Zsolt 46,2–12
Kedves Testvéreim!
Úgy gondolom, nyilvánvaló, miért olvassuk Reformáció emlékünnepén a 46. Zsoltárt. Ez az a zsoltár, amelynek alapján Luther megírta közismert énekét: Erős várunk nékünk az Isten / más fordításban: Erős vár a mi Istenünk. Bár nehéz, és szinte lehetetlen meghatározni, mi volt az, ami Luther számára ennyire közel hozta ezt a zsoltárszöveget, az mindenképp egyértelmű, hogy a keletkezési időintervallumnak tekintett 1521–1530 közötti időszak sok olyan pillanatot okozott Luthernek, amikor úgy érezhette: itt a vég: a wormsi birodalmi gyűlés után bárki szabad kezet kap, hogy mint eretneket megölhesse, neki magának álnéven kell élnie, Wartburg várába bezárkózva, látnia kell, hogy 1525-től radikális irányzatok háborús felkelései sajátítják ki az egyház megtisztításának szándékát, több barátja is mártírhalált ha, 1527-ben Wittenbergben a pestis dühöng… Ő pedig ezek között a körülmények közt vallja meg: „erős vár a mi Istenünk, jó fegyverünk és paizsunk. Ha ő velünk, ki ellenünk, az Úr a mi oltalmunk.” Az egyházzene-történészek azt írják, hogy Luther maga „Nagyon szerette ezt az énekét, különösen életének nehéz óráiban, fontos döntésének idején erősítette magát vele.”
A képek, amelyek ebben a zsoltárban megjelennek, éles ellentétpárokként tárulnak szemeink elé.
Egyfelől a zsoltár sorai megjelenítik előttünk a teremtett világot, mégpedig úgy, mintha apokaliptikus véget jelző természeti katasztrófa előtt állna, összeomlásra készen… „megindul a föld, és hegyek omlanak a tenger mélyébe; a tenger vize pedig háborog és tajtékzik, és tombolásától megrendülnek a hegyek.” Miről szólnak ezek a félelmetes képek? Talán egy természeti katasztrófáról, egy nagyon erős földrengésről, ami a vidék geológiájából fakadóan könnyen elő is fordulhat. A képek nyilvánvalóan felnagyítottak, a zsoltárköltő hiperbolát alkalmaz stíluseszközként annak érdekében, hogy a képeken túli transzcendens valóságot érzékeltesse. Képzeljük csak el a következő helyzetet: valahol a Jordán völgyében, Jerikó környékén, a tektonikus lemezek találkozásánál keletkezik egy földrengés… Talán elsüllyed néhány város. Történt ott már hasonló. Ez a földrengés azonban olyan erős, hogy az epicentrumtól olyan 150–170 kilométerre fekvő Haifánál, a tengerpart közelében található Kármel-hegy leírhatatlan robajjal beleomlik a Földközi tengerbe. Kell-e részleteznem egy ilyen esemény hatását? Vitán felül áll, hogy olyan szökőár árasztaná el a szárazföldet, amely a Jeruzsálem környéki, főként üledékes kőzetekből álló hegyeket nem csak megrengetné, de eltörölné a Föld színéről. Egy olyan világban, ahol pusztító erejű földrengések nem csak a hipotetikus, de a valós világban is előfordulnak, ugye, kell egy biztos pont…
Ha most elvonatkoztatunk a természeti képektől, és a teremtés előtti káosz mitikus ősszörnyei okozta zűrzavarra gondolunk – idézzétek csak fel magatokban az Enuma elis, vagy a Baál és Jám mítoszának képeit – a rettenet még tovább fokozódik. Mi lesz, ha a töhom, Tiámát vagy Jám (a teremtési cselekedetek révén legyőzött kaotikus entitás) feltámad, és úgy nyeli el ezt a világot, ahogy az van? És miközben a háborgó ősvizek elnyelik életteredet, túlélnél-e egy randevút a Leviatánnal, az ősvizek félelmetes, gyorsan tekergőző lakójával?
Továbbá, a természet rendjének megsemmisülésével együtt a politikai rend is összeomlik a nyugalom, s ezzel együtt eltűnik a törékeny béke… Olyan zűrzavar képe jelenik meg a zsoltár képeiben, amelyet hadi népek agresszív jelenléte okoz. Kérdés, hogy milyen háborús tapasztalatok állnak a zsoltárköltő sorai mögött, mikor élt ez az ismeretlen költő, milyen hely- és világtörténeti események alakították életét és hatottak gondolatvilágára? Ha helytálló, azoknak az írásmagyarázóknak a véleménye, akik szerint ez a zsoltár Jósiás király uralkodása idején keletkezett, akkor a szentíró – a zsoltár költője – tényleg erőszakos, zavaros és a bizonytalanság érzését keltő geopolitikai eseményeknek lehetett tanúja. Agyaglábú óriáshoz lett hasonlóvá az egykor félelmetes Asszír Birodalom, amely néhány évtizeddel azelőtt megsemmisítette és fogságba az északi országrészt. Felemelkedőben van egy másik birodalom – Babilon, amely közvetlen veszélyt jelentett az Asszír Birodalomra. Sorra kerülnek babiloni kézre az Újasszír Birodalom városai, még maga Ninive is. Szorult helyzetében ez az agyaglábú óriás egy másik agyaglábú óriástól, Egyiptomtól kér segítséget, aki bár még elég erős, de összességében véve csupán árnyéka önmagának. II. Nékó fáraó segítségére is siet asszír kollégájának, Assur-Uballitnak – de ez a segítségnyújtás nagyjából arra elég, hogy az egyesült asszír-egyiptomi sereg megsemmisítő vereséget szenvedjen Karkemisnél Nebukadneccar seregeitől… No, meg arra, hogy ebbe a helyzetbe belepusztuljon az egyébként kegyes júdai király, akihez hasonló nem volt sem előtte (Dávid óta), sem utána: Jósiás. Amikor ugyanis Megiddónál megpróbálja útját állni Nékó seregeinek, már az ütközet elején halálosan megsebesül…
Azt hiszem, számunkra kortárs példákért nem kell messze mennünk… Egy ilyen zűrzavaros, politikai- és létbizonytalanságot keltő háttérnek már csak természetszerű következménye, hogy értéktelen páraként elillan az egymásba vetett bizalom, s az emberek úgy beszélnek saját világukról, ahogyan Karinthy Frigyes kiáltja bele a II. világháború előestéjén álló XX. század Európájának fülébe Méné, tekel című versének szavait:
„rossz volt embernek lenned a világon
e korban, melynek mérlege hamis,
s megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is…”
Ugye, természetes, ha a zsoltárköltő egy, a politikai hatalmaknál stabilabb támpontra vágyik?
A zsoltárban másfelől előttünk áll a mindenható Isten. Isten jelenléte azonban különös kettősséget sugall. Ha megszólal ugyanis, mintha egy lapáttal még rátenne a végromlásra: „Népek háborognak, országok inognak, ha az Úr mennydörög, megretten a föld.”
DE… Bármi történjék is a világgal és a világban, Isten megmarad és felette áll bármiféle pusztulásnak. Ezért nem félünk. Isten mindenek felett álló biztonság-mivolta erőteljes képek segítségével, többszörösen ismétlődő módon jelenik meg a zsoltárban. Most gondoljunk csak a 18. zsoltárra, amelynek 2-3. verseiben halmozottan jelennek ugyanezek a képek, majd a következő versekben az Isten által véghezvitt szabadításnak rendkívül erős és szemléletes leírása következik:
„Szeretlek, Uram, erősségem!3Az Úr az én kőszálam, váram és megmentőm, Istenem, kősziklám, nála keresek oltalmat, pajzsom, hatalmas szabadítóm, fellegváram!4Az Úrhoz kiáltok, aki dicséretre méltó, és megszabadulok ellenségeimtől.5Körülvettek a halál kötelei, pusztító áradat rettent engem. A sír kötelei fonódtak rám, a halál csapdái meredtek rám.7Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, segítségért kiáltottam Istenemhez. Meghallotta hangomat templomában, kiáltásom a fülébe jutott.8Megrendült és rengett a föld, a hegyek alapjai megremegtek, megrendültek, mert haragra gyúlt.9Füst jött ki orrából, szájából emésztő tűz, parázs izzott benne. Lehajlította az eget, és leszállt, homály volt lába alatt. Kerúbon ülve repült, szelek szárnyán suhant.12A sötétséget tette rejtekévé maga körül, mint egy sátrat, a sötét vizeket, a gomolygó fellegeket.Az előtte levő fényözönből előtörtek fellegei jégesővel és tüzes parázzsal.14Dörgött az Úr az égben, mennydörgött a Felséges jégesővel és tüzes parázzsal.15Kilőtte nyilait, és szétszórta, tömérdek villámot röpített ki.16Láthatóvá váltak a vizek medrei, és feltárultak a világ alapjai dorgálásodtól, Uram, haragod szelének fúvásától.17Lenyúlt a magasból, és fölvett, a nagy vizekből kihúzott engem.18Megmentett engem ellenségem hatalmától, gyűlölőimtől, bár erősebbek nálam.19Rám törhetnek a veszedelem napján, de az Úr az én támaszom.20Tágas térre vitt ki engem, megmentett, mert gyönyörködik bennem.”
„Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban.” Isten menedék, erő és segítség az ostromban/szorult helyzetben. A lectióban hallott elbeszélés szerint azt a várost, ahol Elisha és szolgája tartózkodnak, veszély fenyegeti, amikor a szíriai hadsereg veszi körül őket. Úgy tűnik, ezek az életet és létbiztonságot fenyegető veszélyek mindent felülírnak. A szolga megretten és aggódva mondja: „Jaj, uram! Mi lesz most?” De Elisa imádsága és Istenbe vetett bizalma mindent megváltoztat: „Ne félj! Többen vannak velünk, mint ellenünk.” Válaszul Isten kinyitja a szolga szemét, hogy meglássa: a hegy tele van tűzzel körülvett lovakkal és harcosokkal – az Úr angyalai állnak készen, hogy megvédjék őket. Ez a kép rímel a 46. zsoltár világával: bár a víz tomboló, a hegyek remegnek, az ellenség közelít, az emberi erő csekélynek tűnik, Isten hatalma felette áll mindennek. Ahogyan Elisha szolgája is megtapasztalja, mi is megláthatjuk a láthatatlant: Isten jelen van, védi, megtartja és erősíti népét a vész idején. Nem az emberi számítás, hanem az Isten irgalma és hatalma a végső erőforrásunk. Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?! Az egész világ, és mégis: senki, bizonyára senki!
„A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk.” A seregek Ura, a győzelmes hadvezérként megjelenő Isten velünk van, ő a mi fellegvárunk. Fellegvárat mondok, hogy érzékeltessem azt a képiséget, amelyet a várat jelölő héber szó kifejez. Itt ugyanis olyan szót használ a zsoltárköltő, amely a várat, mint magas erődítményt írja körül. Nagyjából olyanokat, mint az Jézus korában a Heródion Bethlehem mellett, vagy a Holt tenger mellett Maszada. Nincs az az özönvíz, amely képes lenne ellepni és elsodorni ezt az erődítmény-Istent!
Jelenléte pedig édeni biztonságot jelent a legelképzelhetetlenebb veszedelemben is: „Egy folyó ágai örvendeztetik Isten városát, a Felségesnek szent hajlékait. Isten van benne, nem inog meg, megsegíti Isten reggelre kelve.” Ugye, ez a kép emlékezetünkbe idézi akár az Édenben ültetett kert, akár pedig a mennyei Jeruzsálem képét? Ez a folyó mindenképpen az Isten városára, az Istennél oltalmat keresőkre árasztott kegyelem gazdag áldásainak képe.
De eszünkbe juthat az Úr Jézus tanítása is arról, hogy milyen az ember, aki nem csupán hallgatója, hanem cselekvője is Isten akaratának: olyan, mint a bölcs ember, aki kősziklára épít. És jöhet bármilyen szélvihar, orkán, hegyeket elmosó heves esőzés – a kősziklára (értsd: Isten akaratára) épített ház biztonságban van.
„Jöjjetek lássátok Isten tetteit…” Csendesedjetek el, azaz álljatok meg, hagyjátok abba a csatát, háborgást, hisztériát és hisztériakeltést, figyeljétek az Úr tetteit, és ismerjétek meg, hogy Ő az Isten. Ő az, aki legyőzi a káoszt, ura a természetnek, ő az, aki képes megszüntetni a háborút, meg tud semmisíteni minden halálhozó fegyvert, Ő az, aki rendet, békét és egyensúlyt teremt. Ő a mi segítségünk, erőnk és biztonságot nyújtó magas fellegvárunk. Ezért őt illeti a tisztelet, hódolat és imádat.
Mi tehát a zsoltár tanulsága? Ha Karinthy fentebb idézett versének a gondolatait felhasználva, így fogalmazhatnók meg: „e korban, melynek mérlege hamis,” amely minden szinten bizonytalanságba és életveszélybe akar sodorni minket, háborúkat, katasztrófákat hozva reánk, jó nekünk rendíthetetlen bizalommal csakis abban az Istenben bízni, aki erős, győzelmet és biztoságot adó várént „velünk van holnap, mert velünk volt tegnap is.” Véssük szívünkbe jól, mert ez a zsoltárszöveg, és ennek alapján hitvalló vers- és énekköltők egész sora azt a vigasztaló felismerést közvetítik számunkra, hogy a mi szabadító Urunk „úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül még csak egy hajszál sem eshetik le a fejemről, sőt inkább mindennek az én üdvösségemre kell szolgálnia…”
A 46. zsoltár vigasztaló üzenete, Luther Márton énekén túl, ott visszhangzik Áprily Lajos „Menedék” című, jól ismert négysorosának gondolatiságában is,:
„S mikor völgyünkre tört az áradat
s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen,
egyetlenegy kőszikla megmaradt,
egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.”
Ámen!