Első hallásra a ’varázslás’ olyan fogalom, amelyre önkéntelenül rávágjuk: „Ehhez semmi közöm.” Hisz nem idézek szellemeket, nem főzök bájitalokat, nem mormolok titkos formulákat. Ha azonban a ’varázslást’ mentális diszpozícióként értjük – a valóság önös érdekű manipulatív befolyásolásának vágyaként –, akkor egyszerre közel kerül, kísértésként ismerős lesz. Lelki magva ugyanis az az igény, hogy a dolgok ne úgy legyenek, ahogy vannak, hanem úgy, ahogy én akarom – és hogy ehhez titokzatos, kerülő utakat találjak. Nem kérni, hanem befolyásolni. Nem elfogadni, hanem kikényszeríteni. Ebben az értelemben a varázslás kísértése sokkal közelebb van hozzánk, mint elsőre tűnik.

Az Írás tanúsága: a bizalom ellentéte
A Biblia következetesen és erőteljesen tiltja a varázslás minden formáját, mely tiltás mögött a kulturális elhatárolódáson túl koherens teológia húzódik meg: a varázslás a bálványimádással együtt az Istenbe vetett bizalom ellentéte.

A Szentírás a varázslás különféle formáit legteljesebben az 5Móz 18,10–12 nevesíti:
„(…) ne legyen jós, se varázslást űző, jelmagyarázó vagy igéző! Ne legyen átokmondó, se szellemidéző, se jövendőmondó, se halottaktól tudakozódó! Mert utálatos az Úr előtt mindaz (…)”

A teológiai értelmezés Sámuel Saulhoz intézett kemény szavaiban így jelenik meg: „Olyan az engedetlenség, mint a varázslás vétke, és az ellenszegülés, mint a bálványimádás.” (1Sám 15,23)

Nem véletlenül kerül egy mondatba a varázslás, a lázadás és a bálványimádás: mindhárom az emberi akaratnak az isteni rend fölé emelési szándéka. A bálvány lényege ugyanis nem az, hogy fából vagy kőből van. Hanem az, hogy kezelhetővé teszi az istenséget, megidézhetővé, befolyásolhatóvá, kényszeríthetővé. A bálvány pontosan azt adja, amit a varázsló keres: transzcendens erőt, amely mégis az emberi akarat uralmában és szolgálatában áll. Ebben az értelemben a bálványimádás a varázslás intézményesített formája.

Ez a dinamika „határátlépő tendencia” már a kezdeteknél megjelenik. A Teremtés könyvében az ember nem fogadja el a teremtésbéli rendet, hanem „olyan akar lenni, mint az Isten” (1Móz 3,5). Ez a mozzanat a varázslás ősmintája, egyben a bálványimádás kezdete: az ember saját elképzelése szerint határozza meg az istenit. Magát tekinti istenteremtőnek, és nem fordítva. Mindez még konkrétabb az aranyborjú történetében: a nép nem megadással fordul Istenhez, hanem kézzelfogható, tárgyiasított formában kívánja őt saját uralma alá helyezni.

Az Újszövetségben az okkult gyakorlatok sora folytatódik, számos etikai-erkölcsi vonással mélyítve: a Gal 5,20-ban a pharmakeia (varázslás, bájitalok) a test cselekedeteinek listájára kerül, az önzés, a viszálykodás és az irigység mellé. Ez az elhelyezés sokat mond: a varázslás nem elvont teológiai absztrakció, hanem az önközpontú akarat természetes folyamodványa. Ezzel alkot mély ellenpontot Jézus gecsemáné-kerti imája (Mt 26,39), ahol nem kényszerít, nem manipulál, tehát nem mágikus erőt mozgósít, hanem imádkozik: „mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te." Ez a varázslatmentes lelkület tökéletes képe: a valóság elfogadása az Atya kezéből.

A modernitás varázstalanítás-paradoxona
Mindez nem összekeverendő, de sajátos dialektikus viszonyba állítható azzal, ahogy Max Weber a modernitás egyik meghatározó folyamatát a világ varázstalanításaként (Entzauberung der Welt) írta le. Ezzel annak a folyamatnak adott hangot, amelyben a felvilágosodás és a tudományos forradalom kiszorítja a transzcendenst, a mítoszt, a misztériumot, aminek eredményeként az ember világa kiszámíthatóvá, átláthatóvá, ’varázstalanná’ vált. A weberi diagnózis azonban paradoxot rejt: az a világ, amelyből kivonták a misztériumot, nem lett valóságosabb, csak üresebb. Erről Szelényi Iván számos tanulmánya időben tájékoztatta a magyar közvéleményt, de a populáris kultúrába is sikerült Cseh Tamás Szerelmes dalának Bereményi alkotta kezdő soraival emléket állítani: „Mióta a világ varázstalanítva lett, / mióta minden banális óraszerkezet, // megfejtett világból csak téged nem értelek, / a megfejtett égbolt miattad maradt végtelen.”

Teológiai következményeit Charles Taylor (A Secular Age, 2007), vagy a napokban elhunyt Jürgen Habermas a „zárt immanencia” fogalmával írja le: a posztmodern ember transzcendenciától megfosztott önmeghaladása helyett az individualizmus alapattitűdjeként az önkifejezés és az önérvényesítés dinamikája marad, a folyamatos igénye, hogy a valóság az én köré rendeződjön. A modern ember végtelenített önmegvalósítási stratégiák útvesztőit járja technológiával, pszichológiai technikákkal. Megmarad ugyan a vágyakozás, de annak a valódi tárgya elvész. A cél egyfajta derűlátó életmód lesz a hitbéli tartalmak felfüggesztésével – ahogy arra Habermas utolsó írásában (Den Diskurs bestreiten, 2025) figyelmeztet.

A modern kor varázstalanodásával párhuzamosan új bálványok is születnek: a siker, a biztonság, a kontroll, a hatékonyság. Ezekhez pedig új „varázslási” formák kapcsolódnak (technikák, rendszerek és stratégiák), amelyekkel biztosítani akarjuk a vágyott eredményt.

A keresztény válasz nem a weberi varázstalanítás visszavonása – nem naiv re-enchantment –, hanem az immanencia és a transzcendencia egységét megőrző szemlélet helyreállítása, illetve annak a felismerése, hogy a világ valójában soha nem vált varázstalanná. Isten dicsősége, a kavod, az isteni doxa nem tűnt el a modern korban sem – csupán a látásunk gyengült meg iránta.

A „varázstalanított tudat" mint erény
Itt a „varázstalanított” kifejezés nem a weberi értelemben utal a misztériumtól megfosztott tudatra, hanem biblikus értelemben arra, amelyből kivonult az önös befolyásolási kényszer. A világot mint Isten szeretete dicsőségének színterét átitatja az ő dicsőségének ragyogása. Tehát nem a világban szűnt meg a „csoda”, hanem mi engedtük el annak ösztönkésztetését, hogy az a mi elképzelésünk szerint és a mi érdekeink szerint legyen a „csodás”.

Az így értelmezett erény tartalmát tekintve az alázattal és a józansággal rokonítható. Az alázat (humilitas) nem önleértékelés, hanem valóságérzék: a dolgok és viszonyok Isten rendszerében való helyük szerinti látása. Aquinói Tamás szerint az alázat az értelem erénye – rectitudo in cognitione sui –, a valóság torzításmentes észlelésének képessége. A józanság (sophrosyne, prudentia) szintén ide kapcsolódik: az a belső rendezettség, amely nem hagyja, hogy a vágyak megzavarják a látást.

Ahol a varázslás lelki kísértése munkál, ott a vágy megelőzi az észlelést – előbb tudom, minek kell lennie, és aztán próbálom azt kivitelezni. A józan, varázstalanított tudat fordítva jár el: előbb észleli, aztán válaszol. Mindenkor alázattal és józansággal hajlik meg a valóságként felismert isteni akarat előtt. Ilyen értelemben minden valódi imádság Isten dicsőségének „varázsába” emel, és „varázstalanítja” az imádkozót.

Szembenéző – kérdések magamhoz

• Hol lépek fel „varázslóként" a mindennapjaimban? Hol érhető tetten az életemben az a vágy, hogy a valóságot inkább irányítsam, mint elfogadjam?
• Imaéletemben felismerhető-e a vallási technika automatikus alkalmazása?
• Imádságomban a valóságként megélt isteni akaratra próbálom hangolni magam, vagy a vágyaimhoz próbálom Istent hajlítani? Inkább ráhagyatkozom, vagy inkább kéréseimmel irányítok?
• Milyen a kapcsolatom a „nem tudom megváltoztatni” tapasztalatával? Mit teszek, amikor egy helyzet meghalad engem?
• Milyen „bálványokat” állítok fel – azaz mi az, amitől végső biztonságot várok?
• Látom-e a világban Isten szeretetének dicsőségeként való ragyogását?

Olvass velem!

• 5Móz 18,9–14 (Különös tekintettel a varázslás tilalmának teológiai összefüggésére)
• 1Sám 15,17–23 (Különös tekintettel a lázadás és a varázslás összekapcsolására)
• Mt 26,36–46 (Különös tekintettel a varázstalanított ima mintájára)
• Gal 5,16–25 (Különös tekintettel az erények összekapcsoltságára)
• Hans Urs von Balthasar: A dicsőség felfénylése – Teológiai esztétika I. (Az alak szemlélése) Sík Sándor, Budapest, 2004. (különös tekintettel Isten dicsősége tematizálására)

Imádkozz velem!
Uram, taníts elengedni az irányítás kényszerét: ne akarjam kézben tartani azt, ami a tied! Szabadíts meg attól, hogy napjaimat önös céljaim szerint akarjam formálni! Tárd fel életemben a bálványokat, és segíts szabaddá válni tőlük! Ajándékozz meg a rádhagyatkozás bizalmával tudván, hogy senki nincs, akit nem a te szereteted szólított életbe, és akit nem a gondviselésed őriz! Taníts meg arra a figyelmes csendes jelenlétre, amelyben örömmel élem meg, hogy nem én formálom a valóságot, hanem a Te valóságod formál engem! Adj nyitott szívet felismerni jelenléted ragyogását a világban, és vezess arra az útra, amelyen hűségesen szolgálhatlak téged! Ámen.