Lekció: Zsoltárok 34:2-11

Néhány évvel ezelőtt falunapot szervezett az gyülekezet, amelyben lelkipásztori pályafutásomat kezdetem, s ahol először éltem át az igehirdetői szolgálat örömeit és nehézségeit. A falunapra engem is meghívtak, akárcsak azok a lelkipásztorokat, akik ott töltött éveim előtt vagy után szolgáltak abban a gyülekezetben. Ezen az alkalmon olyan jelenetnek voltam részese, amely számomra mind a mai napig megható.

Az istentiszteletet változatos műsor követte a falu iskolájában. A műsor egyik szünetében, mindannyian kimentünk az iskola udvarára, s amint ez természetes, mi, a lelkipásztorok csokrokba verődtünk és beszélgettünk munkánkról, családunkról, a mindannyiunk hajdani gyülekezetében szerzett élményeinkről. Közben a hívek fülét is megütötték a számukra is emlékezetes történetek. Ők is belekapcsolódtak a beszélgetésbe, és olykor ki-kiegészítették történeteinket egy-egy részükről fontosnak tartott részlettel. Egyre többen gyűltek körénk a némelykor humoros hangulatú történetek meghallgatására, s egy idő után mindenik lelkipásztor mellett egy-egy csoport alakult ki. A csoportosulást maguk a hívek is észrevették, s adott pillanatban többek szájából, egymás után hangzott el magyarázatként: Ez a mi lelkipásztorunk, mert ő keresztelt, konfirmált, ő esketett meg stb. Ekkor döbbentem rá arra, amit addig soha nem érzékeltem ennyire szembe-tűnően, hogy a hívek számára mennyire meghatározóak azok a szolgálataink, amelyek életük fontos eseményeihez kapcsolódnak, s amelyek rendjén személye-sebbé válhatott a kapcsolat velük.

A mai igeszakasz az I. Korinthusi levél igen terjedelmes részébe tartozik – teljes négy fejezet ez –, ahol az apostol a korinthusi gyülekezetben jelentkezett csoportosulások, sőt, szakadozások komoly gondjával foglalkozik és nyújt orvoslást azokra. Tudniillik a gyülekezet azért szakadt csoportokra, mert viszálykodásig ment annak hangsúlyozása közöttük: Én Pálé vagyok, én Apollósé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé. Ezért kell leírnia Pálnak – a 3. fejezetben: ha így méregetitek magatokat egymáshoz, emberi módon beszéltek: túlértékelitek az emberi tényezőket és a magatok véleményét, holott az igehirdetők, akik közöttetek szolgáltak, csupán szolgák, eszközök Isten kezében. A 3. fejezet végén pedig ezt írja az apostol: Senki se dicsekedjék emberekkel! Ugyanis minden a tietek, akár Pál, akár Apollós, akár Kéfás…, és hogy intelme még nyomatékosabb legyen, megismétli: minden a tietek – Istentől van mindenetek, nem emberektől.

Bizony jól esik nekünk, lelkipásztoroknak, hogy a ránk bízott hívek dicse-kedve vallanak bennünket övéiknek. De ez annyira megkísérthet, hogy önmagunkkal eltelve, kisebbíteni kezdhetjük szolgatársaink talentumait és érdemeit; és ahelyett, hogy megelőznénk, vagy orvosolnánk a pártoskodást, mi magunk kezdjük gerjeszteni a gyülekezeteink szakadozását. Isten ezt szigorúan számon fogja kérni rajtunk, mivel éppen ránk bízatott ennek hirdetése: Apollós és a Pál csupán szolgák, akik által hívővé lettetek; ki-ki úgy szolgál, ahogy megadta neki az Úr. Egyik ültet, a következő öntöz, de a növekedést az Isten adta. Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja. Aki ültet, és aki öntöz: egyek, és mindegyik majd a maga jutalmát kapja fáradozásához méltóan. Mert mi Isten munkatársai vagyunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok.

Ugye, ha valahol egy impozáns épület emelkedik, sohasem a munkások ne-vét, hanem az építészét szokták emlegetni. Pál apostol példamutató módon szerény a hívek előtt. Tudatos elővigyázatossággal egyenrangúnak mondja magát a többi szolgával, noha ő az az igehirdető, aki ültetett, aki által hit ébredt a korinthusiakban, és minden utána jött igehirdetőhöz képest tényleg ő az első: a lelki atya, akinek édes lelki gyermekei a korinthusiak.

Az, hogy hívek személyesen kötődnek egy-egy lelkipásztorhoz, önmagában nem baj, sőt természetes. A hitre jutásban és a hit megerősödésében mindig is fontos volt egy-egy lelki vezető és atya. De világosnak kell lennie mind lelki-pásztorok, mind pedig a hívek előtt, hogy minden, amit nyernek, Isten elhívásának, hűségének és munkájának köszönhető. Ha pedig valaki lelki vezetőjéhez, atyjához kötődik, ne vele, hanem Istennel dicsekedjék, mert Isten adta mellé a szolgát, hogy elvezethesse őt Isten gazdagságának megismerésére. Isten az, aki kiválasztja a lelkipásztort és a híveket. Ő adja meg a lelkipásztorok munkájának gyümölcsét, az igével, a hitismerettel, a kegyelmi ajándékokkal való gazdagodást.

Nem az igehirdetőkhöz való személyes kötődés a gond – mondom újból – hanem az, amikor az emberi kötődéseinkkel, a magunk személyes véleményével és igazságával háttérbe szorítjuk Isten munkáját, sőt: megerőtlenítjük, megüresítjük a Krisztus keresztjéről szóló evangéliumot. Olykor dicsekvő magabiztossággal állunk elő véleményünkkel és mondunk ítéletet egymás és hívő testvéreink csoportjai felett, és éppen ez teszi hiteltelenné megvallott hitünket és keresztyénségünket. Nézzetek csak elhivatásotokra! – magára Istenre – figyelmeztet az apostol. Mert ez óv meg a széthúzástól.

Amikor Pál apostol arra kéri a korinthusiakat, hogy lássák meg, miként jött létre gyülekezetük, és milyen annak összetétele, olyan tisztánlátásra serkenti őket, s egyben minket is, amely egyrészt szomorúságra ad okot, másrészt viszont zavarba ejt, de ugyanakkor vigasztalás és intés is.

Tudjuk, hirdetjük, mert ezt kell hirdetnünk: Isten mindenkinek felajánlja a maga üdvözítő közösségét. Ebből következik feladatunk: mindenkit Jézus Krisztus tanítványává tenni, mindenekelőtt azokat, akikkel közvetlen kapcsolatban vagyunk, akikkel egy nemzeti közösséget alkotunk. S miközben ezen fáradozunk, kiderül, hogy némelyek számára az egyház, a gyülekezet nem a Krisztussal való közösség megélésének helye, hanem csupán keret valami általuk fontosabbnak ítélt dolog gyakorlására: a nemzeti öntudat ápolására, a kellemes együttlétre, a magány elűzésére, az érvényesülésre, egyéni ambíciók megvalósítására és így tovább…

Most is a fülemben van az, amit egy alkalommal egy gyülekezeti tag mondott nekem egy istentisztelet előtt: Tiszteletes úr, sokat ne beszéljen. Hallgattunk már elég beszédet a pártgyűléseken. Jól ismertem ezt az embert, és tudtam, mire gondol: hogy a megfeszített Krisztusról szóló igehirdetés üres beszéd, bolondság. Máskor pedig hosszú vitatkozások után sem tudtam meggyőzni némelyeket afelől, hogy a gyülekezetben az Ige és Jézus Krisztus példája szerint kell rendeznünk minden dolgunkat. Nem tudtam meggyőzni őket, bolondnak tartottak: maguk bölcsessége fontosabb volt nekik.

Szomorúságra ad okot az aktív gyülekezeti tagok összetétele is. Pedig nem újdonság ez: a korinthusi hívek között is kevesen voltak bölcsek, azaz tanultak, befolyásos emberek vagy pedig előkelő, nemesi származásúak. Bizony nehezebben tudjuk meggyőzni az ilyen embereket Krisztus keresztjének – úgymond – bolondságával, mert nekik műveltségük, hatalmuk és rangjuk alapján egyrészt saját véleményük és állásfoglalásuk van, másrészt pedig az a meggyőződésük, hogy tudományukkal, a maguk bölcsességével, hatalmával és rangjával nem szorulnak az alázatos és magát másokért feláldozó Jézus Krisztusra. Ezt is egy művelt reformátustól hallottam: A vallás a gyenge, önbizalommal nem rendelkező és tudatlan emberek mankója. Egyházunk ezért van ma is abban a helyzetben, amit szemünk előtt láthatunk; és szomorúan állapíthatjuk meg: minél felvilágosultabb az ember, minél többet tud, minél több joggal és szabadsággal rendelkezik, annál rosszabb az egyház helyzete. Az egyház ott él vagy éldegél még, ahol egy-szerű, kevésbé művelt, nem előkelő, sőt lenézett, nem befolyásos, hanem szegény emberek alkotják.

És ennél a pontnál bizonytalanodunk el, esünk zavarba és kezdünk kételkedni Isten hatalmában. Vajon nem az evangélium és maga Isten erőtlen, hogy csak a gyámolítást és segítséget kereső, egyszerű emberek ragaszkodnak hozzá – nyomorúságaik miatt? Vajon nem áldozott-e le az egyház napja? Ebben az elbizonytalanodásban és kételkedésben kereshetünk magunknak olyan munkát az egyház intézményén belül, ahol azonnali és kézzelfogható eredményekre és sikerekre számíthatunk. De ettől az emberek nem lesznek hívőkké! És bizony nem ez az elsődleges feladat, amivel megbízattunk. Ez nem a megfeszített Krisztusnak, Isten bölcsességének, megigazító kegyelmének, megszentelő és felszabadító szeretetének hirdetése. Holott Pál apostol is azt mondja, hogy az emberek a maguk bölcsességével nem ismerhetik meg Istent, hanem csakis az igehirdetés bolondsága által.

Isten azonban ugyanaz: akkor is, amikor az egyház bámulatosan gyarapodott tagjaiban és a hitben, és akkor is, amikor abban elsekélyesedett a hitélet. Krisztus gyülekezetét tulajdonképpen mindig azok alkotják, akik műveltségtől, hata-lomtól és előkelőségtől függetlenül eljutnak arra a felismerésre, hogy Krisztus keresztjéből meríthetnek erőt. Az egyháznak nem nagyságban és előkelőségében van az ereje, hanem a megfeszített Krisztusban! Az az egyház ereje, hogy Krisztushoz ragaszkodik, hirdeti és vallja, hogy őbenne adatott neki és minden embernek a bölcsesség, a megigazulás, a megszentelődés és az igazán felszabadult élet.

Ezért vigasztalók is az apostol szavai, amikor azt írja a korinthusi híveknek: ti Krisztusban vagytok, függetlenül attól, hogy milyen gyülekezetetek összetétele, és hogyan ítélnek meg mások. Nem erőtlen sem az evangélium, sem pedig Isten, hanem hűséges, jóságos és kegyelmes Isten. Őrajta nem változtat az, hogy némelyek vagy sokak elutasítják. Ha ez ismételten be-bekövetkezik, akkor sem tud másként cselekedni, csakis hűségesen, jóságosan és kegyelmesen.

Amint a teremtéskor semmiből teremtett rendezett világot, a semmikből, a senkikből teremti meg egyházát. Nem akarja, nem tudja nem megosztani a maga jóságát. Ilyen Isten tulajdonai vagyunk! Jézus Krisztus példázata is így ábrázolja őt. Ha némelyek elutasítják meghívását, akkor jóságából azokat részelteti, akik csonkabonkák és senkik és nincs mivel dicsekedniük, nincs miben bízniuk. De az apostol int is: ha hívására Istenhez mentünk és ő megnyitotta előttünk jóságának, kegyelmének és felszabadításának gazdagságát, ne bízzuk el magunkat, és ne dicsekedjünk mások ellenében. Mert amit nyertünk, azt mind tőle kaptuk. Ezért vele dicsekedjünk. Az egyház azoknak közössége, akik az Urat dicsérik és magasztalják, és nem a maguk bölcsessége szerint igyekeznek élni.

Ti Krisztusban vagytok! Dicsérjétek ezért az Urat, hogy bölcsessége, megigazítása, megszentelő és felszabadító ereje még inkább meglátszódjék rajtatok. Nézzetek tehát elhívásotokra, magára az Úrra, aki elhívott! Ne szégyelljétek Krisztus keresztjének evangéliumát és maradjatok őbenne! Így vagytok Isten gyülekezete, a megszentelt hívek. Legyetek tehát szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, mert fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.