1Sám 3,1-10
Ószövetség órán sokszor elhangzik, hogy a különféle szövegek számos az eredeti nyelvhez köthető jelenséget, szójátékot, allúziót és más ehhez hasonlót tartalmaznak. Egy-egy érdekesebb jelenségre fel szoktam hívni a figyelmet, és azt is számtalanszor hangoztattam már, hogy a jól ismerős történeteknek, üzeneteknek épp ezek felől lehet egy-egy új hangsúlyt, szempontot kölcsönözni. A mai reggelünkön mindezt Sámuel nevéhez kapcsolódóan fogjuk megnézni. Mindenekelőtt azonban egy kicsit az alaphelyzetet kell szemügyre vennünk.

A jeruzsálemi kultusz berendezkedése előtt Izráel vallási életének központja Siló volt. Azt látjuk, hogy itt voltak megtalálhatóak azok a kultuszi kellékek, amelyekről a későbbiekben a Tórában olvasunk. Ott volt a frigyláda és a mécses. Papok szolgáltak. Az öreg Éli a helyén feküdt, míg a fiatal Sámuel szemmelláthatóan szintén már papi szolgálatot végzett. Minden a legnagyobb rendben. Abban a rendben és előírt szabályok szerint, amit Isten kívánt és jelentett ki. Egy szépen működő kultusz: papok, áldozatok és kellékek, csakhogy ritkán volt az Úrnak kijelentése ezen a nagyon szent helyen. Isten egy ideje már nem jelentette ki magát itt senkinek, és mindenki szokva is volt, hogy a „gép forog, az alkotó pihen”. Sabbátot tart, és jól is van ez így, nem kell folyton a különc prófétáknak felkavarni az állóvizet.

És innen kezdődik a ma reggeli ige. Sámuelt háromszor is megszólítja az Úr, és sem ő, sem Éli, azaz a vallási specialisták egyikének sem jut eszébe, hogy Isten a szent helyen esetleg ki is jelentheti magát. Sámuelt fiatal korával magyarázkodva felmenti a szöveg, de a helyzet mégiscsak ironikus. Egy kijelentés nélküli vallásosság, egy kultusz, amely már nem számol magával Istennel. Elvileg róla szól, de gyakorlatilag nem tud mit kezdeni azzal a helyzettel, ha Isten egyszercsak megszólal. Forma tartalom nélkül, megszáradt csont, fehérre meszelt sír. Isten egyháza Isten nélkül. De te számolsz-e Isten kijelentésével? Számolsz-e azzal, hogy egyszer úgy fogsz ide précesre beülni, hogy az Úr olyan mond neked, hogy mindkét füled megcsendül bele? Számításba veszed-e azt, hogy Isten egyszer valahol valami olyasmit fog mondani neked, amely teljesen felforgatja az életed? Vagy te is csak azt mondod majd felébresztett lelkiismeretednek, mint Éli Sámuelnek, nem hívtalak, menj feküdj le? Kész vagy-e felzavarni az állóvizet, vagy inkább szundikáljunk tovább a láda mellett Isten mécsesének tangófényénél? A magad életére és szolgálatára nézve ezt neked kell tudni.

Sámuelt Isten háromszor is kénytelen megszólítani, mire Élinek eszébe jut, hogy a helyes válaszra instruálja kis védencét. Sámuel kétségtelenül nem tudja, hogy Isten szólítja, és azt hiszi az Úr hangja emberi hang. Azonban, ha a szöveget közelebbről vizsgáljuk érdekes megfigyelést tehetünk. Sámuel az Úr megszólítására nem a harmadik alakalom után felel meg először. Nem úgy van, nyugodtan nézzétek meg a 4. verset, hogy Sámuel Isten hívására némán Élihez megy, hanem rögtön az első megszólítás után azt mondja, „ímhol vagyok”. Innen Istennek kellene újból valamit mondani, de nem érkezik válasz, és Sámuel ekkor keresi fel Élit. Azaz, Isten szavára érkezik válasz, a szöveg szerint mindenképp, de nem az, amit Isten szeretne. És innentől kezdődik a szójáték.

Sámuel nevének az etimológiája mindmáig vitatott téma. A születéstörténet a „kérni” héber igéjével hozza összefüggésbe, de ezt az ottani szövegösszefüggés kedvéért. De legalább 1874 óta ismert az az elképzelés is, hogy a név a hallani igével áll kapcsolatban. וּשְׁמוּאֵל / שְׁמוּעַאֵל Azaz, „Istentől meghallgatott”, vagy אֵל שׁוֹמֵעַ azaz, „aki hallja Istent”. És ez utóbbi jelentés jelenne meg Sámuel azon válaszában, amely után Isten kijelenti magát: „Szólj Uram, mert hallja a te szolgád”. Sámuel válasza egy szójáték szintjén nevére utal. Ő, akinek a nevébe is bele lehet hallani, a hallás igéjét, hallja az Úr szavát.

De még tovább bontható az üzenet. A héber hallani ige nemcsak a hangok fül általi érzékelését jelenti, hanem a valakire való hallgatást, azaz tk. az engedelmességet. Sok helyen a Sámuel könyvében van erre utlás. Pl. Saul bukásakor: többet ér az engedelmesség, a hallás, az áldozatnál. Saul, nem hallgat. Ezzel szemben Sámuel, amikor szíve szerint nem akarna király felkenni, Isten utasítja, „hallgass a szavukra”. A könyv folyamatosan rájátszik erre a jelentésre. De most térjünk vissza az alapigére. Sámuelnek két válasza van: ímhol vagyok, a második, hallja a te szolgád, azaz engedelmeskedik a te szolgád. Ez utóbbira fog Isten ismét válaszolni. Mi ebben az üzenet? Isten megszólítására az engedelmesség, a ráhallgatás az egyetlen legitim válasz, az egyetlen olyan üzenet, amivel folytatni lehet a párbeszédet Istennel. A próféta csak engedelmes szívvel tud kijelentést venni, és megtenni azt is, kimondani azt is, amit nem akar, nem kedvel, vagy éppen saját természetének ellentmond. Ha nem, akkor csak intellektuális eszmecsere marad Sámuel és Éli között. Elbeszélgetnek arról, amit az Úr mond, félreértve, meg nem értve, és aztán mindenki a helyére megy és lefekszik.

Ez a veszély fenyeget minket. Különösen most szesszióban. Nemsokára mint Sámuel a szöveg ismeretének szintjén el fogjátok mondani, mit tanultatok, mit hallottatok. Kaptok majd egy jegyet, és az éjszakázás után kialusszátok magatokat. Az egyetemi keretben ettől többet együtt nem tehetünk. De ha próféta akarsz lenni, ettől több kell. Az kell, hogy imádságban kimond, Uram, nemcsak tudni és érteni akarom, de meg is akarom cselekedni. Taníts, mert engedelmeskedni akarok. Olyan jó lenne ez a szemlélet, hogy ne azért tanuljatok, hogy ne felejtsétek el az ágytól az Éli szájáig, amit az Úrtól hallottatok, hanem azért, mert meg akarjátok az élni. Imádkozzunk ezért. És ha Sámuel már nem is lehetünk név szerint, de lélek szerint lehetünk azok, akik hallják az Úr szavát és engedelmeskednek neki.