Azt mondtam: egyszer majd megírom létezésem elviselhetetlen könnyűségét.

1988. december 24-én születtem, szenteste. Világköszöntő sírásomat a puha, lágy anyai szavak és az éjjeli harangok kisded-szerenádja csillapította. „Nevezd őt Évának!” - szólt szigorúan a szilágycsehi gárda. „Ha nem nevezi Évának, elrontja a sorsát.” A szülés misztikus légkörében nem volt apelláta. Noha más név volt versenyben, mégis Éva lettem, hagyományos fordításban minden élők anyja, ézer könegdó, de ebből csak annyit értettem, hogy a bűn újabb kapuja, a megkísérthető, az elűzött és elátkozott kapu. Az archetípus árnyéka velem együtt nőtt 170 cm magasra. Az almától érthetetlen módon mindig is viszolyogtam, túlterhelt szimbolikája erősebb volt mint finom zamatja, de hála a teológiai ismereteknek, hatásukra lassan elpárolgott ez az alma-ambivalencia és sok más egyéb hitmisztikum is.

Születésem nulladik, magzati konfirmációm. A kegyelmi hívás rég megelőzte (ön)tudatomat. Mi életedben egyetlen vigasztalásod? Az, hogy mind testestől, mind lelkestől az Ő tulajdona vagyok. Magzatkoromban a Heidelbergi Káté is táplálta sejtjeimet. Beethoven, Mozart helyett a Káté volt a leggyönyörűbb túlvilági szimfónia, ami nemesítette a létezéstől izgatott dobogást. Édesanyám áldott állapotban volt, amikor a Kátét tanulta. Román ortodoxként szenvedélyesen tanulta a magyarul misztikusan csengő egyetlen vigasztalást, a szíve alatt hordozott lüktetés ebbe az ismeretbe ágyazódott be: az egyetlen vigasztalásba. Új nyelvet tanult, a hitnek egészen megújult, demitologizált nyelve lett a magyar református nyelv - ennek voltam én sejttanúja. Konfirmációra készült, ehelyett a szülészeten kötött ki. A létezés elviselhetetlen könnyűsége, szilárd horgonya lett a Születésnap, ugyanis ahogy növekedtem és a látásom élesedett kitapintható arca és mosolya lett az Egyetlen Vigasztalásnak, amire kegyelem, hogy ma is visszamosolyoghatok. Idővel kiderült számomra, hogy Isten Fiának a Születésnapja is épp az a nap, amit évről évre oly hosszan, földi örömökre, új pizsamára és új babára sóvárogva vártam: december 24. A létezésem legnagyobb meglepetése, katarzisa. Amióta megismertem Őt, még jobban megszerettem a Születésnapot, bár háziasszonyként ez az év egyik legkimerítőbb, lelkipásztorként pedig az egyik legmunkásabb napja, a virrasztás és kifeszített figyelem napja.

A születésnapi képeken természetesen rendszerint karácsonyfa magasodik és pompázik mögöttem, az örökzöld, a reményfa. Az elviselhetetlen könnyűség földi jele, évenként visszájáró illata és lombozata tanúja annak, hogy az Egyetlen Vigasztalás, az új teremtés első zsengéje, a prototípus túlnőtte a nyomomban ólálkodó és fenyegetően rám vicsorgó 170 cm archetípust. A Magasságos örökzöld árnyékol be téged. Magam sem emlékszem mikor. Ezért lett reményteljes nap a Születésnap. Éva lettem, aki évenként nemcsak egyszer, a legszebb és legfárasztóbb időszakban, hanem naponta megtapasztalja az elátkozott évaságból kioldozó Egyetlen Vigasztalást. Az új pizsama naponkénti ajándék lett, parázs a porhüvelynek. Mi lenne velem, velünk Nélküled, Egyetlen Vigasztalásunk? Kegyelem, hogy meg- és felismerhetővé tette magát, hogy hirdethetővé tette földig hajoló-egekig emelő szeretetét és nemcsak misztikusan, sokat sejtetően, metaforikusan és utalásszerűen tanúskodhatunk, nemcsak tintával, hanem a neki való engedelmesség hétköznapi cselekedeteiben él a fenyőillatú titok, küzdelmekben, életvitelszerűen. Csendes és szentséges éjeken.

Azt mondtam: egyszer majd megírom létezésem elviselhetetlen könnyűségét. De jó lenne, ha megírhatnám arany, tömjén és mirha szavakkal, hogy aki olvassa, visszamosolyoghasson rá; hogy mindenek meglássák: a sötétség szűnni kezd már, az áldás oldja az átkot, a karácsony szabad és boldog embere lehetsz az Úrban.
Bárcsak volna rá mód, alkalom, tehetség és nemcsak vágy, hogy egyetlen egyszer megírhassam...