L.: Zsolt 1,1–6
T.: 2Péter 1,3–11
Folytatom annak az igehirdetésnek a gondolatmenetét, amelyet Reformáció emlékünnepén mondtam el ugyanitt a Róma 3,31 alapján. Akkor adott volt egy kérdés, és az apostol nagyon is határozott válasza:
„Érvénytelenné tesszük tehát a törvényt a hit által? Semmiképpen!/Távol legyen! Sőt inkább érvényt szerzünk a törvénynek”
Eszerint az ige szerint éppen a hit az, amely „érvényt szerez” a törvénynek, a hit az az eszköz, amely segít a törvénynek, hogy betöltse feladatát. Az apostol ugyanis amellett érvel, hogy ha a törvény tanításának megcselekvéséhez hit is társul, az nem semmisíti meg a törvényt, nem teszi „munkanélkülivé”, hanem épp ellenkezőleg: a törvény csakis így töltheti be feladatát. Így állhat ott mindig a hívő életében, és így válhat külső kényszerítő erőből amolyan belső iránytűvé.
Ma, a Péter neve alatt fennmaradt második levél szerzője arra tanít, hogy ezzel a hittel kezdeni is kell valamit. A puszta hitközpontúság ugyanis meddővé teheti a kegyességet – mert amint azt nagyon jól tudjuk Jakab leveléből, a hit cselekedetek nélkül halott. Alapvetés nélküli formákká, roskatag intézményekké válnak a hit nélküli jó cselekedetek, amelyek így, ebben a formában nem érnek semmit. Vagy ami még rosszabb: hitünk elméletivé válik, olyan beteges filozófiává, amelynek semmi hatása nincs mindennapi életünkre: terméketlen fügefa ez, amelyen a kertész hiába keres ízletes, szemet-szájat gyönyörködtető gyümölcsöt.
A mára kijelölt alapigében a levél szerzőjének célkitűzése, hogy mindenkori olvasónak, vagy hallgatóinak élete – és átlépve a közöttünk lévő nagyjából 1880 éven, a mi életünk is – gyümölcsöző, hasznos, szép, és Isten örök terve szempontjából eredményes, beteljesedett életté váljon. Ezért, miközben elmondja, mi hasznát vesszük a hitnek, részletes útmutatást is közöl arra nézve, hogyan válik hitünk leginkább javunkra. Megtanít úgy élni, hogy miközben hitben járunk és hitünk jó gyümölcsöt terem, arra tekintünk – mintegy motivációs erőként –, hogy mire is hívott el minket az Isten.
Az igeszakaszban lévő információkat azok mentén a kérdések mentén rendszerezem, amelyekre a szerző az i.sz. második század közepe táján élt olvasói számára keresi a választ.
Mi Isten célja?
• Meg akar menteni attól a pusztulástól/romlástól, amely a kívánság révén van a világban.
Mit tett ennek érdekében?
• dicsőségével és erejével elhívott minket;
• megajándékozott minket mindazzal, ami az életre és a kegyességre való;
• ígéreteket tett nekünk:
o hogy az isteni természet részesévé legyünk;
o hogy megment a pusztulástól;
o egykoron dicsőségesen mehetünk be a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus örök országába.
Mit kell nekünk tennünk?
• egyelőre csak így foglalom össze: kitartóan és fegyelmezetten kell dolgoznunk azon, hogy hitünk és kegyességünk erősödjen, gyarapodjon.
o ha ezek megvannak és gyarapodnak bennetek…
Következmények:
• Mi történik akkor, ha nem tesszük meg a magunk részét?
o Akiben pedig ezek nincsenek meg, az vak, rövidlátó, és elfeledkezett arról, hogy régi bűneiből megtisztult.
• Mi történik, ha megtesszük?
o Krisztus Urunk ismeretében aktív és gyümölcshozó életünk lesz;
o nem fogunk megbotlani soha;
o dicsőségesen mehetünk be a mi Urunk és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus örök országába.
A levél szerzője művészi módon úgy szerkesztette meg a felolvasott igeszakaszt, hogy a megmentés és engedetlenség vagy pusztulás képei mintegy közrefogják azt a nyolc elemből álló kegyességi és „hivatástisztázó” programot, amelynek megvalósítására buzdítja olvasóit. Mivel ez áll az igeszakasz „mértani” és logikai középpontjában, ma én is erre összpontosítok.
Adott a hit. Adott ez a kettős hűségre épülő attitűd, amely a hűség tárgya iránti teljes mértékű elköteleződésben nyilvánul meg. Az a szó, amelyből az ókori görögök megalkották a hit fogalmát, felöleli a kényszerítés, meggyőzés, bizalom és hűség jelentésmezejét. Ilyen szemantikai háttérrel nyilvánvaló, miért határozták meg hitvalló őseink úgy a hitet, mint ami egyszerre biztos ismeret (amely meggyőz valami felől, és ez a valami kényszerítő erővel hat reánk), és szívbéli bizalom (mint ami a hűség megnyilvánulása).
Ezzel a hittel kezdenünk kell valamit. Ha meg akarjuk határozni ezt a valamit, a jelenleg elérhető bibliafordítások különféle fogalmakkal írják körül:
• hitetek mellé ragasszatok… (Rev. Kár.; Kecskeméthy)
• hitetekhez bőségesen adjatok (Új Rev. Kár.; Vida Sándor)
• társítsátok hitetekkel (Raffay Sándor)
• hitetekben mutassátok meg (MBT, RÚF)
• mutassátok meg sorjában hitetek által (Békés–Dalos)
• hitetekben nyújtsatok… (Csia Lajos)
• hitetekkel szolgáljátok (KNV)
• hitetek megteremje (SzIT)
Az itt használt ige jelentéséről a szótárakban ilyen információkat olvasunk:
• „[…] saját költségén előállít, beszerez, gondoskodik vmiről (acc.); nyújt, teljesít; […] Sajátos ért. (csak dat. bővítménnyel, tárgy nélkül) segít, támogat; pass. segítséget, támogatást kap; támogatásban részesül;
• „költséggel helyreállít, fenntart, még hozzáad, szolgáltat”;
• „azonfelül hozzáad, nyújt vmihez vmit”;
• ellát, felszerel valamit valamivel; gondoskodni valakiről, különösen férj a feleségről;
• hellenisztikus korban: „bőkezűen, nagylelkűen adni”.
Talán így írhatnók körül ennek az igének a jelentését: saját erőtökből szerezzétek meg, vagy állítsátok elő és raktározzátok el, halmozzátok fel maga tokban mindazt, amit a felsorolás elemei fejeznek ki. Az előállítás és elraktározás motívumát fellelhetjük Jézus Krisztus tanításában is: a jó ember szíve jó kincséből hozza elő a jót, és a gonosz ember a gonoszból hozza elő a gonoszt (Lk 6,45 és párhuzamos helyei). Eszerint a gyülekezet tagjainak azon kell fáradozniuk, hogy előállítsák és megszerezzék hitük erejével a felsorolásban bemutatott magatartási csomag elemeit, és amikor csak alkalmuk adódik erre, előhozhassák azokat.
Mit kell előállítani és felhalmozni? Mit kell hitünkhöz ragasztani?
• Erényt: a RevKároli egyszerűen „jó cselekedet”-nek fordítja ezt a szót, míg az MBT és az RevMBT „igaz emberség”-nek, Ravasz László pedig „jó erkölcs”-nek. Az erény alapvetően kiválóság, főleg valamely kötelesség teljesítésében, valamely munkában; érték, érdem, jó tulajdonság. Az erény, a(z erkölcsi és) minden tekintetben tanúsított kiválóság az, amelyet a hívőknek a maguk hitéhez kell „ragasztaniuk”, vagy amelyet hitükkel elő kell állítaniuk, meg kell szerezniük.
• Ismeretet. Ez az ismeret a gyülekezet gyümölcstermő életének az alapja, és mint ilyen egyik alapvető lépcsőfoka annak a célkitűzésnek, hogy a gyülekezet tagjai – miután megtisztultak a keresztség által (a múltban elkövetett) bűneiktől (2Pt 1,9)17 – az isteni természet részesévé legyenek. Kérdés, hogy mire vonatkozik az 5. versben említett ismeret. Bár a kontextusnak egyik fontos eleme Krisztus megismerése (2Pt 1,3.8), gondolhatunk arra, hogy talán itt is erről van szó, van azonban más lehetőség is: nevezetesen az, hogy itt inkább Isten akaratának és szándékának felismerését és megismerését jelöli. Ebben az esetben ez az ismeret a biztosítéka annak, hogy Isten és Krisztus megismerése nem hiábavaló. Mivel a Szentírás szerint Isten megismerése és az ő akaratának megismerése kéz a kézben jár, és a levél írója nem pontosítja, hogy milyen ismeretet kell társítani az erényhez, legészszerűbbnek az tűnik, hogy a szöveget mind két irányba nyitottnak tekintsük. Ugyanakkor tovább is gondolhatjuk, hogy mi is ez az ismeret, és Kálvin Institutiójának ikonikus kezdőmondata nyomán akár annak a lehetősége is nyitva áll, hogy önmagunk megismerésére is vonatkozhat: az igazi keresztyén bölcsesség ugyanis két részből áll, amelyek kéz a kézben járnak, nevezetesen Istennek és önmagunknak a megismeréséből.
• „Mértékletesség”, „önuralom”, önmegtartóztatás, magatok fölötti uralom. A szó maga alapvetően az uralmat jelöli, jelen esetben a személy önmaga fölötti uralmát, viszont a jelentésmezőhöz hozzátartozik a akár kitartás és helytállás valamiben vagy valamivel szemben.
• Ezt követően olyan szó következik, amelyet ismét sokféleképpen lehet fordítani: lemaradás, hátramaradás; tűrés, elviselés, kitartás, ellenállás; de lehet merészség vagy vakmerőség is; továbbá: „türelem, kitartás, állhatatosság, várás, várakozás”. A magyar ÚSZ-fordítások a következő szavakkal adják vissza: „tűrés” (RevKároli), „tü relem” (ÚjRevKároli), „béketűrés” (Masznyik Endre, Káldi-Neovulgáta, Soós István), „állhatatosság” (MBT és RevMBT, Ravasz László, Czeglédi Sándor, Csia Lajos, Békés–Dalos), „kitartás” (Kecskeméthy István, Raffay Sándor, Vida Sándor), valamint „jóban való kitartás” (SZIT). A felsorolt fordítások jól megragadják az alapjelentés egy-egy aspektusát, és megmaradnak a szótárakban bemutatott jelentésmező keretein belül. Az mértékletesség/önuralom és a tűrés egymás mellett azt a hatást kelti, mintha ez utóbbi az önuralom által kifejezett belső erő és tartás egyik sajátos megnyilvánulását fejezné ki.
• „Kegyesség”, „istenfélelem”, „jámborság”, vallásos érzület, vagy „Isten tisztelete”. Azok a nyelvi elemek, amelyek ezt a szót alkotják, figyelmünket a helyes tisztelet, a helyes imádat képe felé irányítják, így itt tulajdonképpen Isten helyes tiszteletéről vagy imádatáról van szó.
• A felsorolás utolsó két eleme a testvérszeretet és a szeretet. Előbbi keresztyén értelemben a gyülekezet tagjainak egymás iránti kapcsolatát, illetve a felebaráti szeretetet is jelöli. A magyar fordításokban ilyen fogalmak jelölik: „testvérszeretet” (Kecskeméthy István, Raffay Sándor), „testvéri szeretet” (Masznyik Endre, MBT és RevMBT, Káldi Neovulgáta, Soós István), „testvériesség” (ÚjRevKároli, 2011, Vida Sándor, SZIT), „testvéri jóindulat” (Békés–Dalos), „testvérek kedvelése” (Csia Lajos), „atyafiakhoz való hajlandóság” (RevKároli), „atyafiakhoz hajló szív” (Ravasz László, Czeglédi Sándor). Az ἀγάπη szó pedig általános értelemben jelöli a szeretetet. A felsorolásban e két szó egymás mellett fokozást fejez ki, amely egyértelműen tanúsítja, hogy a szeretetnek nem csupán az atyafiak, testvérek, hanem általánosan minden ember irányában kell megnyilvánulnia, és ezért helyesnek tekinthetjük azt a fordítást, amely ez esetben így írja körül: „minden ember iránti szeretet”. Ez a megközelítés rokonságot mutat Jézus Krisztus szavaival, amelyek arra buzdítják hallgatóit, hogy a szeretetet ne csupán a felebaráti vonatkozásban tanúsítsák, hanem minden ember, sőt még az ellenség irányában is (Mt 5,43–48; Lk 6,27–36; Lk 10,25–37).
Ez a program fontos dolgot árul el nekünk a hit természetéről. A hit úgy jelenik meg ebben az igeszakaszban, mint egy többkomponensű valóság, mint egy rendkívül „komplex vizsga”, amelyen számos készség együttes meglétéről és kreatív használatáról kell számot adni. Nagyon világosan kell látnunk: ezek az elemek természetüknél fogva együtt alkotják a hitet, ha csak egyet is önkényesen mellőzünk, annak hitünk minősége látja kárát.
Természetszerű párhuzamként kínálkozik az, amit Pál apostol ír a Galáciabeli gyülekezeteknek: „a Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22–23). Azon túlmenően, hogy Pál felsorolásának egyes elemei azonosak a Péter második levelében olvasható felsorolás elemeivel, azt is fontos látnunk, hogy mind az eredeti görög szövegben, mind pedig a magyar fordításban a gyümölcs szó egyes számban szerepel: ezek együttesen alkotják azt a gyümölcsöt, amelyet a hitben járó embernek „teremnie kell”, és ha egy is hiányzik, az a gyümölcs már fanyar vagy íztelen lesz.
Az igeszakasz ugyanis azzal kezdődött, hogy az ígéreteihez hűséges Isten mindennel megajándékozott minket, ami az életre és a kegyességre való – azaz ígérete szerint „velünk van minden napon, a világ végezetéig”, és erőt ad ahhoz, hogy a Szent Lélek által bennünk élő Krisztusnak engedve teremhessük azt a jó gyümölcsöt, amelyről az emberek felismerhetik, hogy az Ő tanítványai vagyunk, és amelyet – ti. a jó gyümölcsöt / világosságot / a többkomponensű hitet – látva, dicsőíthetik a mi mennyei Atyánkat. Ámen.