Igehirdetésekben és teológiai munkákban gyakran találkozhatunk azzal a megkülönböztetéssel, amely szerint a Szentírás görög szövegében a φιλέω ige és szócsaládja a baráti ragaszkodást és érdekvezérelt szeretetet fejezi ki, míg az ἀγαπάω ige és rokon szavai a szeretet egy magasabb rendű formáját, az isteni, feltétel nélküli szeretetet jelölik. Kérdés azonban, hogy ezt a megkülönböztetést valóban alátámasztják-e a bibliai és nyelvészeti adatok, vagy inkább egy későbbi teológiai interpretáció eredményéről van szó.

Talán sokan ismeritek Andersennek azt a meséjét, amely „A császár új ruhája” címet viseli. A mese szerint volt réges-régen egy császár, aki nem törődött semmi egyébbel, csak a pompásabbnál pompásabb ruhákkal. Hiúságának hódolva újabbnál újabb öltözékeket csináltatott, és azokban tetszelgett magának. Történt azután, hogy két csaló takács jött fel az udvarba, akik azt állították, hogy olyan kelmét tudnak szőni, amely mindamellett, hogy páratlanul szép és díszes, egy olyan tulajdonsággal is rendelkezik, hogy a tisztségére méltatlan vagy ostoba emberek számára láthatatlan.