Mesélnék a fámnak,
Hallani rég várja:
Van-e életed, levegőd
A vörösfényes bolygón?
Byung-Chul Han korunk legszélesebb látó kultúrteoretikusa legújabb esszéjében megkongatja (ismét) a vészharangot: hivatalosan is posztnarratív korban élünk. Igen, egy újabb műszó, amit fel kell ölteni, nyelvünkre égetni. Mintha Európa frissen alkalmazott harangozója lenne. Az általa kongatott harang most azt visszhangozza országhatárokon, profán és szent tereken és rétegeken át, hogy a dolgok vannak, de megnémultak. A létnek irányt adó egyetemes elbeszélések helyébe a hírek értelemtől megfosztott egymásmellettisége lépett. Mi pedig az információk, hírek tengerében narratív horgonyokat keresünk. Szépen szól ez a harangszó. Bing-bang.

Mesélnék a fámnak,
Jaj, levelei hogy hullnak!
Hétről hétre mind gyérebb és gyérebb a lombozat, a kötőerő foszladozik, az elbeszélések identitást és társadalmi kohéziót teremtő rendje alárendelődik a fogyasztásnak, a storytelling voltaképpen storyselling lett. Idegen fák hallgatják már, ami elnémult bennem. Érzem én is Han legszélesebb pillantását rajtam. Ezek a hitegető, büszke fák nem késztetnek elbeszélésre, csak storysellingre.

Mesélnék a fámnak,
Hogy hajszálaim hullanak.
Változókorban tapasztalatszegénységben szenvedünk. Nem szállnak ránk gyűrűként tartós életű szavak, az igazság epikus oldala, a bölcsesség haldoklik. A hajszálak elhullanak. Pedig a tapasztalat serkenti a vérkeringést, hagyományozást és folytonosságot feltételez. De narratív válságban élünk, újból kell kezdenünk minden napunkat, hajnövesztő fortélyokat ellesni, a támaszok nélküli szabadság illúziója kápráztatott el. Újratanulni a fényt és a sötétséget, a magasságot és mélységet, a csendet és a zajt, a bűnt és a megváltást. Állítólag mindennap szabadulni akarunk a tapasztalatoktól; átláthatóság és titoktalanság, aurátlanság, mint dehumanizáció iránt vágyakozunk. Ezt akarjuk, de szenvedünk attól, amit annyira akarunk.

Mesélnék a fámnak,
Vajon hallani még várja?
Messze mentem magamtól
Rántson vissza magához.
Életünk olyan izom, amelynek ereje elég ahhoz, hogy az egész történelmi időt összerántsa. Narratív feszítőerő az elmúltat a jelenig feszíti, és hagyja tovább hatni, látomásossá jövőbe nyúlni. Templomtoronynál magasabb gólyalábakon gubbasztok, Proust-lénnyé növekedtem, a térben szűkre szabott helyhez képest mértéktelenül kiterjedt helyet foglalok el. A térnövekedéstől sorvadni kezdett az idő, immár az élet hézagmentes jegyzőkönyvezésére szorulok. Tudomásul szolgál.

Hódíts vissza, életfám, magadhoz! Árnyékod vetüljön fényemre, kérged hasítsa fel túlápolt kezemet, gyümölcsöd emésszen meg teljesen!

Mesélnék a fámnak,
Hajnalok alkonyán
Alkonyok hajnalán
Lám, tágul, piroslik az idő.
Állítólag az élet a modernitásban izomsorvadásban szenved. Az idő szétesik, a harangszó idősorvadásról csahol. Kihagy egy-egy ütemet, vagy hadarja a mondanivalót, extraszisztolés harangszó, mely kikoptatja népéből a mintaszéphívest, mindazt, ami közösség s közös ég. Bingbang-bang.

Mesélek a fámnak,
Érintéssel, öleléssel
Énekléssel, igével –
Mintaszéphívessel.
Szavaim idővel elfogytak
A térben hűtlenné váltak.
Csak dallamok és igék maradtak
Narratív horgonyoknak.