Hol van az ő eljövetelének ígérete? A nemzetközi vallásbörzén a bibliai vallásosságnak van egy igen sajátos jellege, mégpedig az, hogy lényegét tekintve ígéretekre épül, arra ti., hogy valakinek, akit Isten magához szeretne kapcsolni megígér valamit. S vallásos embernek lenni a bibliai nyelven azt jelenti, hogy hinni abban, hogy ez az ígéret majd valamikor teljesülni fog. Bízni valamiben, ami még odébb van, ami most még nem valóság, csak a szavak, a beszéd szintjén létezik. Mondhatnám azt is, hogy a bibliai vallásosság lényege az, hogy nincs lezárva, mindig benne van az, hogy jön majd az újabb évad, s majd azzal talán megoldódik. Vagy nem.

Amikor arról beszélek, hogy az isteni ígéret – valami, ami még nincs – központi szerepet játszik, nemcsak sajátosan a keresztyén hitről beszélek, hanem általában a bibliai vallásosságról. Minden hívő ősatyjának tekintett Ábrahám is egy ígéret vonzásában indult el: „menj ki a te országodból, néped, családod közül, s majd adok neked egy másik országot és népet” (Gen 12). Izraelnek azt ígéri a Sinai-hegynél, hogy „neked adom a tejjel és mézzel folyó Kánaán nevű territóriumot” (Ex 19). Dávidnak azt mondja, hogy „örökre a te utódaidnak adom a jeruzsálemi királyi trónt” (2 Sám 7). S a sort folytathatjuk az Ószövetség számtalan más elszánt alakjával, akikre a Zsidókhoz írt levél 11. része úgy hivatkozik, hogy ők a legnagyobb hívők, hit igazi hősei, akik úgy haltak meg a maguk ígéreteivel, hogy sok esetben nem érték meg azok beteljesedését.

Nem oldódott meg a rejtély, nem ért véget a sorozat. S bár a Krisztus testet-öltéséről vagy feltámadásáról hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, mint a Megváltás története című sorozatfilm utolsó évadjáról, az Újszövetségben olvasható forgatókönyv egyáltalán nem ezt az álláspontot képviseli. Hiszen jön az újabb csavar, hangzik az újabb ígéret a Vigasztaló elküldéséről, a tanítványok egyre gyarapodó megpróbáltatásairól, s arról, hogy még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk (Róma 8). Sőt, még tovább spoilerez egy készülő egészen új évadról, amelyben nagy nyomorúságok, s óriási kataklizmák következnek, amelyben ott van az a jelenet is, hogy az ég és a föld tűz martalékává válik, s mint egy nagy kozmikus tábortűz perjéi, ropogva felszáll a füstben. De aztán majd egy új ég és új föld születik.

Nos, ezt a Szentírás nevű forgatókönyvet olvasva az az érzésünk, hogy a történetek főszereplője, az ember mindig egy jövőre tekintő ígéreten keresztül kapcsolódik a rejtőzködő Istenhez. Az igazi vallásosság veleje a hit-magatartás, az a viszonyulásmód, amely ebbe a még nem látható, ígéretek formájában rejtőzködő isteni szóba kapaszkodik bele. Az egyházi év utolsó vasárnapján, az ún. örökkévalóság vasárnapján az adventre készülünk, amely a maga rendjén szintén ezt az eléggé megfoghatatlan tényezőt, az ígéretet állítja a középpontba.

Ennek az ígéret-alapú vallásosságnak van azonban egy kardinális problémája. Mégpedig az, hogy rendkívül törékennyé, kiszolgáltatottá tesz. Hogy lehetne megvédeni egy olyan várat, amelynek az egyik kapuját mindig nyitva kell hagyni? Mi legyen azokkal a szántóföldekkel, amelyeket búzavetés után nem lehet mind bekeríteni? Ha valaki ártani akar, nyugodtan jöhet, míg mindenki alszik, konkolyt szórni a búza közé. S ha valaki gonosz szándékkal be akar jutni a nyitva hagyott ajtón, nem lesz nehéz besétálni.

2 Péter levelének címzettjeit is ilyen látogatókra készítik fel. 2 Péter 2-ben olvassuk: „Köztetek is lesznek hamis tanítók, akik veszedelmes eretnekségeket csempésznek be, s az Urat, aki megváltotta őket megtagadják (…) S sokan fogják követni kicsapongásaikat, s miattuk káromolni fogják az igazság útjait. Benneteket pedig szép szavakkal fognak kifosztani kapzsiságukban.” Ezt az utolsó mondatot (2:3) így is fordíthatnánk: „vásárt űznek belőletek”, „kereskedni fognak veletek”. Magyarán: ügyfelek lesztek.

Nem kevesebbről szól ez, mint arról, hogy a szellemi igazság is áruvá válik. Ha közelebbről megvizsgáljuk ezeknek a szellemi termékeket árusító üzletembereknek a biznisz portfólióját, akkor ilyen termékeket dobnak piacra mint, „szép szavak”, ami a görögben sokkal durvább, „plásztois logosz”, szó szerint: plasztik beszéd, műbeszéd (2:3). Szabadságot ígérnek, miközben ők a romlottság szolgái (2:19), a testüket követik tisztátalan vágyaikkal (2:10), miközben a másik terméket, a tekintélyt megvetik, a dicsőséget pedig becsmérlik. (Méghogy az individualista világszemlélet valami modern találmány lenne!)

Ráadásul ezek „megváltott emberek” (2:1), akik a Szabadító megismerése által megszabadultak a világ förtelmeitől (2:20), ami azt is jelenti, hogy üzleti előnyre tettek szert, ismerik a belső nyelvezetet, a hálózat sérülékeny részeit, s bármikor olyan támadást indítanak, amely első látásra föl sem tűnik senkinek. Mint egy zsarolóvírus, amely előbb csak lappang a gépeden, adatokat gyűjt, hogy majd annál nagyobb erővel vigye végig azt a pusztítást, amelyre tervezték.

Pontosan abban van itt az óriási kockázat, hogy egy jövőbeli ígéret birtokosának olyan termékeket kínálnak, amely ugyanúgy néz ki, igaz, hogy műanyag, ázsiai fake, de már itt, már most hozzáférhető, azaz a hit velejét iktatják ki. Elhitetik azokat, akik nemrég szakadtak el a tévelygésben élőktől (2:18). Minek várni, minek visszafele számolni a napokat, esetleg majd megint újrakezdeni a számolást, mert a futár még nem hozta meg a megígért csomagot? Az ígéretre épülő hit a keresztyén gyülekezetet, a hitben gyermeteg, a türelmi intelligenciában még fejletlen keresztyén embert különösen kiszolgáltatottá, sérülékennyé teszi.

Mivel vértezheti fel magát ez ellen az, akit ígéretre alapozó hite eleve bizonyos fokú naivitásra ítélt?
*
1. Használja a tiszta gondolkodását, amely a szent prófétákon és az apostolokon tájékozódik. A keresztyének hite olyan világ, ahol a logikát nem kell félretenni, sőt, használni kell! De a próféták és az apostolok logikáját, azt a megtisztított, megváltoztatott gondolkodásmódot, amelyet Isten lelke felébresztett bennünk (Róma 12:1). „Ez immár második levelem, amelyben emlékeztetés által ébresztgetem tiszta gondolkodásotokat, hogy eszetekbe jussanak, amit szent próféták előre megmondtak és az apostolok parancsoltak.” (3:1-2).

A gondolkodás a próféták mondásainak és az apostolok parancsainak felemlegetése nyomán folyamatosan tisztul, csiszolódik. S minél többet olvasod őket, annál jobban tisztul. Mindkét említett személyiségtípus alapjellemzője, hogy a saját társadalmukban felvállaltan egy másfajta lelkületet jelenítenek meg. Egyikük sem az érvényben levő hatalmi struktúrák része, feladatukat nem biológiai ágon öröklik (mint a papok), de nem is az éppen aktuális hatalom nevezi ki őket. Megbízásukat közvetlenül Istentől kapják, ki-ki a maga damaszkuszi útján vagy galileai-tengere mellett. Ennek ellenére a próféták és apostolok nem az örökös ellenzékiek, akik a fennálló rendnek mintegy természetüknél fogva, zsigerből mondanak ellent. Mert mindig ott állnak királyok és uralkodók mellett, ha azok az isteni igazságos világrendet érvényesítik, de küldetésük nemesebb annál, mintsem a hatalom kiszolgálói, a földi kormányzók szóvivői legyenek.

Az ilyen szellemiségű próféták és az apostolok olvasása tisztítja a gondolkodásodat. Ők Isten udvari költői. Amelyik udvar költőit olvasod, annak a szellemisége fog átitatni, az fogja táplálni a neuronjaidat. Fel fogod ismerni a különbséget a valódi és a hamisítvány között, az életet adó ige és a műanyag beszéd között, a tápláló eledel és az okádék között. Tudni fogod, érteni fogod mindazt, ami történik az utolsó időben.
**
2. Ismerd meg, hogy hogyan gondolkodik Isten. Hol van az ő megígért eljövetele? Legyen eleve gyanús, ha valaki megpróbálná kijátszani egymással szemben azt a gondolatot, hogy „veletek vagyok minden nap a világ végéig” és „bizony, hamar eljövök”. Legyen eleve gyanús, ha valaki Isten gondolkodását a földi világunk törvényszerűségei nyomán akarná logikussá tenni. Mert az Úrnál egy nap olyan, mint ezer esztendő. S ha esetleg ebből valaki valamiféle kiliasztikus kronológiát szeretne felállítani, hozzáteszi, hogy ezer esztendő pedig annyi nála, mint egyetlen nap. Ez az isteni speciális relativitáselmélet Einstein előtti megfogalmazása.

Einstein óta tudjuk, hogy az idő nem mindenhol ugyanúgy telik el, vagyis az idő nem abszolút, nem mindenki ugyanúgy érzékeli. Ha egy dolog nagyon magas sebességgel mozog, az idő lassabban fog telni számára azokhoz képest, akik nyugalmi állapotban vannak. Sőt, az általános relativitáselmélet szerint a gravitáció is befolyásolja az időt. Erős gravitációs mezőben az idő lassabban telik el. (Olvasd el Stephen Hawking Az idő rövid története c. könyvét!)

Az inkarnációban, a Krisztus testtélételében bebizonyosodott, hogy Istennek más a térérzéke. 2 Péter 3 arról szól, hogy az időérzéke is más. A fizikai világunk adta korlátaink nyelvén ezt úgy tudjuk a magunk számára legegyszerűbben lefordítani, hogy Isten türelmes. Ez az ő természete. Ahogy már Mózesnek is elmondta: „Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy.” (Ex 34:6)

Az ígéret beteljesedésére való várakozás során fokozatosan hangolódunk rá az isteni világra, egyre közelebb kerülünk ehhez az isteni természethez. Csodálatos dolgot mond itt az ige: nem a beteljesedés, hanem a várakozás az, amely ráhangol minket Istenre, megérteti velünk az ő természetét!

Az időtudatosság az emberben kognitív szinten fokozatosan alakul ki a fejlődés különböző szakaszaiban.