Az adventi időszakot a készülődés és várakozás tölti be. A keresztyén ember készülődik karácsonyt ünnepelni. Várja az ünnepet, a maga sok-sok áldásával, ajándékával, örömével. Ezt a készülődést és várakozást hasznos azzal a gondolattal kezdeni, melyet egy lelkipásztor-költő (Siklós József) fogalmazott meg: „Olyan szép ünnep a mai, készülök rá jó előre, / De, ha elmúlik az ünnep, vajon mi marad belőle?”

Az adventi ember karácsonykor meghallja, mert minden és mindenhol azt visszhangozza, hogy „jöttem”. A megérkezés híre betölti majd ismét a templomokat, otthonokat, füleket, és bárcsak a szíveket is betöltené. Ugyanez a hang csendül meg, és hangzik a „bizony hamar eljövök” (Jel 22, 20) ígéretében is. Karácsony csak akkor jelent maradandót az ember számára, ha a jöttem és eljövök hamar találkoznak, további várakozást, és az Eljövendő dicsőséges visszaérkezése utáni vágyakozást eredményezik. „Bizony jövel Uram Jézus!” (Jel 22, 20)

Az Úr 2003. esztendőjének adventjében a Jó pásztor fogalmazza meg számunkra a karácsony lényegét: jöttem. Aki ebben a rövid igében, felismeri a jó pásztor hangját, annak karácsony azt jelenti, hogy van pásztora, nem gazdátlan az élete. Jézus Krisztus magáról mondja, hogy „Én vagyok a jó pásztor”. (Jn 10, 11) Ez már önmagában is nagy ajándék. Megérkezett a nyáj jó pásztora. Benne válik hallhatóvá és érthetővé az, hogy: „Ti pedig az én juhaim, legelőm nyája vagytok, emberek vagytok, én pedig Istenetek, ezt mondja az Úr Isten.” (Ez 34, 31) Ez a karácsonyi felismerés örök zsoltárt varázsol az ünneplő ember ajkára: „Mi pedig, a te néped és a te legelőd nyája, hálát adunk neked mindörökké, s nemzedékről nemzedékre hirdetjük a te dicséretedet”. (Zsolt 79, 13)

Hálát kell adnunk, többek közt azért is, hogy nem nekünk kell találgatnunk és kitalálnunk Jézus Krisztus földre-jövetelének célját. Ő elmondja, és aki a jó pásztor juhaként hallja az Ő szavát, az felismeri, hogy a nyájért jött. Azért jött, hogy a földi ember ne legyen pásztor nélküli, szétszéledt nyáj. Jövetele nyája számára magát az életet jelenti: „Azért jöttem, hogy életük legyen.” Azt az életet hozta be a földi világba, mely az Atyánál készült az ember számára. Előtte is élet volt az élet, és Nélküle is az, de Tőle egy egészen új jelzőt kap: „Én örök életet adok nekik, és soha örökké el nem vesznek, és senki sem ragadja ki a kezemből.” (Jn 10, 27) Ezt Jézus Krisztus úgy tette hozzáférhetővé, hogy jó pásztorként, életét adta az Ő juhaiért, mikor így szólt: elvégeztetett. (Jn 19, 30) A karácsony utáni ember azt az életet kezdi élni, melynek kiteljesedését a földi élet utáni folytatásban várja. És addig?

Addig felhangzik az ajkakon a zsoltár: „Az Úr az énnékem őriző pásztorom, azért semmiben meg nem fogyatkozom.” (Zsolt 23, 1) Ezt pedig a jó pásztor ígéretében bízva, és arra alapozva történik, aki azért jött, hogy bővölködjünk. Jézus Krisztus a mennyből érkezett, és a menny javait hozta magával. Sok ilyen van, nehéz felsorolni, de még összefoglalni sem könnyű. Pál apostolnak ez sikerült: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet.” (1 Kor 13, 13) Ez a három csak úgy maradhat meg karácsony utánra is, ha belőlük bőven tudunk egymásnak is osztogatni. És nem csak ilyenkor decemberben.

Jézus Krisztus azért jött, hogy a tájainkon élő embereknek is legyen jó Pásztoruk. Azért, hogy legyenek itt is juhai, melyek (akik) hallják az Ő szavát és követik Őt. Azért, hogy ezek a juhok együtt legyenek az Ő legelőjének nyája, nemzedékről-nemzedékre. Szavát akarja hallhatóvá tenni a karácsonyi legációs szolgálatok rendjén is. Ennek az akaratnak engedelmeskednek a Protestáns Teológiai Intézet hallgatói, mikor a gyülekezetekben a karácsonyi jó hírt továbbmondják. Általuk, más szavakkal bár, de a Jó Pásztor ugyanazt kívánja elmondani nyájának: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek.” Ennek a hangnak a meghallása által válik karácsony igazán áldott ünneppé. Ezt szívből kívánjuk Jézus Krisztus minden gyülekezetének, egész anyaszentegyházának.