Előadásunk egyház és állam viszonyrendszerét kívánja feltárni Dietrich Bonhoeffer értelmezésében (1906 – 1945). Etikai gondolkodásának az egysége Krisztusra épül: mind az egyház, mind az állam az Ő uralma alatt áll. Isten parancsának négy mandátumon keresztül kell megvalósulnia a világban, melyek a házasság (család), a munka (kultúra), a mindenkori politikai kormányzat, valamint az egyház.
Visky Sándor Béla
1985 tavaszán a londoni Times cikksorozatot közölt, mely a vallásközi (és nem csak) dialógus egy igen kényes kérdésével foglalkozott, nevezetesen, hogy „negyven évvel a háború befejezése után, eljött-e már az ideje annak, hogy a zsidók megbocsássanak?” A szerkesztőségi vitaindító leszögezte, hogy „a gonosz igazi problémája az, hogy hogyan kell megbocsátani, és ki jogosult erre”. Albert A. Friedlander rabbi A holokausztot nem szabad elfelejteni címmel közölt cikket. Dr. Ac. J. Philips, az oxfordi St. John College káplánja a Miért kell a zsidóknak megbocsátaniuk? című írásban válaszolt.
Az utóbbi időben megszaporodtak a bizalom jelenségét vizsgáló elemzések. A Zürich-i egyetem hermeneutikai és vallásfilozófiai intézetének legutóbbi kiadványát teljes egészében a kérdés teológiai-filozófiai-gyakorlati értelmezésének szenteli Vertrauen verstehen címmel. A Bochum-i Ruhr egyetemen pedig külön kutatóközpontot hoztak létre a bizalom – bizalmatlanság egyéni és közösségi jelenségének vizsgálatára (Zentrum für Vertrauensforschung).
Vladimir Jankélévitch, három évtizeden keresztül a Sorbonne morálfilozófusa (1951—1979), az ateista egzisztencializmustól áthatott Párizsban meglepő módon Istenről beszél. Az orosz zsidó családból származó francia gondolkodó a mózesi örökség, a klasszikus görög bölcsesség, az egyházatyák és a modern orosz vallásfilozófiai irányzatok sajátos ötvözetét jeleníti meg gondolkodásában. Istenképe sokkal inkább Plotinoszé, semmint Ábrahámé, Izsáké vagy Jákóbé. Morálfilozófiája ugyanakkor elképzelhetetlen a Názáreti Jézus, Pál vagy János apostol tanítása nélkül.
Lehet-e köze a XX. század második felében a Sorbonne morálfilozófusának a reformáció egyik szellemi atyjához, Kálvinhoz? Földrajzilag mindenképpen, hisz volt úgy, hogy ugyanazokat az utcákat rótták, és az sem mellékes, hogy egy nyelvet beszéltek - mindezt persze négyszáz esztendő távlatában.
Az életvédelem etikai parancsának az emberi létezés minden szintjére ki kell terjednie. A környezetvédelem és a bioetika a humán egzisztencia alapvető biológiai feltételeinek a megőrzéséért harcol. Az ember azonban az a lény, aki több mint az őt hordozó természeti környezet és biológiai tenyésztalaj. Az élet ezen alapvető feltételeire vonatkozó kérdések mellett, ugyanilyen nyomatékkal kell az e keretek között kibontakozó élet emberi minőségére is rákérdeznie.
Az emlékezetkultúra nyugati kibontakozása nem holmi szellemi fényűzés, hanem törvényszerű válasz a második világháborút követő évtizedek görcsös némaságára. Ennek jelentkezése a magyar szellemi és egyházi élet keretein belül a kommunizmus évtizedeit követően ugyanígy szükségszerű. E két történelmi tapasztalat közös nevezője pedig maga az ember, az “egyedüli példány”, akinek a világosság és sötétség morális egymásnak feszülése éppoly elemi tapasztalata, mint ezek fizikai valósága.
Az életvédelem etikai parancsának az emberi létezés minden szintjére ki kell terjednie. A környezetvédelem és a bioetika a humán egzisztencia alapvető biológiai
feltételeinek a megőrzéséért harcol. Az ember azonban az a lény, aki több mint az őt hordozó természeti környezet és biológiai tenyésztalaj. Az élet ezen alapvető
feltételeire vonatkozó kérdések mellett ugyanilyen nyomatékkal kell az e keretekk özött kibontakozó élet emberi minőségére is rákérdeznie. Ily módon az ember
Vladimir Jankélévitch személyében és gondolkodásában annak a három nagy tradíciófolyamnak az ötvözetét jeleníti meg, amely két évezreden keresztül meghatározta Európa szellemi identitását: a zsidó, a görög és a keresztény örökség szerves egységet alkot gondolatvilágában. Nemzedéktársaival – Emmanuel Lévinasszal, Paul Ricoeurrel és másokkal – a 20.
A Radikális Ortodoxia kortárs teológiai irányzat az angolszász akadémiákon. Legmeghatározóbb alakjának, John Milbanknak egyik programadó írását vizsgálom, melyet ’Posztmodern kritikai augusztinianizmus’ címmel tett közzé. Az írás alcíme: rövid summa negyvenkét válaszban fel nem tett kérdésekre. Az áttekinthetőség kedvéért a szerteágazó három és fél tucatnyi választ négy nagyobb tematikus egységbe tömörítem, a következő beosztással. Az első egységben a teológia új helyzetéről szóló gondolatokat mutatom be (a posztmodern, szubjektum, narratíva, nihilizmus fogalmak mentén).
Pages
