Napról napra döntéseket hozunk. Nem tudom, hogy készült-e valaha felmérés arról, hogy egy normálisan lepörgő nap folyamán hány száz vagy ezer olyan helyzetben kell döntenünk, amelyet talán nem is tudatosítunk, és szinte-szinte automatikusan tesszük ezt, mert különösebben nem befolyásolja sorsunk alakulását.

De vannak életünknek olyan meghatározó pillanatai vagy mérföldkövei, amikor nehezebb meghozni a döntést, mert ez életbe, életekbe vágó lesz; és minél inkább meghatározza életünket és mások életét, annál nehezebb meghozni azt. Egyesek gyorsabban és határozottabban képesek választani az adódó lehetőségek közül, mások lassabban és nehezebben teszik meg ezt: hezitálnak, tétováznak, még azután is, hogy mások segítségét igényelték döntésük meghozatala előtt.

Mi hívő emberek vagyunk, és ez azt jelenti, hogy kisebb vagy nagyobb súlyú döntéseinket Isten Igéjének útmutatásai alapján hozzuk meg. De vajon ez azt jelentené, hogy mi könnyebb helyzetben vagyunk, és mindenre azonnal kész válaszokat tudunk adni a „Most mit kell tennem?” kérdésre? Emberi mivoltunkat és keresztyénségünket is túl leegyszerűsítenénk, ha mindenre tudnánk adni receptet, és azonnal tudnánk dönteni.

A mai igerész azt is szemlélteti, hogy a hívő ember is hezitál, hezitálhat. Fogsága alatt, amikor saját szavai szerint komolyan szembe kellett néznie a halállal (1Kor 15,30–32), Pál apostolnak is át kellett gondolnia a „Hogyan tovább?” kérdését: Feloldozni minden földi kötődést, vagy maradni azokkal, akikhez ezer szál fűz? Mi a következménye egyiknek, és mi a következménye a másiknak? Pedig az apostol komolyan és mélyen hívő ember volt. De egy adott pillanatban bevallja: nem tudom, hogy melyiket válasszam.

Miközben több rendben is elolvastam az apostol levelének ezt a szakaszát, illetve az ezt megelőző és követő sorait, ámulattal fogalmaztam meg: hihetetlen és ugyanakkor irigylésre méltó ennek a hajdani keresztyénnek a hite és hitbeli meggyőződése. Hihetetlen és irigylésre méltó az ő személyes vallomása: nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség, jutalom. És önkéntelenül ez a sóhajimádság fakadt ki belőlem: Istenem! Adj nekem is ilyen hitet és ilyen szilárd meggyőződést a nehéz percekben? Adj nekem is ilyen pozitív látásmódot akkor, amikor elkeseredem az egyház és az ige szolgáinak gyarlóságai miatt, vagy amikor borúsabb napjaimban már-már annak kimondására is hajlok, hogy munkámnak nincs meg a remélt eredménye.

A hit a Szentlélek és az Ige elsődleges munkája által ébred fel és szilárdul meg. De tény az is, hogy az apostol olyan korban és vallásos környezetben élt, amely megerősítette a Szentlélek és az Ige által adott hitét, helyes viszonyulását Istenhez és embertársaihoz, az élethez és a halálhoz, és segített neki abban, hogy helyesen döntsön. Ugyanis koronként más és más szemlélet alakul ki az élethez és halálhoz való viszonyulás tekintetében is.

A középkori katolicizmus például arra összpontosított, hogy mi történik majd az elhunytakkal, s így alakult ki a kiváltásukért, az üdvösségükért való közbenjárás, a gyászmise gyakorlata. A reformáció után, a pietizmus korában, amikor szilárd volt az a személyes hit, hogy Jézus Krisztus teljességgel megváltott, és ez élet után azonnal átvisz az örök üdvösségbe és dicsőségbe, sajátos halálszemlélet alakult ki, amelyet most csupán két korabeli kegyességi énekkel kívánok érzékeltetni.

A magyarországi ref. énekeskönyvben a 401. szám alatt áll a Szívem szerint kívánom utolsó órámat… kezdetű ének. Ez ugyan kimondja, hogy nehéz elválni „kedveseinktől”; de nem keserű halálról beszél, hanem a hit ilyen bizonyosságáról: Nem rettent már halálom, semmi félelem…, mert átveszem Jézus kezéből az égi koronát. Szintén a pietizmus korában született az a kegyességi ének, amelyet Johann Sebastian Bach is feldolgozott, és így kezdődik: Jöjj édes halál, jöjj áldott, jöjj, vezess engem békességbe.” Mennyire különösen hangzanak ma ezek a sorok számunkra?!

És mennyire különbözik ezektől a korunk által sugallt szellem! A posztmodern vitalitás minden tudományos és technikai eszközt bevet az élet érdekében, s az utolsó pillanatig igyekszik meghosszabbítani az életet. De eközben az eutanáziának, mint egyfajta öngyilkosságnak elfogadására is hajlik, mert az individualista, az ami jó nekem, azt teszem elvét valló ember önként, szabad belátása szerint kíván dönteni élete és halála felől.

Háromszéken eltöltött szolgálati éveim alatt több rendben is kellett ön-gyilkosok ravatala mellett vigasztalnom a gyászolókat. Abban a kis faluban, ahol lelkész voltam, sajnos hosszú időre visszanyúló hagyománya volt annak, hogy a súlyos lelki kríziseknek öngyilkossággal lehet gyorsan véget vetni.

Amikor olyan családokhoz látogattam, amelyeknek valamelyik tagja ilyen módon keresett kiutat elviselhetetlennek tűnő helyzetéből, még évek után is mindig felszínre tört a gyászolók kettős érzése. Egyrészt az a sajnálkozás és megértés, hogy szerettük nem tudta elviselni emberileg a rászakadt lelki terhet. Másrészt viszont haragjuknak adtak hangot: Hogyan volt képes ekkora, mindmáig fájó sebet okozni nekik? Hogyan volt képes éppen velük szemben megtenni ezt a rettenetes dolgot, holott ők szerették őt, és szükségük volt rá?

Milyen szempontok álljanak előttünk, amikor életbevágó döntéseket kell hoznunk? Először is álljon előttünk Pál apostol személyes hitvallása: nekem az élet Krisztus és a meghalás nyereség. Nekem az élet Krisztus. Hasonlót fogalmaz meg az apostol ezekkel a mondataival is: többé nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. (Gal 2,20) Vagyis amióta találkozott a fel-támadt Krisztussal, és ő megragadta őt, azóta Krisztus közösségében, Krisztusban él, azzal a hittel, hogy az üdvösség, az örök élet immár övé. És ezért mondja határozottan: meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, … sem semmi más … nem választhat el Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban (Rm 8,38–39).

Ezért hogyha netalán a vártnál hamarabb kell szembe néznie a halállal, akkor – bár számára is félelmetes ez, mint minden ember számára – elnyeri az örök élet koronáját. Amikor pedig beléphet a számára megígért teljességbe és szemtől szembe lesz Krisztussal, ez mindennél jobb: a főnyeremény.

A meghalás nyereség. Ez – az eredeti szó szerint – a számára előnyös helyzetet jelenti. De nem úgy előnyös számára, mint Jóbnak, aki azért várta a halált, hogy az számára szenvedése végét hozza el – keserűen, de mindent megoldva, s aki szenvedései között csak ennyit tudott mondani: Még a fának is van reménysége: ha kivágják, újból kihajt… De ha az ember kimúlik…, az egek elmúltáig sem ébred föl…

De az apostol számára ott van a másik lehetőség: életben maradni. Talán arról lenne szó, hogy felébredt benne a gondolat: már most vállalom a mártírhalált hitemért? Csak sejthetjük ezt.

Melyiket válassza? Melyik a dicsőségesebb? A mártírhalál vagy a további munka, annak minden nyűgével. De az apostol nem nyűgös munkát mond, hanem eredményes munkát. Az eredeti szavak szószerintiségével a munka gyümölcsét mondja, a sikeres, nyereséges munkát. Más szóval arról az aratásról beszél, amelyre Jézus ezekkel a szavakkal hívta el apostolait: kevés az arató. Krisztus magvetésének már érik és mindig érni fog gyümölcse, és sok aratóra van szükség. Ezért az apostol munkájára van nagyobb szükség, azért is, hogy akiket ő szeret, és akik viszont szeretik őt – az apostol különösen jó viszonyban volt a filippibeli keresztyénekkel – általa hitben növekedhessenek, és ez boldoggá tegye őket.

Melyiket válasszam? – töpreng vívódva az apostol, és végül dönt: miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak, hogy így még inkább dicsekedjetek majd velem Krisztus Jézusban. Kissé fura és nehezen érthető ez: dicsekedjetek majd velem Krisztus Jézusban. De ugyanazt jelenti, mint az, amit a felolvasott igerész előtt olvashatunk: Krisztust nagy bátorsággal, nyíltan fogjátok magasztalni érettem.

Az apostol még ezt is mondja: ha miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak, ezzel számolva, ezt a szempontot figyelembe véve és erre építve most már nemcsak tudom, hanem tudatom is veletek: miattatok inkább a munkát vállalom tovább, és kitartok veletek, mellettetek.

Kissé odébb az apostol intelmet fogalmaz meg számukra, akik miatt úgy dönt, hogy inkább tovább munkálkodik közöttük: Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. Az az indulat legyen bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt (Fil 2,3–5), hogy ezután a másokért szolgáló, élő, meghalt, de feltámadt Krisztus himnuszba foglalt tökéletes példáját állítsa eléjük.

A Szentlelket, aki által el vagytok pecsételve a megváltás napjára (Ef 4,30), és aki sugallja a helyes döntést, meg ne szomorítsátok, sem azokat, akiket Isten reátok bízott és ezer szállal kötődnek hozzátok.