Megcsúfolt az élet: a békességről kell írnom, de sorozatban érnek felkavaró, rossz élmények. Az internetről használtan vásárolt hangszeralkatrészről kiderült, hogy kétséges az eredetisége, ezért nem vettem át a csomagot. Bár udvariasan jeleztem a kételyemet az eladónak, és felajánlottam, hogy kifizetem a szállítási költség felét, ő megtöltötte a hangszeres fórumokat az esettel, és csalónak nevezett. A kommentek nem maradtak el, és ahogy szokott, az ékezetet látva a nevemen, megjelentek a soviniszta felhangok is. Felháborít az igazságtalanság és a rosszakarat, idegesít a tehetetlenség. Pár aprónak tűnő koccanás családon belül, pár szorító határidő, rég húzódó megoldatlanság, néhány fontos kilátástalanság, máris befeszül a hát, ideges vagyok, rosszul alszom. Gondolom, hogy ez másnak is ismerős helyzet. Hogy lehet ebben az állapotban a békességről írni? Kapjam elő a rutint, és okoskodjak egy sort szakszerűen, sterilen? Halogassak, hivatkozva a „tőlem majdnem függetlenül” összetottyant lelkiállapotomra? Kínlódás, a nyugtalanság nő, békesség sehol.

„Nyugalma nincs, de Békessége van.” Reményik Sándor verssora kőbe vési a keresztyén ember lelki eszményét, aki minden körülmény ellenére békességre lel Istennél. Ennyire egyszerű lenne?

Marcus Tullius Cicero Tusculumi eszmecserék című művében maradt fenn Damoklész kardjának története. A gyakran idézett szólásmondás alapja egy, a Kr. e. 4. században játszódó anekdota. II. Dionüsziosz egyik nagyravágyó udvaronca, a szürakuszai Damoklész megirigyelte az uralkodó fényűző életvitelét, és a király, hogy érzékeltesse vele az uralkodói életben folyamatosan jelen levő veszélyeket, az udvaroncot a trónra ültette, de feje fölé egy lószőrre kötött kardot függesztett. A Damoklész feje felett „lebegő” kard bármelyik pillanatban leszakadhatott volna, halálosan megsebesítve őt. Damoklész kardja azóta a bármely pillanatban bekövetkező katasztrófa jelképe lett: az élet látszólag kellemes állapotát egy-egy be nem tervezett, vagy épp ismert, de halogatott vagy elbagatellizált dolog egyik pillanatról a másikra képes káosszá változtatni.

Így lebeg folyamatosan a fejünk felett a békétlenség veszélye: elég csak egy pillanatra kijöjjünk a béketűrésből, máris ránk szakad a békéltlenség sötétsége, és oda a csend és a nyugalom. Számos tanulmány foglalkozik vele, hogy az utóbbi évek társadalmi, politikai eseményeinek, a szociális média negatív hatásainak, a hajóágyúként elszabadult individualizmusnak köszönhetően ijesztően alacsony lett az emberek ingerküszöbe, már a legkisebb ok is elég, hogy kirobbanjon egy konfliktus. Az átláthatatlan érdekek által vezérelt világban pedig állandó veszélyként éljük meg a háborút és a szervezett módon levezényelt erőszakot. A hidegháború idején a „kölcsönösen garantált megsemmisítés” fenyegető veszélye átitatta a politikát és a társadalmi mindennapokat. Azóta, hogy ez véget ért, sokan nem gondolták volna, hogy újra eljön az ideje, amikor nemzetek nukleáris fegyverekkel fogják egymást fenyegetni, ahogy azt sem, hogy a 20. század háborús borzalmai után európai népek újra fegyvert fognak egymásra. Ehhez képest szinte képben sincs a fejlődő országokban napirenden levő etnikai alapú konfliktusok és népirtások ügye, vagy a növekvő tendenciát mutató keresztyénüldözés, mondjuk Ghánában - bár, hogy őszinték legyünk, legtöbben nem is tudjuk, hogy van Ghána vagy Bhután, ahol keresztyéneket ölnek, csak örülünk, hogy jó messze.

De nem kell ennyire messze menjünk, erdélyi magyarként, felekezettől függetlenül, kisebbségben élve számos ütközési pontot érzékelünk és tapasztaltunk, magunk között is, vagy épp a többségi nemzettel, hiába vesz minket körül a multikulti jólét. Törékeny békességben élünk, amit jól körbemosolygunk politikailag, de amiből időről időre kilóg a lóláb. Ennek a személyes vetületeiben a belső békének az instabilitása felőrlő és emésztő. A vegyesházasságokban mennyi rossz kompromisszum, ráhagyás, lemondás, lenyelt béka ássa alá a belső békét, és sodor a félrenézés, az apátia és lemondás felé? Vagy a szekrényből kidőlő kollaboráns csontvázak esete, amelyek megmutatják, hogy a romániai valóságban a „nemzetféltés” a kényszerítés, zsarolás, édesgetés kanyargós folyosóin vezette meghasonlásig sok nemzettársunkat: vajon ők hogyan élték meg a mindennapi tükörbenézés békességét? Túlpolitizált, nem mindig tisztességes közéletünk vajon ma hány ilyen, vagy hasonló helyzetet teremt, és meghasonlott, békétlenségben élő személyiséget formál?

A geopolitikai káoszból, a bizonytalan gazdasági helyzetből, a klímaszorongásból, a digitális és információs túlterheltségből, a társadalmi elvárásokból, a kapcsolati problémákból, és ki tudja még mennyi mindenből eredő nyugtalanságunk és békétlenségünk egy puskaporos hordó.

A vallásosság kiüresedésével, az egyházak tér- és célvesztésével, a családi és társadalmi hagyományok sutba dobásával hány ember él hátat fordítva Istennek, közösségnek, konfliktusban, folyamatosan zaklatott lelkiállapotban, mert lehet, hogy keres megoldást a szorongásának, békétlenségének feloldására, de nem jut el a megoldásig? A csapból is folyó pszichologizálás folyton azt sulykolja belénk, hogy kevesek, betegek, bűnösök vagyunk, de a pénzért nyújtott segítséget, – amely vagy hoz megoldást, vagy nem –, idő és anyagiak hiányában csak nagyon kevesen igénylik.

Millió forrása lehet a békétlenségnek, amelyek csak arra várnak, hogy egyetlen szikrától berobbanjanak. És nekünk a békességről kell beszélnünk. Ha igaz, hogy a sötétség a fény hiánya – ezt állítják a fizikusok, mert a sötétséget nem tudják mérni, a fényt viszont igen –, igaz-e ugyanez a békesség és a békétlenség viszonyára? Lehet a mérhetetlen békétlenségben esélye a békesség szikrájának?

Egyik kedvenc bibliai történetem a feltámadástörténetek közül a Jn 20,19–23: Aznap, amikor beesteledett, a hét első napján, ott, ahol összegyűltek a tanítványok, bár a zsidóktól való félelem miatt az ajtók zárva voltak, eljött Jézus, megállt középen, és így szólt hozzájuk: Békesség nektek! Nincs számonkérés, nincs fejmosás, nincs a helyzetelemzésen való rugódozás, nincs bezzegelés: Jézus lényegre törően azt nyújtja, amire a rettegő, bezárkózott, összezavarodott tanítványoknak szükségük van. Mondhatná, hogy „Csórikáim, nyugi, megoldjuk!”, de az ő üzenete csak ennyi: „Nyugi, megoldjuk!” Félrementek a dolgok, de van lehetőség a megoldásra, nyugodjatok meg, „az én békességemet adom néktek” (Jn 17,24), és máris lehet újra fókuszálni a feladatra. És mert láthatóan meghalad titeket, adok hozzá erőt és lehetőséget is, a Szentlélek erőforrását. Erre a korrekcióra a tanítványok a feltámadott Krisztus nélkül nem lettek volna képesek, ahogy mi sem vagyunk képesek máshonnan békességet nyerni, csakis Őnála és Őáltala. Ha csak úgy nyernénk békességet, ahogy a világ képes nyújtani, a pszi betűvel kezdődő szakmák, Damoklész kardjaként lebegne fejünk felett az állandó szorongás, zaklatottság és békétlenség. De Krisztus a békesség lényegéig vitte el a dolgot: váltsághalála és feltámadása által megigazultunk hitből, és a megbékéltetés révén van békességünk Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által (Róm 5,1). Egyedül ez az alapja annak a közösségnek, amely Istenhez kapcsol minket, és amely forrása és egyben mintája is az egymással való kapcsolatunknak (Jn 16,33; Fil 4,7; 1Pt 5,14). Ez az egyik legfontosabb jellemzője Isten országának (Kol 1,12–22), és a Krisztusban való új életnek, az új teremtésnek a jele (Gal 6,15–16).

Rendben, ez így rendben van, körbe ért, kerek. De hogy vagyunk mi ezzel egy átlagos hétfő reggelen, vagy péntek délután? Körülbelül úgy, mint az anekdota szerint a zsidó rabbi a Tórával. Mondja egyik rabbi a másiknak: Hallod-e, van itt ez a rész a Tórában, hiába olvasom, nem értem! A másik rabbi erre így szól: Gyere át, szívesen elmagyarázom! Mire az első: Ja, magyarázni én is tudom, de nem értem! A leckét fel tudjuk mondani, csak épp alkalmazáson bukunk el.

Igyekeznünk kell a békességre, ha azt akarjuk, hogy Isten fiainak mondjanak minket (Mt 5,9). Mert jóllehet, Krisztus megszerezte számunkra a megbékélést Istennel, de nem automatikusan jár, az Úrral és embertársainkkal való békességre folyamatosan törekednünk kell.

Írtam az amerikai gyártónak, elküldtem az alkatrészről a fényképeket. Amíg megjön a válasz, hogy hamisak-e vagy eredetiek, eldönthetem, hogy ha beigazolódik a gyanúm, hogy hamisak, lejáratom az eladót minden lehetséges internetes fórumon, hadd lássa meg a galád, hogy kivel van dolga! Vagy nem verem nagy dobra, hogy igazam volt, inkább elfogadom, hogy mindenki tévedhet. És ha beigazolódik, hogy neki volt igaza, és az alkatrész eredeti, eldönthetem, hogy bocsánatot kérek-e? Nagyon gondolkodom, mert már nagyon kellene az a békesség, szeretném, ha Isten fiának mondhatnátok!

Szembenéző

Olvass velem!

Imádkozz velem!
Uram, Te, aki az értelem, a minőség, és a békesség forrása vagy, békíts meg újra és újra magaddal és magammal! Te adj értelmet és minőséget az életemnek, te taníts úgy látni a világot és a mindennapok dolgait, hogy esendőségükben és esetlegességükben is annak lehetőségét lássam, hogy velük és általuk a Te dicsőségedre élhessek. Köszönöm, hogy mindezt a javamra teremtetted, és bennük a veled és embertársaimmal való kapcsolódás és közösség lehetőségét megadtad. Segíts meg engem, hogy bölcsességgel, a Krisztustól tanult indulatokkal, és a Lélek erejével mindig az értelemre, a minőségre és a békességre törekedjek! Ámen.