Hadd kezdjem egy látszólag teljesen érdektelen kijelentéssel. A fizika mai szemlélete szerint a tér és az idő a valóság nem két különböző aspektusa, hanem összekapcsolódnak. Ezt téridőnek nevezzük, és erre hat a gravitáció. És nem, nem arra gondolok, hogy ilyenkor az ünnepek környékén sok bejglit majszolnánk, és ennek egyenes következményeként jobban hatna ránk a gravitáció, és ezért lassabban járnánk be a teret. Bár ez is igaz… Hanem arra, hogy a tömeg meggörbíti a teret, amely lelassítja az időt, és bizonyos körülmények között, elméletileg persze, vissza is fordíthatja. De még mielőtt a klasszikus időutazós paradoxonokba mennénk bele, hogy megölheti-e valaki a múltba visszautazva a nagyapját, amit megtéve, ő sosem születne meg, és soha nem mehetne vissza az időben, hogy megölje a nagyapját, rögtön leszögezem, hogy nem ilyesmiről akarok beszélni. De az időről, arról igen. Merthogy az ünnep mégiscsak idő, időszak, jól meghatározott szakasza az évnek. Egy kis kitüremkedés, dudor, olyan vakondtúrásféle, ami lassabban pergeti az időszemcséket, és ennek is van térbeli és időbeli dimenziója.

A térbelit nagyon nem kell részleteznem. Menj csak ki a házad elé, bárhol is vagy, és este 5 után karácsonyi égők ezrei fogják bevilágítani a „fenntartható” Európa utcáit. A kirakatokból ömlik kifelé a sok ajándék, nem beszélve az üzletekben megjelenő karácsonyfaárusokról, a sarkokon rongyos ruhába öltözött fagyöngykínálókról, vagy a weboldalak hirdetéseiben felbukkanó ünnepi akciók reklámairól. Szóval, vannak az ünnepnek szemmel látható jelei mindenfelé.

Na de az idő… Az már keményebb dió. Kolozsváron idén advent első vasárnapja előtt másfél héttel nyitott a karácsonyi vásár, és a tapasztalat szerint kitart vízkeresztig… De lehet az ökumenizmus jegyében a görög-keleti karácsonyt várják be illedelmesen. Nincs is ezzel baj, csakhogy mikor legyen így karácsony? Mert ha az izgalomtól és örömtől megemelkedik a pulzusunk, az mégsem tarthat másfél hónapig. A szervezet is tudja ezt, és ezért a bonyodalmakat elkerülendő inkább hozzászokik. Mire elérjük a pirosbetűs napokat, betelünk az ünnepi sallanggal, és energiakészleteink is pirosan villognak. Ebből pedig egy ördögi kör kerekedik. Minél inkább belesimul az ünnep az idő végtelenjébe, a hétköznapok sorába, annál inkább próbálunk a térrel kompenzálni. Égőt és piros masnit teszünk minden ablakba, angyalkás terítővel ágyazunk, és még a kávésbögréről is a Mikulás kacsint ránk. Aki profi, az egyenesen az egész helyszínt változtatja meg, és elutazik az ünnepekre valahová. Igaz, kétszer ugyanoda nem érdemes, merthogy a megszokás… Pedig az ünnep mégiscsak inkább idő, mint tér, és annak kell változnia nem a helynek.

Ha belegondolok, azokon a karácsonyokon, ahova visszakívánkozom, nem látok magam körül hófödte hegycsúcsokat, gyógyvizes wellness-központokat, de még ajándékra sem emlékszem, pedig biztos volt. Látom azonban anyámat és apámat, és asztalnál a hidegtől pirosarcú embereket, érzem a levegőben az átmelegedett irhabundák és kucsmák szagát, amelybe a savanyú házibor kipárolgása vegyül. Hallom ahogy nyújtva énekeljük, hogy „Krisztus Urunknak áldott születésén” és a többi jól ismert református kántálást. És az egész annyira autentikus. Legalábbis most innen annak tűnik nekem… Tudtuk mi már akkor is, hogy lehetne másképp is ünnepelni. De mi mégis azt választottuk, hogy egymás mellé ülünk és addig, ameddig jól esik, beszélgetünk és néha énekelünk. A falusi embernek ez a legtöbb, amit adhat: az idő. Mert az sosincs. Mert dolog van. Csinálni kell. Nem érünk rá cseverészni, meg felesleges is, és csak hátráltat. „A kezed járjon ne a szád”. De karácsonykor le szabad ülni, és beszélni is lehet, ha kell reggelig.

Az igazi ünnepkor az idő más, nem a hely. Jól mutatja ezt az első karácsony. A kis Jézust (nem a kisjézust!) jászolba helyezték, a pásztorok a mezőn látják az angyali jelenést. De ama nevezetes napok elmúltával az istálló nem változik kegyhellyé (legalábbis még jó pár száz esztendeig nem), sem a mező zarándoklatok célpontjává. A jászolba Krisztus után szénát tesznek, az istállóban az állatok esznek, isznak, alszanak, ellenek, ürítenek (horribile dictu, tán még a jászolba is csorog belőle), és a mezőt is a fényesség után ugyanaz a sötétségbe borította be, amely évmilliók óta minden egyes naplemente után. A térben nincs semmi változás. De az idő, az egyszer és mindenkorra megváltozott. Jézus születése a történelem középpontjává lett, az időszámítás kezdetévé, egy abszolút origója minden azt követőnek, amely felé gravitál minden. Krisztus óta a történelem a beteljesedés felé halad. A sok random dolognak célja és értelme kerekedik.

Ha igazi ünnepet akarsz, ne a teret változtasd meg, hanem az időt. De a fizika szerint ahhoz tömeg kell. Minél nagyobb, annál sikeresebb a várt eredmény. Az érdekes pedig éppenséggel az, hogy a héber „tekintélyes” (kábéd) kifejezés, ill. az abból származtatott „dicsőség” (kábód) szóban éppen a „súly”, a „nehéz” gondolata rejtőzik. Valaki vagy valami nyom a latba, méghozzá sokat. És karácsonykor Isten, mint a legtekintélyesebb, legdicsőségesebb meghajlítja az egeket, és örökre hatással lesz az időre. Az ünnephez ez a felismerés szükségeltetik. Súlyos erőfeszítések árán az én felhalmozott ajándékkupacom is hat valamilyen csekély formában az időre, de a leghatásosabb mégiscsak egy szupermasszív feketelyuk vagy egy szuperóriás csillag. A betlehemi az ilyen volt, az tutifix.

Az idővel szemben nekünk csak egy eszközünk van: az emlékezés. De az emlékezés nem a múlt pontosan rögzített eseményeinek reprodukálása, amelynek lenne egy helyes, kevésbé helyes, és egy egyenesen rossz módja. Mert az emlékezés, hogy egyáltalán mire és hogyan emlékezem, sokkal többet mond el a jelenemről, rólam és a környezetemről, mint a múltról. Az emlékezetkutatás felismerései szerint a múlt elveszett részleteit a jelenünk alapján alkotjuk újra, úgy, hogy az a jelen körülményeinek a leginkább megfeleljen. És most itt nem arról a történelemhamisításról beszélek, amit sokan jól ismerünk. Hanem arról, hogy a múltról alkotott képünk a jelenben alapvetően meghatározza, hogy a múlt szigetszerű eseményeit hogyan rendezzük egy összefüggő narratívává, megteremtve egy olyan egészt, amely sohasem volt. Ez kultúrafüggetlen jelenség.

Az emlékezésben tehát ott van a jelen, és az kapcsolódik össze a múlttal, és a kettő elválaszthatatlanul eggyé válik. Így nekünk emlékeznünk kell. De nem arra, hogy egy júdeai kisvárosban +- 3300 grammal világra jött egy Jésúa nevű kisfiú, későbbi vándorpróféta. Ez még kuriózumnak is kevés. Nekem ezzel akarnom kell kezdeni valamit a jelenben. Keresnem kell ennek a jelentőségét magam számára. Bennem kell legyen az igény, hogy ezt a nyolcmilliárd darabra hullott emberiséget újra összerakjam. És ehhez is olyan erők kellenek, amelyek a feketelyukak és szupercsillagok gravitációs terében ránganak. Ne is próbálkozz! Emlékezz inkább! Gondolj a betlehemi csillagra, amelynek milliárdos naptömege, Istentől kölcsönvett tekintélye és dicsősége magába fordíthatja vissza az időt, s így te is megláthatod a megnyílt egeket, amit, ha jó az idő, ma sem takar el előled semmilyen felhő. A betlehemi csillag oda visz vissza az első karácsonyhoz, és azokhoz a karácsonyokhoz, amikor még igaz volt szádban az ünnepi köszöntés szava, és Isten tisztának hallotta karcoshangú, csúszkáló éneked. Ezekből még ma is lehet valódi karácsony. Csak ne a helyre figyelj és a múló időre, hanem a végtelenre, s benne az egy igaz Örökre.