A szélsőségek csapdája

Előzetesben néhány szó a szélsőséges gondolkozásról. Elsősorban arra gondolok, hogy ez kárt okoz az igazságnak, másodsorban arra, hogy a bevett, megfellebbezhetetlennek tartott, az „egy igazság” talapzatára állított mondatok sokszor hamisak, axióma-igénnyel lépnek fel, noha nem alapigazságok. Akik hajlamosak erre (vagy, mert primitív a gondolkozásuk, vagy, mert závárt akarnak tenni az ellentmondó szájára), azokat figyelmeztetni kellene: „hallgasd meg a másik felet!”, „menj át a túlsó partra!”, „fordítsd ki a tarisznyát!” Adott esetben nagy hiba lenne nem menni át a túlsó partra, nem nézni meg a tarisznya belsejét, hogy kijózanodjunk.

Erről a legújabb kori népvándorlásról mindenkinek van valamilyen véleménye, de nagyon kevésnek van belátása abba, ami tulajdonképpen történik. Nekem sincs, de miért ne gondolkozhatnék én is erről, mint akárki más. Nem a taplólelkűekről beszélek, akiknek minden mindegy, fontos, hogy személy szerint őket ne érintse, hanem azokról, akiknek, ha erről hallanak, ha ezt a képernyőn látják, a „kis szürke agysejtjei” működésbe jönnek. Úgy tartjuk, hogy ezek óhatatlanul jobb- vagy baloldali gondolkozásúak. Ez rendben lenne. Az a baj, hogy a magunk igazolására szélsőségesen fogalmaznak, és a másik félnek olyan magatartást tulajdonítanak, amely hamis. Lássuk a szélsőséges gondolkozásnak néhány tünetkezését.

A második nemzedék. A hírközlő szervek szerint az egykor befogadottak második nemzedéke társadalmilag, gazdaságilag, művelődés tekintetében nagyon jól betagolódott a fogadó közegbe. Erre viszont két komoly, és igazolható ellenérv hozható fel. Először, hogy az állítás nem igaz, mert sokan vannak, akik társadalmilag a peremre szorultak, lenézettek, akik gazdaságilag munkanélküliek, vagy, mert nem tudnak, vagy nem akarnak dolgozni, művelődés tekintetében pedig a formákat elsajátítják, a fogadók nyelvét megtanulják ugyan, de anélkül, hogy azonosulnának azok lelkületével. Úgy gondolom, senki sincs abban a helyzetben, hogy minderről százalékszerűen tudna beszámolni. Másodszor. Ha pedig betagolódtak, ez azt is jelenti, hogy elfogadták az ottaniak fogyasztó-pazarló viselkedési formáit, összevásárolják magukat, megtöltik táskájukat egyszer-se-használható dolgokkal. Ezen túl: a terroristák második nemzedékbeliek, s ez akkor is igaz, ha a 15–45 év közöttiek valahol Közel-Keleten születtek, de évek óta Nyugaton élnek. Az a hiba és a tudatos (?) félrevezetés, hogy azokkal, akik valóban beépültek a befogadó társadalomba, igazolják a lézengőket, munkát nem vállalókat, vagy éppen a terroristákat.

Ha viszont azt állítjuk, hogy a népáramlással jöttek be a terroristák – és erre példákat hozunk fel –, akkor ezzel azt mondjuk vagy sejtetjük, hogy Európában a terrorizmus a bevándorlás számlájára írandó. Ebből csak annyi igaz, hogy ezzel az emberáradattal megnőtt a veszély és gyakoribbak lettek a terrorcselekmények.

Befogadó – elutasító ország. Szélsőséges (és manipulatív) az a kijelentés, hogy egyes országok befogadók, mások elutasítók. Ez csak azt tükrözi, ahogyan viselkednek, szavaznak az Európai Unió testületeiben az egyes tagországok, vagy ahogyan állást foglalnak az országok kormányai, de kétlem, hogy az egyes országok lakosai szintjén ilyent ki lehet mutatni, hiszen csupán Magyarországon történt erről szavazás. Az a (természetesen nem igazolt) gyanúm, hogy egyik európai ország lakói sem fogadják kitárt karokkal a beköltözendőket.

A nők zaklatása, meggyalázása megütköztet mindenkit, hiszen nem lehet arra nem gondolni, hogy az én feleségemmel, leányommal is megtörténhet. Ez természetes reakció. Azonban szélsőséges és méltatlan dolog úgy közölni ezt a hírt, hogy azt a látszatot keltsék, hogy a bevándorlók nőgyalázók. Azokban az országokban, ahol ezek a szörnyű erőszakok megtörténtek, bizonyára az őshonosok között is akad több támadás a nők ellen.

Aki ezeket a szélsőséges megállapításokat teszi – akár bevándorláspárti, akár ellenző –, valószínű, hogy tudja, hogy mint olyanok, nem igazak. Amit mond, legtöbbször nem valamilyen primitív általánosítás, hanem tudatos manipuláció, mert tudja, hogy az átlagos olvasó, néző az egyediről általános következtetést von le

Liberalizmus és demokrácia

Ez a két fogalom lengi át a népvándorlás filozófiai, teológiai megalapozását. Mindkettő nem csupán önmagában, és nemcsak több évezredes filozófiai múltjában kapja meg az értékelését, hanem időszerű értelmezésében, bár a történeti távlat meghatározó.

A liberalizmus főleg onnan kapta és kapja dicsfényét, hogy a korlátozottsággal és a libertinizmussal állították szembe. Ezeknél aztán szinte gondolkozás nélkül vágjuk rá, hogy az egyik jó, a másik rossz. Bármilyen körülhatárolóan (mi nem a liberalizmus) és óvatosan (kiszűrve az ellenvetéseket) fogalmazzuk is meg, és így (talán) eljutunk a legpontosabb meghatározásig, amikor gyakorlati megvalósulására kerül sor, csak steril definíció, csak absztraktum marad.

A liberálisok hangoztatják, hogy minden embernek teremtettségéből fakadó alanyi joga van ahhoz, hogy ott élje meg azt az egyszeri életet, amellyel Isten megajándékozta, ahol akarja. A népvándorlással összefüggésben az a gyanúm, hogy ezt nem az eszméhez ragaszkodva, hanem más célok (például demográfia, munkaerő-pótlás) érdekében mondják. Erre fel a beözönlő vándorlókat beosztják különböző országokba, olyanokba is, amelyekbe nem akarnak menni. Ráerőszakolják őket pl. Romániára, noha Németországba akarnak menni. Megfosztják őket a választás szabadságától. Mindig csak arról hallunk, hogy a kvótarendszert egyes befogadók ellenzik, így is mondhatnók: szabadságuk van elhatározni, hogy kivel akarnak, tudnak együtt élni és kivel nem. Ez persze igaz, de meg kell tanulnunk a menedékkérők oldaláról, a túlsó partról nézni a központi kényszer-elosztást, és meglátni, hogy ez nekik is rossz. Így éppen a liberálisok azok, akik béklyót kötnek a lábukra, akik korlátozzák őket szabadságukban.

Egy közösség, egy ország társadalmi egyensúlyának a lázmérője a demokrácia. Lehet, hogy a lexikonok nem fogalmazzák meg ezt így, de valami ilyesmire engednek következtetni. A demokrácia tökéletlenségéről már máshol, máskor is írtam, s ezt elsősorban a teokrácia, krisztokrácia szemszögéből tettem, de nem csak, hanem még az arisztokráciával való összehasonlításban is ezt mondtam.* Ha eltekintek attól, hogy eleve demokráciaellenes vagyok, ha csak szellemességnek tartom Churchill mondását, hogy a demokrácia nem jó, de jobb nincs, ha tehát nem befolyásol előre kialakított nézet, szűz aggyal is felfogva azt, ahogyan „Európában” értelmezik a demokráciát, meghökkenek. A befogadásról/visszautasításról, a kvótarendszerről az Unió testületeiben döntenek – demokratikusan. Ami nyilván azt jelenti, hogy az öltönyös-nyakkendős képviselők a nép. A demokrácia alkalmazásának három lehetősége közül ez a legrosszabb, mindenek előtt azért, mert ez a demokrácia – diktatúra. A második az lenne, hogy az egyes tagországok népeinek az össz-szavazata döntsön, de ez is csak valamivel jobb, mint az előző, mondjuk puha diktatúra. Az igazi viszont az lenne, ha a tagországok lakói népszavazás útján döntenének magukra nézve. Az EU testületeinek tagjai között lehet tisztességtelenül lobbyzni, a csoportokat befolyásolni, vagy éppen zsarolni. Ezt nem lehet, vagy csak nagyon kis mértékben lehet megtenni a démosz-szal.

A Bibliában

Ebben a kérdésben nem foglalok állást, csupán hangosan gondolkozom és így véleményezek. Ezt a kis firkálmányt nem valamilyen bizottság asztalára teszem le, hiszen van ott éppen elég tudományos szaktanulmány, hanem barátaim felé továbbítom. De lehet, hogy ők is azt mondják majd, hogy mezítláb járok tövises talajon. Azért is szánom csupán belterjesnek, mert nem ismerem azt a számos bibliai teológiai reflexiót, amely napvilágot látott, azért is, mert behatóbb tanulmányozásra nincs sem időm, sem kedvem.

A kérdésem az, hogy a napjainkban történő népvándorlásra lehet-e bibliai analógiát találni. Mostanában többször mondtam, hogy kényszer-alkalmazások fogságában vagyunk, s ez elsősorban nem is a most felvetett kérdésre vonatozik, hanem homiletikai ficamként kísért. Tudom, hogy ezek az alkalmazások, az időszerűsítés nyomása alatt jóhiszeműek, de megtörténhet, hogy tudománytalanok, s ezzel megerőszakolják a Szentírást.

A Bibliában nemegyszer népek vándorolnak, családok költöznek, személyek otthont keresnek, de alap-mondanivalójukban nem tekinthetők analógiának. Ez két viszonyítást jelent. Egyfelől azt, hogy valamelyik alapigét magyarázom és szemléltető eszközül a mai népvándorlásra utalok; másfelől azt, hogy a mai jelenségről értekezem (előadásban, tanulmányban), és igazolom azt valamelyik bibliai vándorlástörténettel.

Nézzük meg a szóba jöhető történeteket. Ábrahám Háránból Kánaánba költözik, Isten kiszabadítja választottait a szolgaság házából és beviszi őshazájukba, a tejjel-mézzel folyó országba, a száműzötteket Kürosz hazaengedi Júdába. Mindenütt Isten gyermekei a saját hazájukba vándorolnak és ott telepednek meg, ma pedig… Ezektől némileg eltér Jákób esete, aki hetvened magával Egyiptomba megy, ott a fáraó jóvoltából túléli a kánaáni éhhalált, és itt közelebb állunk az alkalmazáshoz, mert a szükséghelyzet és a befogadás közös momentumok, de az analógiát nem szabad tovább erőltetni. A kánaánita Ráháb és a moábita Ruth története már közelebb van a mai jelenséghez, azért is, mert mindketten szükségmenekültek, és főleg, mert befogadást nyertek… és őshonossá váltak. Különös előtörténet lehet Józsefnek, Máriának és a gyermek Jézusnak a menekülése Heródes gyilkossága elől, majd hazatérése (!). A felhozott példák közül, a maga egészében egyik történet sem tiszta analógia, de az egyes elemek, pl. Isten gondoskodása, menekülés a veszélyből, befogadás, nem erőltetve, óvatosan felhasználhatók a prédikációban.

A hal és a halászat

A vándorlók egy része (nagy része?) gazdasági menekült, akiket az EU nem fogad be, mert nincsenek közvetlen életveszélyben. De mindenki tudja, hogy már eddig is tízezrek jöttek csupán a jobb életmód reményével, és így-úgy befogadásra találtak. Bizonyára lesznek a jövőben is ilyenek, mert Nyugat-Európa kész szemet hunyni, azaz lazán kezelni a háborús menekültek kérdését, mert egy kis frissítés nem árt a fáradt-vérű Európának.

Mindenki egyetért abban, hogy ezeknek a menekülteknek hazájukban kell életlehetőséget biztosítani, de az anyagi megsegítésre, arra, hogy Európa és az Egyesült Államok feltáplálja Ázsia, Afrika és Dél-Amerika országait, nincs fedezet, de akarat sincs. Legalábbis nem tudok arról, hogy keleti és déli irányba átfogó „tőkevándorlás” kezdődött volna.

Mire van szükségük ezeknek az éhhalálhoz és szomjhalálhoz közel álló országoknak? Igaz, és mindenki által elfogadott vélemény hangzik el egy kínai (?) közmondásban: Az éhezőnek ne halat adj, hanem tanítsd meg halászni. Ezzel természetesen én is egyetértek, de ha kifordítom a tarisznyát és megnézem, mi van a belsejében, kiderül, hogy nem ilyen egyszerű a megoldás. A halászás valami ilyesmit jelent: szellemi potenciát átcsoportosítani, kórházakat, iskolákat építeni, technológiát meghonosítani, infrastruktúrát kiépíteni, s ezeken belül és ezeken túl, sok minden mást. Ennek aztán lesz is eredménye… 50 év múlva. Addig európa (így, kisbetűvel) fotelben ülve, felbontja a második sörösüveget, nézi a televízióban a pókhasú, pipaszár-lábú gyermekeket, az ivóvízért sorba álló várandós édesanyákat, a ragályos betegségek áldozatait… Ezeknek igenis hal kell, most van szükségük segítségre. Ha Európa nem tekinti őket a globusz (földgolyó) keleti és déli vidékén élő testvéreinek, hazugság az európai globalizáció. Én magam még az egyidejűségen is túlmennék, azon ti., hogy egy időben kell halat adni és halászatra tanítani, és azt mondanám, hogy kis fáziseltolódással először kenyeret, ivóvizet, lisztet, cukrot, olajat, orvosságot, kalóriát, vitamint kell sürgősen eljuttatni hozzájuk.

Az irgalmas szamaritánus bekötözte a félig még élő sebeit, elvitte további gondozásra a vendégfogadó házba, s ezzel nem csupán emberi szintre emelte őt, hanem felebaráttá is tette.

Karácsony előtt sok szép, hasznos humanitárius gyűjtés indult meg, hogy magunkhoz emeljük a nincsteleneket. Melyik, milyen karácsonynak kell eljönnie ahhoz, hogy a határokon átnyúlva, emberi és felebaráti szintre emeljük azt, aki eddig távol volt, azt, aki eddig szamaritánusként ellenségünk volt?

-----------------------
* Kálvinra hivatkoztam, aki azt mondja, hogy az arisztokrácia minden más kormányzási rendet felülmúl… ezt rendelte Isten az izraelitáknak. Institutio IV. 20. 8.).