Péter, a kőszikla... Legalábbis szeretné annak látni és láttatni önmagát. És Péter mi vagyunk, még akkor is, ha személyazonossági igazolványunkban esetleg más név szerepel. Mi is szeretnénk kősziklának, sziklaszilárd jellemnek és Jézus hűséges követőjének látni és láttatni önmagunkat. Amikor tehát Péterről beszélek, gondoljunk önmagunkra.

Amikor Jézus arról beszél, hogy szenvedései éjszakáján tanítványai elhagyják őt – erről mind a négy evangélium egyaránt beszámol –, Péter hevesen fogadkozik: „Ha mindenki elhagy téged, én nem...”. Amikor ezt követően Jézus figyelmezteti őt, hogy Péter még a kakas megszólalása előtt megtagadja őt, Péter még hevesebben fogadkozik: „ha mindenki megtagad, én biztosan nem. Kész vagyok meghalni érted!” – és úgy tűnik, Péter lelkesedése átragad a többi tanítványra: „és ők is ugyanígy beszéltek”.

Amikor másutt Jézus bekövetkezendő szenvedéseiről beszél, Péter azonnal dorgálni kezdte (ἤρξατο ἐπιτιμᾶν) őt. Mintha csak ezt mondta volna: „az égiek jóindulatára/az Isten szerelmére, Uram! Miket beszélsz? Ilyen nem történhet meg veled!”. Ő ugyanis jobban tudja, mi jó Jézusnak, és mi a Jézus igazi értéke, és ha Jézus erről megfeledkezne, ő majd megtanítja neki.

Péter, az önjelölt kőszikla... Ez a „kőszikla-énképzet” ragályos. Elképzelhetetlen magasságokba ragad, ahonnan elképzelhetetlenül nagyot lehet zuhanni. Lukács evangéliumában, közvetlenül Péter fogadkozása előtt, elhangzik egy különös figyelmeztetés – furcsamód éppen személyesen Péternek –: a Sátán (aki itt nem a gonosz cselekvésére csábító lény szerepét tölti be, mint a bűneset mítoszában a kígyó, hanem inkább egyfajta minőségi ellenőrként jelenik meg) kikért titeket, hogy megrostáljon, mint búzát, de én imádkoztam, hogy megmaradjon a hited. Jézus Péternek szánt figyelmeztetése nem áll meg itt, hanem még különösebben folytatódik – mintha előre vetíteni a küszöbön álló zuhanást: „te pedig, amikor visszatérsz, akkor erősítsd testvéreidet”.

Viták folynak arról, hogy Jézus figyelmeztetése Péter tagadásáról vajon az eleve elrendelés területére tartozik-e – ha ez igaz, akkor Péternek nem volt más mit tennie, szükség- vagy végzetszerű volt, hogy megtagadja mesterét. Úgy gondolom, ebben a figyelmeztetésben inkább arról van szó, hogy Jézus nagyon jól ismeri tanítványát: tudja, hogy hamar lelkesedik, ezt komolyan is gondolja – de amikor akkora a nyomás, a fenyegetettség, a stressz, teljesen másképp fog reagálni. Jézus jobban ismeri Pétert, mint Péter önmagát, és ez annak fényében válik igazán megrendítővé, amit Jézus a figyelmeztetés során mondott neki: „de én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited…” – „Mert hol állt volna meg Péter ebben a lefele útban, ha Jézus nem is könyörög érte? S hol állnánk meg mi lefelé járt útjainkon, ha Jézus nem imádkozna értünk is? De a mi pontos ismeretünk és a holnapunk ismerete Jézus számára nem azt jelenti, hogy előre csomagolja a kudarcot, hanem azt, hogy könyörög értünk.”

Ezzel egyidőben meg vagyok győződve arról, hogy Péter fogadkozása, de még az is, hogy megfeddi a bekövetkezendő szenvedéseiről beszélő Jézust, teljes mértékben őszinte. Ennek mintegy jele az, hogy amikor elfogják Jézust, ő kardot ránt és úgymond a védelmére kel. „Jézus prófétáló szavai: „háromszor megtagadsz engem”, nem tartották vissza, hogy lehetőleg elkerülje azokat a helyzeteket, amelyekben ez valóra válhat!” Ahogyan Juhász Gyula tolmácsolja ezeket az eseményeket Simon Péter című versének első felében:

„Szólott a hadnagy: Célozz! Jézus állott /
S aki megváltja majd e rongy világot, /
Sápadtan, nyugodtan előre lép, /
Fölveti szép, szőke, szelíd fejét /
És szól: „Le a fegyverrel! Én megyek!” /
És indul. Utána a hadsereg.
Csak Péter, akiben kis szittya vér volt, /
Gondolta: "Hát az egész csak ezért volt?" /
S Malkust, a szolgát úgy csapta fülön, /
Hogy a szegény fül elrepült külön.”

Majd pedig amikor a katonák és a tömeg elvezetik Jézust, ő követi a főpap házába. Valószínű, hogy emögött a cselekedet mögött az volt a szándék, hogy ha szükséges, tesz valamit Jézusért. „Nekihuzakodott, nekibuzdult, megpróbálta, hogy kitartson Mestere mellett, ahogyan a vacsoránál mondta: „Uram, kész vagyok, börtönbe, halálba is menni veled”, de eddig jutott.” Ez az a pont, ameddig Péter eljut, ameddig az ő bátorsága terjed. A főpap házának udvarán Péter elvegyül az ott lévő tömegben – ez nagy valószínűséggel ugyanaz a férfiakból és nőkből álló tömeg lehetett, amely jelen volt Jézus elfogásakor a Gecsemáné kertben.

Bár a négy evangélium elbeszélése szerint különbség van abban, hogy kik és milyen sorrendben állítják Péterről, hogy Jézus tanítványa, abban, hogy mikor és hányszor szólal meg a kakas (Márknál kétszer, a többi evangéliumban egyszer), illetve abban, hogy mikor indul el a tagadás lavinája (János elbeszélése szerint már akkor, amikor belép a főpap udvarára – ugyanis az ajtót őrző lány szólítja meg, a többi három evangélista szerint Péter már az udvaron ül és melegszik, amikor megszólítja a szolgálólány). Lukács még azt is tudni véli, hogy a tagadás eseményei hozzávetőlegesen egy óra alatt – viszonylag gyors egymásutánban – történtek.

Mind a négy elbeszélésben közös, hogy Péter tagadás-lavináját a szolgálólány kérdése/kijelentése indítja el. Mitől rémült meg Péter? Nem valószínű, hogy őt is le akarták légyen tartóztatni, mint Jézust… Valószínű: egyszerűen nem akarta, hogy gúnyolódjanak vele, megverjék, vagy esetleg elkergessék az udvarról. Valószínű: csak közel akart lenni Jézushoz, hogy tudja, mi történik vele.

Mi lehetett ennek a szolgálólánynak a szavaiban, ami megtorpanásra és tagadásra készteti a kertben önmagát hősiesnek mutató Pétert? Jánosnál a kapuőr-lány a belépéskor megkérdezi: „vajon te is vele voltál?”. Máté szerint a szolgálólány odamegy hozzá és szemébe mondja: „te is vele voltál”. Márk szerint egyszerűen megfigyeli és azután szólal meg. Lukács azonban sokkal erőteljesebb szavakkal mutatja be a szolgálólány cselekedetét. A „szemeit reá vetvén”, „szemügyre vette”, „jobban megnézte” fordítás-változatok eléggé megszelídítik a szöveget. Lukács ugyanis arról ír, hogy ez a szolgálólány mozdulatlanul reá meredt – az Újszövetségben egyébként ez az ige 14x fordul elő, ebből 12x Lukács műveiben (2x az evangéliumban, 10x az ApCselben) –, mintha nem lettek volna izmai, amelyek mozgathatták volna (ez a kép elevenedik meg az ehelyütt használt görög szóban). Olyan ez a helyzet, mint – ahogy mondani szokták – aki rémet látott, és fölteszi magában a kérdést: „hát ez meg mit keres itt? Hogy került ide? Hisz a másik táborból való!”. Valószínű, ez a merev rábámulás más reakciót váltott ki Péterből, mint az események pergő sora ott a kertben… Péter gondolkodás nélkül, azonnal tagad.

A második tagadás szinte azonnal az első után következik: kevéssel ez után egy férfi megpillantotta őt, és azonnal rámutatott: „ez is közülük való!” Péter ekkor is azonnal reagál, amit tesz az több egyszerű megszólalásnál, szinte ünnepélyesen kijelenti: „ember, nem vagyok!”.

A harmadik tagadást az vezeti be, hogy hozzávetőlegesen egy óra múlva újabb ember (Lukács szerint férfi) erősítgette: Péter is a Jézus tanítványai közül való. Ez az erősítgetés folyamatos, ismétlődő. Az is lehet, hogy az alatt az óra alatt Péternek többször is hallgatnia kellett a gyanúsítgatást. Más evangélistáknál ekkor már átkozódni és esküdözni kezd, itt Lukácsnál csak annyit olvasunk: „azonnal rávágta: ember, nem tudom, mit beszélsz…” de akár így is érthetjük: „nem tudom elképzelni, miért beszélsz így”.

Péter harmadik tagadását követően Jézus Péterre néz, és abban a pillanatban megszólal a kakas. Vita tárgyát képezi, ha tényleges kakasról van-e szó, ugyanis a Misna tartalmaz olyan rendelkezést, amely szerint Jeruzsálemben tilos volt tyúkot és kakast tartani, nehogy az azok által kikapirgált férgek tisztátalanná tegyék a szent helyet, vagy az őrségváltás trombitájának kakaskukorékoláshoz hasonló hangjáról. Ez a hang emlékezteti Pétert Jézus figyelmeztető szavaira, ugyanakkor a Péterben végbemenő változásnak is tanúja lehet. Jézus tekintete és a kakas vagy trombita szava rádöbbentik Pétert – az önmagát kősziklának gondoló kavicsot – mennyire messze került Jézustól, és vakmerő fogadkozásában hangoztatott elveitől, sőt talán az is eszébe juthat, hogy tagadásának természetszerű következménye lenne, ha Jézus maga is megtagadná őt az angyalok előtt, ám egyúttal el is indítják a gyógyulás/bűnbánat útján.

Péter, az önjelölt kőszikla, vagy legalábbis az önmagát sziklajelleműként látó és láttató tanítvány gyávának bizonyul. Ha elolvassuk az evangéliumi beszámolókat Jézus szenvedéséről, azt látjuk: az igazi hősök és bátrak az asszonyok, akik a keresztig kísérik Jézust, és halála után mindent megtesznek, hogy a végtisztesség megadásáról gondoskodjanak.

Most már, miután láttuk, hogyan mutatja be Lukács Péter tagadásának történetét, adjuk vissza a szót Juhász Gyulának, akinek már idézett versében a következő képekben kel életre az elbeszélés:

Tavaszi éj volt. Hűs szél szállt nyugatról.
Simon Péter az ugaron barangolt.
Názáretit a hadnagy elvezette,
Talán ítéltek is már ő felette!
A papi fejedelmek udvarán
Tűz pattogott, szikrázott szaporán.
S a tűz körül, vöröses fénybe mártva,
Katona, szolga lebzselt, a hajnalt várva!
Jött Simon Péter és közébük állott,
Megkérdezett egy vihogó szolgálót:
" - Hány óra? Hol lehet mostan a Mester?"
A szolgáló rábámult nagy szemekkel:
" - Uram, nem vagy-e tanítványa tán?"
Péternek ránc gyűrűzik homlokán,
De nyugodalmas hangon feleli:
" - Nem voltam soha senkije neki,
'sz ő alvajáró. Aszondják: bolond."
...És megpiszkálva a zsarátnokot,
Mellé simul, gubbasztva, melegedve,
Megoldódik a nyelve és a kedve.
...Kakas kukorékol. Már itt a hajnal.
Az ajtó döng. Sápadtas, fényes arccal
A názáreti vörös ingben lép ki:
Katona, szolga mind riadva nézi.
Ő könnyei közt mosolyogva lépdel,
Péterre néz. És nem néz vissza Péter!

Mit tanít nekünk Péter tagadásának elbeszélése? Elsősorban alázatot. Egy lelkipásztor így fogalmazott: „Sokszor így gondolkodunk: Eddig is voltak keresztények, de velem, vagy az én nemzedékemmel, új időszak kezdődik, amikor majd megmutatjuk a régieknek, az eddigieknek, hogy mit jelent igazán keresztény életet élni, Jézus ügyét vinni! Vagy: sok fontos ügyért imádkoztak, imádkoznak, de most én is beleállok, hogy mozduljon is már végre valami! Aztán szembejön a valóság és kiderül, hogy én is, mi is egy nemzedék vagyunk a keresztények sorában: alázattal kell járjunk. S kiderül, hogy az én imám is egy a többi között: alázattal kell imádkoznunk.” Valószínű, hogy az evangélisták egyfajta intelemként állították egykori olvasóik elé és elénk – miközben elbeszélték Jézus szenvedéstörténetét –, hogy míg Jézus értük szenvedett, milyen volt a tanítványok és különösen Péter magatartása. Péter tagadásával lelepleződik az ember mérhetetlen esendősége, elvész a heroizmus lehetősége. Jó elgondolkodnunk Péter magatartásán, és tanulnunk belőle: ugyanolyanok vagyunk, cseppet sem különbek. Ha ugyanúgy elbukunk, mint ő, nekünk is ugyanazt az utat kell bejárnunk, mint neki. Mindeközben vigasztalás és erőforrás számunkra, hogy hitünk bár gyengének bizonyulhat, maga a Megváltó imádkozik értünk, hogy megmaradjon. A Megváltó imája teremti meg a lehetőséget, hogy Péter is, mi is visszatérhessünk Hozzá.

Péter, a kődarab... a kavics. Alázat kell ennek felismeréséhez. Legjobb szándékom ellenére csak apró kődarab vagyok. De kicsiny kavicsként részévé válhatok annak a kősziklának, amelyre Jézus az egyházat építi, és amelyen a pokol kapui sem vesznek diadalmat. És úgy tűnik, az a „ragasztó”, amely hozzácsatol ehhez a stabilitást nyújtó alaphoz, „a bűnbánat keserű könnyei”. Ámen.