Lekció: 2 Korinthus 4:1-11

Kire nézzünk, ki reménnyel biztassa szívünket?! – sokszor énekeltük ezt gyülekezeti közösségben, régebbi énekeskönyvünk egyik tanító és hitvalló énekével. Ebben a keserűség és bánat, a békétlenség és reménytelenség, a félelem és a minden értelmetlen prózai érzései – különös módon mégis – dallamon szárnyaló költeménnyé formálódnak. A benne kifejezésre juttatott mélységekkel és magasságokkal – ugye – nem mindig tudtunk igazán azonosulni. A dallam és a költemény azonban emlékezetünkbe rögzültek, hogy aztán adott pillanatban, amikor bánat és kilátástalanság vett erőt rajtunk, megszólaljanak bennünk. A Siralmak könyvének panaszt éneklő szenvedője is azt kérdezte: kiben reménykedjék, ha a keserűség lett eledele, itala pedig a bánata?

A zsinagógai közösségek megtartották az ószövetségi gyülekezet szokását, és a Siralmat könyvét mind a mai napig a böjttel egybekötött gyász napján, az úgynevezett hosszú napon olvassák fel, a jeruzsálemi templom kétszeri pusztulásának emléknapján. E könyv siratóénekei túlsúlyban egy egész népet, s benne az egyéneket sújtó keserűségnek és kilátástalanságnak adnak hangot. Szinte felerősítik a fájdalmas, hajdani emléket. Bennünk pedig olyan emlékeket, amelyek még mindig fájnak, mint még vérző vagy még mindig sajgó sebek. A józan ész inkább azt mondaná erre: a bajt feledni kell, túl kell lépni azon. Az önmarcangolás és múltba nézés semmire sem vezet. Azonban a Siralmak könyve, amelyet a zsidóság évről évre felolvas a zsinagógai közösségekben, s amely számunkra is Isten Igéje, arra való, hogy istentiszteleti keretben adjon példát arról, miként lehet mégis reményre jutni a reménytelenségben, amelyet mi is úgy élünk meg, mint ami számunkra is túlsúlyban van a reménységhez képest.

Mindig túl nagy, mindig túl súlyos próba rajtunk a közösségi és egyéni kilátástalanság, de mindezekben mégis lehetséges a megingathatatlan reménység és bizalom – nem az általunk esetleg felfedezhető lehetőségekben, hanem Istenben. Mert végső soron ebből a könyvből is az Isten iránt táplált megingathatatlan bizalom árad.

A közösségi és egyéni fájdalmakban az a veszély, hogy nemcsak lesújtanak, hanem ki is égetnek; s amikor szertefoszlatják addigi emberi vagy éppen hitbeli reményeinket, olyan kongó és kaotikus űrt támasztanak bennünk és körülöttünk, amelyben minden értelmetlenné válik.

Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?
Távol van tőlem a segítség,
pedig jajgatva kiáltok!
Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz,
éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni.
……………………………………..
Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj,
és nincs, aki segítsen!
Szétfolytam, mint a víz,
kificamodtak a csontjaim.
Szívem megolvadt bensőmben, mint a viasz.
Torkom kiszáradt, mint a cserép,
nyelvem az ínyemhez tapadt,
a halál porába fektettél.

– hangzott el egyszer egy hajdani szenvedő panasza (Zsolt 22,2–3.12.15–16). Aztán gyülekezeti, énekelt imádság lett belőle, hogy évszázadokon át ivódjék bele nemzedékek emlékezetébe, s hogy amikor valaki bánatba és kilátástalanságba merült, megszólaljon benne a zsoltár. Amikor a kereszten már levegőt venni is alig tudott, amikor izmai már elernyedtek a kimerültségtől, izületei pedig meglazultak, és szinte azt érezte, hogy lefolyik a bitófáról, amikor bátorsága is cserbenhagyta és a szomjtól megaszalódott nyelvével már alig tudott szavakat formálni, Benne is felfakadt a megtanult panaszzsoltár. Azzal a kevés, éppen csak pihegő lélegzetével, ahogy még lehetett, kifulladva és töredékesen ezt a zsoltárt énekelte, ezzel erősítette magát. Hogy végül utolsó erejével, de nem kilátástalanul, hanem megingathatatlan bizalommal és reménnyel kiáltsa: Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!

De hogyan is éledhet újra a remény, az Istenbe vetett feltétlen bizalom? A felolvasott ige, amely a Siralmak könyve egyik legszebb, ha nem a legszebbik része, egy egyéni panaszének folytatása. Olyan valaki siránkozik önmaga felett, aki megélte az egész nemzetét ért katasztrófát, Jeruzsálem és Júda pusztulását, a hódítók kegyetlen öldöklését, a családok gyászát, a háború okozta éhínséget, a deportálást és ebben az elnyomatást. A 22. zsoltár képeihez hasonló metaforákban sírja el sorsát. De nem hitetlenül és még nem Istennel perelve, hanem úgy, mint aki Isten jogosan lesújtó botjaként fogadja el mindazt, amit átélt.

A bűn ismerete önmagában még sehova sem vezet, sőt fokozza a szenvedést. És mégis, az Ige ezt sugallja e bűnbánó alaphangú panasszal: aki még ki tudja mondani, hogy nem tökéletes, s még nem bírálja felül és nem veti el Istent, hanem még mindig őt tudja partnerül választani panaszában, Isten kezében van – az elveszettség minden szubjektív érzése ellenére is. Az ilyen ember még mindig biztonságban van.

Lehetséges, hogy ebben az állapotban már azt is érezzük: Isten sem hallgat meg, és teljesen elzárkózott tőlünk. Úgy, ahogyan ezt a 22. zsoltár szenvedője, a kereszten függő Jézus és a Siralmak könyvének panaszolója is érezte, aki adott ponton ezt mondta:

Ha segítségért kiáltok is, elzárkózik imádságom elől.
Faragott kőből emelt falat utaimra,
ösvényeimet járhatatlanná tette…
– tudniillik Isten felé (3,8–9).

Van szenvedésünknek egy olyan stádiuma, amikor fájdalmas érzéseink és az Isten felett is bíráskodó értelmünk hajtanak ide s tova – remény és reménytelenség között, de még mindig beszélő partnerünknek tekintjük Istent. Meg-megismétlődő szenvedéseinkben azért nem üdvös túllépnünk ezt a stádiumot, mert amíg még ebben vagyunk, meghallhatjuk válaszát.

Gondolj nyomorúságomra és hontalanságomra,
az ürömre és a méregre!
Mert:
Mindig erre gondol és elcsügged a lelkem
– fogja könyörgőre szavát a csapongó érzéseitől ide-oda hajtott panaszoló. És ekkor kap valami indíttatást válaszként Istentől, és mondja:
De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek…

A bennünk és körülöttünk már-már kialakulni látszó űrben, ahol minden kiégetten kietlen és értelmetlen, egyszer csak újra felderengeni látszanak Isten újjáteremtő hatalmának reménysugarai: hogy az az élet, amely adott pillanatban szinte már nem is élet, még mindig Isten szeretetének hatókörében van; hogy minden új nap, amit megérünk, bár felvirradásával ismét felújulnak kínjaink, az ő irgalmának és hűségének megújulását hozzák; hogy egyedül Isten az osztályrészünk, vagyis a metafora szerint olyan örökségül nekünk adatott telek és földingatlan, ahol mégiscsak meg lehet élni a szenvedéssel és küzdelemmel. A szenvedésnek ezen a stádiumán, amikor még beszélgető viszonyban maradunk Istennel, tud nemcsak szilár talajt találni lábunk, hanem olyan megnyugtató felismeréseket leszünk képesek magunkévá tenni, amelyek addig inkább csak szép szólamoknak tűntek.

A Siralmak panaszolója bámulatosan higgadt bölcsességgel fogalmazza meg a maga személyes és hihetetlennek tűnő tapasztalatát, hogy mégis
jó az ÚR a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz.
Mert mégsem szíve szerint alázza meg és szomorítja meg az embereket.
Ezért:
Jó csendben várni az ÚR szabadítására.
És
jó, ha a férfi már ifjúkorában igát hordoz.

Mert a próbákban megerősödni lehet; és jó, ha a megerősödésnek ezt a módját már idejében megtanulja. A személyes tapasztalatából a közösség számára elmondott hitvallás és tanítás lesz. Bizonyára most is vannak itt olyanok, akik számára a kínok között nyert felismerések már nem csak szólamok, hanem tapasztalatok. Élő hitüknek olyan részei, amelyekkel túlléphettek teljesen kilátástalan helyzeteken. Beszéljenek ezekről mások előtt!

A Siralmak könyvében egymást váltogatják a közösségi és egyéni panaszénekek. Azért is, hogy kölcsönösen kiegészítsék egymást. Az egyéni siralmakban felfedezzük a magunk siralmait, a magunk keresésének és megnyugvásának lehetséges személyes útjait. De az egyén helye a kisebb és nagyobb a közösségben van, mert élete csakis ebben lehet értelmes. A közösségben találunk hozzánk hasonló társakra, hogy együtt sírjunk a sírókkal, és örvendezzünk azokkal, akik megtapasztalták, hogy mégis jó az Úr. A közösségben van helyünk azért is, hogy az egyéni szabadulásvágy és megoldáskeresés az egész közösségé legyen, s hogy az egyéni szabadulás és megmentettség tapasztalata a közösség szabadulását, újjászületését, boldogulását és gyarapodását eredményezze.

Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?
Atyám, a te kezedbe teszem le az én lelkemet!

E panaszos zsoltárfoszlány és ez a rendíthetetlen bizalmat kikiáltó néhány szó sok milliónak lett reménységet és megnyugvást nyújtó forrása. Hirdessük ezt, s mellette a magunk tapasztalatát is! Hadd tanulják meg sokan, és hadd rögződjék emlékezetükbe; hogy aztán adott pillanatban, amikor bánat és kilátástalanság vesz erőt rajtuk, megszólaljon bennünk.