Eredj ki a te földedből, a te rokonságod közül, a te atyád házából a földre, amelyet én mutatok neked – mondja Ábrahámnak egy hang, amelyet addig még nem hallott. Föld, rokonság, atyai ház… Lehet, hogy ismerősebben cseng, ha így mondom: haza, nemzet, család. Nem tudom, hogy ezek ma kinek milyen értéket jelentenek. A tegnap, március 15-én több olyan rendezvény volt, ahol ezzel a témával valamilyen formában szembesültünk. Olyan emberekre emlékeztünk, akik számára a haza becsületéhez viszonyítva a saját egójuk „rongyos élet” volt csupán. Olyan tükör ez előttem, amelybe ha alkalomról-alkalomra belenézek, szégyenkeznem kell. Mert meg kell vallanom, hogy én a rongyos életemet gyakran nagyobbra tartom a haza és a nemzet becsületénél. A terhemet nem enyhíti az, hogy tudom: nem vagyok ezzel egyedül.

Eredj ki a te hazádból, hagyd a te nemzetedet, búcsúzz el családodtól – mondja Ábrahámnak egy hang, amelyet addig még nem hallott. Halványan él bennem gyermekkoromból néhány csendes esti beszélgetés. Suttogó beszélgetések voltak ezek – a körülményekre való tekintettel – édesanyám és édesapám között. A családunk jövőjének biztonságát kereső édesanyám többször is győzködte édesapámat, hogy el kellene költözni Magyarországra. De apám kitartóan mindig ugyanazt válaszolta: Nem megyünk, a testvéreimet nem hagyom itt. (Öten voltak testvérek, akiket az édesanyja a férj tragikus fiatalkori halála után egyedül nevelt fel könyörtelen időkben.) Lehet, hogy sokan a sors iróniájának neveznék azt, hogy édesapám itthon maradt, a négy testvér pedig közvetlenül ’89 előtt és után – emberileg érthető okokból – sorra elköltözött Magyarországra. (De mégis: az nevet igazán, aki utoljára nevet, ugye?)

Zorán dala jutott eszembe:

Apám hitte az otthon melegét,
Apám hitte az ünnep örömét,
Apám hitte az apja örökét,
S úgy hiszem, ez így volt szép.

Apám hitte, és nem ment el. Ábrahám hitte, és elment. Elhagyott hazát, nemzetet és családot. Próbálom megérteni ezt a történetet az apám hitével. Hogyan tudta otthagyni azt, ami egy ember számára az élete terét jelenti? És itt nem csak az áll, hogy haza, nemzet, család, hanem a te hazád, a te nemzeted, a te családod. Az Ószövetség világában elképesztő dolgok ezek. Izrael népének hirdetett legsúlyosabb prófétai ítéletek között szerepel az, hogy idegen, tisztátalan földre fog száműzetésbe menni, és ott hal meg.

Hogyan tudja otthagyni Ábrahám az életterét? Úr városa az egykori Mezopotámia egyik metropolisza volt, több ezer lakossal, a csillagászat, matematika központja, fejlett gazdasági potenciállal rendelkező központ. Egy igazi világváros, ahová az emberek beköltözni szoktak, nem elköltözni onnan. Gyakorlatilag minden van itt, ami egy család számára hosszútávon fontos lehet. Egy láthatóan dinamikus fejlődési potenciállal rendelkező, szociális biztonságot nyújtó hely. Miért kellene elmenni innen? S ráadásul a Zsidókhoz írt levél azt mondja, hogy „kiment, nem tudván, hogy hova megy”. Nem őrült ez az ember? Egy biztosat, ami már megvan, föladni azért, ami nemcsak, hogy nincs meg, de még az sem biztos, hogy van ilyen! Nem őrült ez az ember?

Egy-két éve, egyik nyári szünidő alkalmával olvastam Paulo Coelho egyik könyvét, Veronika meg akar halni. Különösen izgalmas az, ahogyan a szerző egy bolondok házának bemutatása közben érzékelteti azt, hogy az őrültséget az igazi boldogságtól csupán egy hajszál választja el. Az őrültség eszméletlenül közel áll a boldogsághoz. Lehet, hogy ha itt a szerelemről beszélek, akkor nagyobb sikerem lesz, mint a hazaszeretettel. Ha voltál már igazán szerelmes, akkor tudod, hogy olyan dolgokra is képes az ilyen ember, amelyet mások a legnagyobb bolondságnak tartanak. S mégis, ettől vagy igazán boldog.

Csakhogy ezt senki nem érti, aki kívül van ezen a rendszeren. A városban csak azt látják, hogy Ábrahám szedi a sátorfáját, de azt senki nem tudja, hogy miért, hogy ő hallott egy hangot. S ha el is mondaná, akkor sem hinné el senki. Vagy még őrültebbnek néznék, mint valaha (ha lehet ezt fokozni). Pedig valójában minden ettől függ. Az őrültség eszméletlenül közel áll a boldogsághoz. Valójában az egész azon múlik, hogy hallottad-e ezt a hangot? Kihívást keresni elhívás nélkül – ez nem hit, hanem felelőtlen vakmerőség, bolondság. De – a rendszeren belül – ugyanúgy őrültség lenne visszarettenni az elhívással együtt járó kihívástól. Nem vak hit az, amely látja az alapokkal bíró várost!

Olyan ember, aki kimegy, és nem tudja hová megy, sok van. Olyanok, akiknek lelkét „bántja a nagy város durva zaja”, s akik szeretnének „ünnepelni odahaza” (Ady Endre). Menekülő emberek, életunt emberek, nyugtalan emberek, céltalanul bolyongó emberek. Olyan, aki kimegy, de nem tudja hová, sok van. Olyan, aki egy hívásra megy el, valójában nagyon kevés. Volt egy hang, egy jól kivehető személyes megszólítás, amely egyszerre elfojtott minden városi zsibongást, minden jó szándékú tanácsot, minden alternatív véleményt és minden szarkasztikus kritikát. S ez ennyi volt: „Ábrahám, te menj ki innen.”

Hogyan tudja otthagyni Ábrahám az életterét? A Zsidókhoz írt levél fejti meg azt, ami 1 Móz 12-ben még titok marad: „Hit által engedelmeskedett Ábrahám…” A Zsidókhoz írt levél összefüggésében a hit nem az elhívás oka, hanem az engedelmesség eszköze. A levél szerzője kissé bonyolult módon így fogalmaz: Hit által, elhívatván Ábrahám (miután elhívatott), engedelmeskedett… Isten nem azért hívja el, mert ott van benne már valami parányi szikra. Nem, az elhívás, ez a különös, semmihez nem hasonlítható hang az, amely szívében kipattint egy szikrát, amely majd ezen a hosszú úton fokozatosan lángra lobban.

Hit által engedelmeskedett, hogy elinduljon az ismeretlenbe. A Zsidókhoz írt levél a hit kapcsán ezt tartja a legfontosabbnak hangsúlyozni, hogy az bizonyosság arról, amit remélünk, és meggyőződés arról, amit nem látunk. A példák valójában mind arról szólnak, hogy valaki úgy cselekszik, hogy annak szemmel látható módon nincs értelme. Ábrahámról ezt így mondja el: a hit volt az az eszköz, vagy az a mód (attól függően, hogy a dativust hogyan fordítjuk!), amely révén elindult. Egy hajszál ez, egy mustármag, de mégis a végzetes különbséget jelenti az őrültség és a boldogság között.

Nem tudván, hová megy… Izgalmasnak találom ezt a mondatot, mert néhány verssel előbb, Zsid 11:3 azt mondja, hogy hit által értjük meg, hogy (…) ami látható, az a láthatatlanból lett. Hogy is van akkor? Hit által (…) nem tudván, hogy hová megy. És: hit által értjük meg… Nem véletlen az, hogy itt a szöveg két különböző kifejezést használ (episztámáj / héb. yādaʿ és nóeó / héb. bîn). Azaz a hit megért, bár nem tud. Vagyis Ábrahám megérti, hogy mennie kell, akkor is, ha nem tud(ja a részleteket). Megérti, hogy mit kell tenni, még ha nem is tudja azt, hogy miért kell tennie.

Csodálatosan jelzi itt az ige együtt a hit elégséges voltát és ugyanakkor a korlátait is. A hit választ tud adni arra, hogy mit kell tenni, de vannak olyan részletek, amelyeket nem ismer. Mindazonáltal ez nem akadálya az engedelmességnek.

A textus második fő egysége (9-10. versek) Ábrahám hitének egy újabb vonatkozását domborítja ki. Hit által lakott Ábrahám az ígéret földjén úgy, mint idegenben… Itt a hangsúly nem azon van, hogy lakott, hanem azon, hogy úgy lakott ott, mint egy idegen. Ismerős az a kifejezés, amely itt megjelenik: parojkeó, az ideiglenes lakozás. Innen származik a „parókia” szó is, amely egy gyülekezet lelkipásztorának ideiglenes otthona. A gyülekezet lelkipásztoraként minden körülmény adott hozzá, hogy átéld és megéld ezt az idegenséget. Az egész életed egy nagy jelképes cselekedet. De gyakran elfelejtjük azt, hogy mit is kellene nekünk kiábrázolni!

A hit nemcsak az első döntéshez kell, hanem az ezzel együtt járó életformához is. És mi tagadás – nagyobb szüksége volt rá, mint valaha. Képzeljétek el, hogy megérkezik Kánaán földjére, de a föld nem üres, laknak rajta. S nem is mindig tejjel és mézzel folyó föld, hanem éhínség is van! S az ige ki is mondja: „nem nyerte meg az ígéreteket” (13. v.). Nem lett volna jobb otthon az Eufrátesz partján? Miért kellett elmenni Kánaánba, ahol nincs egy talpalatnyi helyed, ahol sátorban laksz, ahol nincs is mit enned? Elképzelem, hogy a régi szomszédjai, családtagjai csóválták a fejüket, hogy „Megmondtam én… No, látod, Ábris fiam – talán így becézték – az élet minket igazolt!” Mert tudod, az élet – ahogy értik – mindig őket igazolja! Mindig! (Igaz, mindeközben Úr lakóit továbbra is foglalkoztatja az, hogy Ábrahám elment. Miért ment el? S idegesíti, hogy vajon miért nem jött vissza…)

Értitek, hogy miért mondom, hogy ha valahol szükség van a hitre, akkor itt nagyon igen! Mert nagyobb dolog hosszútávon sátorban lakni, mint egy felfűtött pillanatban meghozni egy radikális döntést. Pedig az igazi önmagad, az igazi hited nem abban nyilvánul meg, amit egy fellelkesült pillanatban cselekszel, hanem az, ahogyan akkor élsz, amikor semmi, de semmi rendkívüli dolog nem történik. Tele van a világ rövidtávú hívőkkel. Ez a levél is ilyenekről beszél, akik eldobják a bizalmat, amelyre egykor mindent felépítettek (10:35).

De tulajdonképpen Ábrahámon múlott, hogy ezt a sátoros életformát választotta. Letelepedhetett volna, földet vásárolhatott volna, de nem tette (csak a sírhelyet váltotta meg). Nem tette, mert többet várt. De ez nem azt jelenti, hogy csalódott volna. Ha akart volna, visszatérhetett volna a régi helyére (vö. 11:15), de nem ez történt. Sok apró örömöt kapott ezen a földön: itt született várva várt gyermeke. S mégis: nem lehet, hogy csak ennyiről szóljon a történet! Ő tudja, hogy nem lehet csupán ennyi. Nem lehet csupán az a gyermek, aki egyszer, mint ő, egy hangot hall és elmegy. Itt, az idézőjeles „ígéret földjén” döbben rá Ábrahám arra, hogy kell lennie egy másik idézőjel nélküli ígéret földjének! Ez a hely egy intermezzo, egy pihenőhely, egy jelkép az igazi város felé, amelynek építője maga Isten. Itt, ezen a pihenőhelyen látja meg távolról az igazit (11:13)! Itt hasít lelke mélyéig a felismerés: nem az az igazi, amit látok, hanem az, amit nem látok. Ez itt csupán szimbólum, jel, ami valami másra utal: az ország, a nemzet, a város, minden.
***
A Zsidókhoz írt levélben itt van egy másik exegetikai érdekesség. Zsid 11:13 szerint 11:13 nem kapta meg (lámbánó, „megragad, megkap”) az ígéreteket. Zsid 11:33 (vö. 6:15) viszont arról beszél, hogy elnyerték (epitünkanó, „elnyer, megkap”) az ígéreteket. Ezt úgy lehet értelmezni, hogy nem vették át, amit elnyertek. Olyan ez, mint amikor a győztes sportoló várja azt a pillanatot, amikor a dobogóra léphet és a nyakába akaszthatják az aranyérmet.
***
„Kell ott fenn egy ország…” – de nem csupán egy kártyavár, amelyet keserű szívű, életunt lélek épít legszebb emlékeinek foszlányaiból. Kell egy ország, egy igazi város, amelynek tervezője (technítész) és alkotója, mestere (demiurgosz) maga Isten.

Ábrahám itt nem érkezett haza. Mindig hiányérzettel maradt. A Bibliában mégis azt olvassuk, hogy meghalt Ábrahám „betelve az élettel”. Hogy lehet ez? Talán úgy, hogy a földi élet teljességéhez hozzátartozik egy beteljesületlen kívánság is: valahol lennie kell egy másik városnak. Egy városnak, ahová mások előttünk már odaértek. S ez fontos. Mert „minden, ami egyszer megtörténik, lehet, hogy soha többé nem történik meg. De minden, ami kétszer történik, bizonyosan megtörténik harmadszor is.” (Coelho, Az alkimista).

Haza, nemzet, család. Ma nem ebből hív ki Isten egy másik földre, hanem arról beszél, hogy ezek a pihenőhelyek olyan értékek, jelek, amelyek túlmutatnak önmagukon, s amelyeken keresztül a mennyei város képe, egy csodálatosabb értékrend képe körvonalazódhat előttünk. Jó, ha a földi vándor figyel ezekre a jelekre.