Az Újszövetség révén a feltámadás a keresztyén teológia egyik alapvető gondolatává vált. De a feltámadással már ószövetségi szövegekben is találkozunk, és az újszövetségi szerzők gyakran ilyen szövegekre hivatkoznak olyan apologetikus összefüggésekben, ahol a feltámadás kapcsán érvelnek. Ez az előadás megvizsgálja az ószövetségi halálról és feltámadásról szóló diskurzus ókori közel-keleti kontextusát és áttekinti a vonatkozó ószövetségi szövegeket, reflektálva azok későbbi értelmezésére is az Újszövetségben és a korai zsidóságban.

Az előadás Hab 2:4b az Újszövetség és a keresztyén teológia rendkívül nagy hatású szövegének reformáció-korabeli értelmezéstörténetével történetével foglalkozik, Luther és Kálvin Habakuk 2:4-hez írt magyarázatai alapján. Az előadás fölvázolja, hogy e két kommentátor részben eltérő, részben hasonló hermeneutikai alapelvei hogyan konkretizálódnak e konkrét szöveg magyarázatában. A tanulmány rávilágít arra is, hogy exegetikai, nyelvészeti és hermeneutika-történeti ismeretek birtokában hogyan viszonyulhat a mai teológia ehhez a gazdag értelmezéstörténeti örökséghez.

Az előadás két olyan vitatott szövegrészt vizsgál meg Habakuk könyvében (Hab 1:5 és 2:5), ahol a Septuaginta más korai verziókkal való egyező olvasata egy, a Masszoréta Szövegtől eltérő, annál ősibb variánsra enged következtetni. A konkrét szövegtörténeti eredmény mellett az előadás rávilágít arra is, hogy a hagyományos diakrón szövegkritikai gyakorlattól eltérően, amely egy-egy Masszoréta Szöveghez viszonyított eltérést gyakran atomizáltan, elszigetelten közelít meg, módszertani szempontból elengedhetetlen, hogy ezeket az olvasatokat előbb az eredeti szövegek és irodalmi kontextusok tágabb összefüggésében értelmezzük, mielőtt az egymással való összevetésre sor kerülne.

A keresztyén teológia szempontjából a prófétai irodalom kulcsfontosságú szerepet tölt be. Az újszövetségi szerzők erre az iratgyűjteményre hivatkoznak, amikor Krisztus messiási mivoltát akarják legitimálni. Bullinger pedig a prófétai küldetésben látja a reformátori egyház igei szolgálatának az analógiáját. Ennek ismeretében nem véletlen, hogy az ószövetségi prófétizmus a bibliatudományokban is rendkívül sok figyelmet kapott. De ez a kutatástörténet mind a próféta személyét, mind a prófétai szövegeket illetően alapvető változásokról tanúskodik.

Az előadás elsősorban a Tízparancsolat negyedik rendelkezéséhez kapcsolódik, amelynek közismertebb formája így hangzik:

Adott a következő három bibliai idézet. Szólt Isten Sámuel prófétához és ezt mondta neki: „Megbántam, hogy királlyá tettem Sault.” (1 Sám 15,11). Ugyanebben a történetben, néhány verssel később, miután Sámuel tudtára adja Saul királynak, hogy Isten elvette tőle a királyságot, ezt mondja a próféta Saulnak: „Izráel örök Istene nem hazudik, és nem is bán meg semmit, mert nem ember ő, hogy megbánjon valamit.” (1 Sám 15,29).