Lukács 2:14
„Lukács evangéliumot írt a szó igazi értelmében: örömhírt Jézus Krisztusról” – írja Prőhle Károly a Lukács evangéliumához írt kommentárjának bevezetésében. Ezt juttatja kifejezésre e jól megszerkesztett evangélium első két fejezetének himnikus részei, közöttük az angyalok hatalmas seregének éneke is, akik még félelmetesebbek, mint az evangéliumot meghirdető angyal, viszont nem ítéletet végrehajtó hadként, hanem a mennyei istentisztelet kórusaként dicsőítik Isten, aki békességet teremt a földön.
Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat! Az első Karácsonykor nemcsak Jézus született meg, hanem az angyalok éneke szerint az isteni rend is visszaállíttatott. Hiszen nemcsak rendelt ideje van mindennek, hanem rendelt helye is.
Első legációmkor a római katolikus többségű Felcsíkban voltam legátus. A madéfalvi gondnok, János bácsi a Békesség Istentől köszönésemre így válaszolt: Dicsőség Istennek. Azért mert az régebbi köszönés, mint a Dicsértessék a Jézus Krisztus. Akkor csak érdekesnek találtam ezt a köszönést, annyi év távlatából most már meghatónak is, hogy egy köszönésben is mennyi üzenet van, egy katolikus többségben élő kisebbségi református ember büszke identitása, hite, az, ahogyan gondolkodik Istenről, emberről az is benne lehet egy egyszerű köszönésben.
