Kevés olyan téma van, amelyről ennyire nehéz őszintén beszélni, mint a szexualitásról. Túl sok benne a szégyen, a hallgatás, a félreértés – vagy éppen a felszínesség. Pál apostol mégis ezekkel kezdi a „test cselekedeteinek” felsorolását a Galata levélben: házasságtörés, paráznaság (Gal 5,19). Nem azért, mert ezek lennének a „legnagyobb bűnök”, hanem mert itt válik különösen láthatóvá, mi történik az emberrel, amikor elveszíti a kapcsolatot önmagával, a másikkal – és Istennel.

A bibliai gondolkodásban a szexualitás nem elszigetelt ösztön, hanem kapcsolati nyelv. Azt fejezi ki, hogyan vagyunk jelen a másik számára: tisztelettel vagy birtokló módon, felelősen vagy következmények nélkül. A házasságtörés és a paráznaság nem pusztán egy határ átlépése, hanem annak jele, hogy a kapcsolat többé nem találkozás, hanem használat lett. A másik ember ilyenkor már nem társ, hanem használati eszköz – még akkor is, ha ezt kölcsönös beleegyezés fedi el.

A Biblia különbséget tesz a házasságtörés és a paráznaság között, még ha gyakran együtt is említi őket. A házasságtörés mindig egy meglévő szövetség megszegése: egy kapcsolat elárulása, ahol hűség és kölcsönös elköteleződés volt jelen. A paráznaság tágabb fogalom: olyan szexuális kapcsolatokra utal, amelyek eleve elköteleződés nélkül jönnek létre, ahol a vágy elszakad a felelősségtől. A különbség nem abban áll, hogy az egyik „súlyosabb”, mint a másik, hanem abban, hogy hol sérül a kapcsolat: az egyiknél egy meglévő szövetség törik meg, a másiknál pedig a szövetség lehetősége sem jön létre. Mindkettő ugyanarra a kérdésre irányítja a figyelmet: mit kezdünk a vággyal, és képesek vagyunk-e a másikat valóban személyként, nem eszközként látni?

Sokan úgy érzik, hogy ezek a bibliai szavak egy másik korból szólnak. Ma már másképp gondolkodunk szabadságról, testről, vágyról. Mégis érdemes megállni egy pillanatra, és feltenni a kérdést: valóban szabadabbak lettünk? Vagy csak magányosabbak, sérülékenyebbek, könnyebben elhasználhatók? A vágy önmagában nem rossz. A probléma ott kezdődik, amikor a vágy elszakad a felelősségtől, és már nem kérdezi: mit tesz ez a másikkal – és velem?
Pál nem moralizál, amikor ezeket a magatartásformákat a „test cselekedeteinek” nevezi. Nem a test ellen beszél, hanem egy olyan életformáról, amelyben az ember van a középpontban és mindent magához viszonyít. Ahol az ember végső mércéje saját szükséglete, hiánya vagy pillanatnyi kielégültsége lesz. Ebben a logikában a másik ember óhatatlanul háttérbe szorul. A kapcsolat elveszíti megtartó erejét, és helyét átveszi az önigazolás: „megérdemlem”, „jár nekem”, „most erre van szükségem”.

A Lélek gyümölcsei között Pál két olyan szót is említ, amelyek különösen közel állnak ehhez a témához: hűség és önuralom (Gal 5,22–23). Ezek nem rideg erkölcsi elvárások, hanem a gyógyuló kapcsolatok jelei. Az önuralom nem elfojtást jelent, hanem belső szabadságot: azt, hogy nem a vágyaim vezetnek engem, hanem én tanulok felelősen bánni velük. A hűség pedig nem bezártság, hanem annak felismerése, hogy a másik ember élete rám van bízva – és én sem vagyok következmények nélkül jelen az övében.

Van a házasságtörésnek egy olyan formája is, amikor az intimitást a házastársak nem egymással élik meg és ezalatt nemcsak a testi együttlétet értem, hanem amikor a lélek szintjén közelebb kerülök egy jó baráthoz, mint a házastársamhoz. Ez a téma sokak számára fájdalmas. Múltbeli döntések, elrontott kapcsolatok, kimondatlan sebek kapcsolódnak hozzá. A Szentírás azonban nem a véglegesség nyelvén beszél, hanem a megújulás lehetőségét kínálja. „Ilyenek voltatok némelyek, de megmosattatok” – írja Pál (1Kor 6,11). A múlt nem tagadható le, de nem is kell, hogy az utolsó szó a múlté legyen. Isten nem a szégyent növeli, hanem a gyógyulás terét nyitja meg.

Ezt a lelkigondozói hangsúlyt erősíti Rembrandt van Rijn híres festménye is, amely a János evangéliumából ismert történetet ábrázolja: Jézust és a házasságtörő asszonyt. A képen nem a bűn kerül a középpontba, hanem az emberi kiszolgáltatottság. Az asszony nem erotikus alak, nem megbélyegzett tárgy, hanem megtört, sebezhető személy, aki egy tekintettel kerül kapcsolatba Jézussal. Rembrandt mintha azt festené meg, amit az evangéliumi történet is sugall: a bűn nem ürügy az ítéletre, hanem az a pont, ahol eldől, hogy a szégyen vagy a kegyelem mondja ki az utolsó szót. Ez a látásmód segít abban, hogy a házasságtörésről és paráznaságról ne elvont erkölcsi kategóriaként, hanem gyógyulásra szoruló emberi történetekként beszéljünk.

Szembenéző – kérdések magamhoz
1. Mikor vált a vágy fontosabbá számomra, mint a kapcsolat következményei?
2. Hol érzem azt, hogy a szabadság, amit keresek, inkább ürességet hagy maga után?
3. Tudok-e felelősséggel gondolni arra, hogyan hatnak döntéseim mások életére?
4. Mit jelentene számomra ma a gyógyulás ezen a területen?

Olvass velem!
• Galata 5,16–26 – szabadság, test és Lélek feszültsége
• 1Korinthus 6,12–20 – a test méltósága
• Kolossé 3,5–10 – levetkőzés és új élet
• Henri Nouwen: A tékozló fiú hazatérése – a szégyen és a befogadás dinamikája

Imádkozz velem!
Irgalmas Istenünk,
Te ismered vágyainkat, sebezhetőségünket és elrontott döntéseinket.
Adj bátorságot szembenézni önmagunkkal, és kegyelmet újrakezdeni ott, ahol kapcsolataink megsebeztek minket.
Taníts bennünket szeretni felelősen, hűséggel és belső szabadsággal.
Ámen.