Lekció: Zsidók 11:1.23-12:3

Ki az, aki ha tűz közelébe kerül, ne járná át ruháját a füst, és ne volna érezhető haján, sőt bőrén is a füst szaga? Ki az, aki ha tűz mellé áll, ne pirulna, és ne égne orcája? Sőt az is veszélyeztetheti, hogy megperzselődik ruhája, és maga is megég.

E sajátos történelmi helyzetben született elbeszélésben az a meglepő, sőt hihetetlen, hogy Dániel három társán még csak nyoma sem marad annak, hogy megjárták Nebukadneccar tüzes poklát. Tüzes poklát, a gonosz és istentelen hatalom pusztító tüzét? Egy istentelen uralmat, illetve rendszert lehet olyan pusztító pokolként is megélni, amely teljesen kívül esik Isten uralmának körén. De akkor hol húzódik Isten uralmának határa? S amikor naponként így imádkozunk, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, milyen földrajzi helyre, illegve történelmileg vagy történelmen túl behatárolható időre gondoljuk?

Ezeket az önkéntelenül felmerülő kérdéseinket feltétlenül meg kell válaszolnunk, nem csak a hitbeli tisztánlátásért, hanem azért is, mert alapvetően meghatározzák keresztyén életvitelünket és a környezetünkhöz való viszonyulásunkat. De mindenféle válaszkeresésünk eleve helytelen, ha nem ebből indulunk ki: Isten hatalma, gondviselése és mentő szeretete mindenható. Teljesen eligazít minket Jézus Krisztus főpapi imája is: Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól… Szenteld meg őket… Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba: én őérettük odaszentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek… (Jn 17,15.17–19)

Jób annakidején mit sem sejtett a felől, hogy Isten bizonyítani akar általa; hogy tudniillik akkor is van teljes istenfélelem és iránta tanúsított hűség, ha annak nincs azonnali és kézzelfogható evilági haszna. Amikor megjárta élete poklát, inkább csak azt bizonygatta, hogy szenvedései nem feltétlenül az eredendő emberi bűn vagy az emberi gyarlóságból elkövetett vétkek következményei. Mi azonban már tudjuk, s így még tisztábban láthatjuk, hogy az istenfélő és gonoszságot elkerülő hívők számára a sátán, a világ és tulajdon testünk vagy éppen egy istentelen rendszer: elsősorban próba.

A kísértő, a behálózó, a letipró és behódolásra kényszerítő gonosz: próba számunkra. Míg alattomosan mesterkedik ellenünk, vagy nyilvánvalóan elnyom, fokozottabban kell megnyilatkoznia hitünknek és missziói küldetésünknek. Még akkor is, ha az adott pillanatban úgy tűnik, hogy mindez értelmetlen és reménytelen. Mert a jó fa jó gyümölcsöt terem. Igaz, hogy hol kevesebbet, hol pedig többet – a körülményektől függően, vagy épp azok ellenére. Vagy: ha egy évben reménytelenül csupasz marad fagy, jég, perzselő szárasság vagy talán tűz miatt, változatlanul nemes fa marad, hogy a következő évben újból teremjen. Ha pedig mégis kipusztulna, emléke megmarad: volt egy fa, amelynek gyümölcseiből oly sokan részesültek. Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük… – így vallják meg hitüket és állnak ki hősiesen Dániel társai (Dán 3,17–18). A gonosz körülmények és idők próbáiban ki kell tartani – előre, a jövendőre is tekintve: földire és földön túlira egyaránt.

A megpróbáltatások alatt különösképpen van szükségünk példaképekre. Abban a korban, amelyben Dániel és társainak hitbeli hűsége, kitartása erőt és vigasztalást nyújtott a többi súlyosan megpróbált hívőnek, Isten hajdani igehirdetői és lelkigondozói sok más példaképpel siettek sorstársaik segítségére.

A számunkra kevésbé ismerős, deuterokanonikus Makkabeusok II. könyve (7 fej.) hasonló hősien kiállást beszél el. (A deuterokanonikus iratok, kiegészítésként tartoznak a Bibliához, mert vallásos tartalmuk révén hasznosak a hitélet erősítésére. Valahogy úgy, ahogyan komoly, hitépítő irodalom, amelyet mi is olvasunk.) A történet IV. Antiokhosz Epiphanész szír uralkodó rettenetes uralmának és üldözésének idejét idézi fel, amikor sokan szenvedtek mártírhalált. A zsidó hit kiirtását célul kitűző király egy anya hét gyermekét ütlegeléssel és ostorcsapásokkal kényszerítette arra, hogy adják fel hitüket. Miután az egyik fiú bátran és határozottan kijelentette mindannyiuk nevében, hogy nem hajlandók feladni hitüket, a király tüzet rakatott, üstöt tétetett fölé, majd édesanyja és testvérei szeme előtt kivágatta a fiatalember nyelvét, lenyúzatta fejbőrét, megcsonkíttatta végtagjait. Már menthetetlen volt, de még élt, a király pedig így dobatta a felhevített üstbe, és megsüttette.

A testvérek és édesanyjuk Istenhez imádkoztak, hogy ha lehet, könyörüljön rajtuk, és rendületlenül kitartottak Isten mellett. Tovább bátorították egymást, akkor is, amikor a király sorra ugyanazt követte el rajtuk, mint első testvérükön. Az édesanya – írja az elbeszélés – asszonyi gondolkozást férfiúi bátorsággal ötvözve tartotta a lelket a mártírságra álló fiaiban: Nem tudom, hogyan formálódtatok méhemben: nem én adtam belétek lélegzetet és életet, és nem én formáltam alakotokat egyen-egyenként. Így maga a világ teremtője, aki eltervezi az ember és minden létrejöttét, ő fogja irgalmából visszaadni nektek a lélegzetet és az életet, mivel most nem tekintetek saját magatokra az ő törvényéért. (2Makk 7,22–23) A király tehetetlenül dühöngött veresége miatt. De ezt nem volt képes elviselni. Ezért más eszközhöz folyamodott: esküvel jutalmat, gazdagságot, magas hivatalt és boldogságot ígért, és így próbálta meggyőzni az édesanyát, hogy bírja tagadásra legkisebb megmaradt fiát.

Nincs új a Nap alatt. Az istentelen uralom, a zsarnokság nem tűr ellentmondást, a vereséget nem ismeri be. A gonoszság és istentelenség, bármilyen formát ölt, mindig ugyanúgy működik; és mindig azt akarja elhitetni, hogy nincs más hatalom rajta kívül; hogy ő aláz, ő magasztal; ő vehet el, és ő adhat meg mindent, ami boldogságot és előmenetelt jelent. De mit ér, ha az ember az egész világot megnyeri is, de a lelkiek tekintetében, az Isten iránti feltétlen hűség, a kitartás, az emberek előtti tiszta lelkiismeret tekintetében kárt vall? Micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért? Semmit! Mert az embernek Fia eljön az ő Atyjának dicsőségében, az ő angyalaival; és akkor megfizet mindenkinek az ő cselekedete szerint (Mt 16,26–27).

Dániel, Ananiás, Misáél és Azáriás, azaz Baltazár, Sadrak, Mésak és Abednégó ugyan méltóságot és tisztet kapott. Próbálták teljes mértékben átnevelni őket, más nevet, s ezzel együtt más identitást próbáltak adni nekik. Amikor azonban az Isten iránti feltétlen hűség feladására kényszerítik őket, azonnal a passzív ellenállás mellett döntenek, és vállalják ennek következményeit. Mennyire hasonló ez ahhoz, amit a letűnt rendszer alatt tapasztalhattunk. Nem nyilvánosan kaptunk más nevet, hanem szigorúan titkosan; hogy mi is meginogjunk abban a hitünkben, hogy van egy nagyobb hatalomtól kapott Kőszikla Péter nevünk; hogy kezdjünk abban hinni: boldogulásunk, továbbélésünk – adott időben – jobban függ azoktól, akik magukhoz ragadták a földi hatalmat.

Valahányszor Dánielt és társait megszólították, a Nabukodonozor által néki adott Baltazár, Sadrak, Mésak és Abednégó nevekkel mindannyiszor azt próbálták beléjük sulykolni, hogy felettük nem Isten az ítélő hatalom, és nem tőle kell félni; mert az oltalmat más hatalom biztosítja (Dániel esetében Bél, Babilon istene; Ananiás és Misáél esetében pedig Aku, a Hold istene). Az új nevek által azt próbálták tudatukba vésni, hogy ők nem az Isten szolgái, hanem Nabukodonozoré (az Abednégó név azt jelenti: Nabukodonozor szolgája).

Krisztus nem emel ki a világból, sőt a világ elé állít, hogy hitvallókká legyünk. (Pál apostolnak is világosan megmondja ezt.) Épp e hitvallástétel által leszünk igazán hűséges tanítványai és követői. E bátor hitvallás kimondása az a határ, ahol megállunk, s amely egyben megóv attól, hogy feladjuk a neki megfogadott feltétlen hűséget. Akik itt vagyunk, mindannyian fogadalmat tettünk erre a konfirmációkor, s ugyanezt ismételjük meg a lelkészi szolgálatba állva.

De mi van akkor, ha még sincsenek igazi hitvalló hősök, akik ténylegesen jó bizonyságot nyertek Istentől? Ha azt képzeltük, hogy tényleg vannak ideális hithősök, és csalódnunk kell? És mi van akkor, amikor azzal szembesülök Isten előtt, vagy azzal szembesítenek, hogy mégsem vagyok az, akinek látszódtam, vagy akinek tartottak engem? Lehet-e még hitvalló az, aki kisebb vagy nagyobb mértékben elbukott? Lehet, de csakis a bűnvallás által. Ez szabhat határt annak is, hogy az elbukások esetleg gátlások nélkül folytatódjanak – nemzedékről nemzedékre. Hiszem bűneim bocsánatát – mondjuk, valljuk az Apostoli hitvallással.

De térjünk vissza a deuterokanonikus elbeszélésre. Az édesanya végül így szólt legkisebb fiához: Kérlek, gyermekem, tekints az égre és a földre… Ne félj ettől a hóhértól, hanem légy méltó testvéreidhez. Fogadd el a halált, hogy majd irgalom által visszanyerjelek téged testvéreiddel együtt (2Makk 7,28–29). Az az elbeszélés pedig így végződik: Az ifjú… tisztán halt meg, úgy, hogy teljesen az Úrra bízta magát. Utolsóként, fiai után meghalt az anya is (2Makk 7,40–41).

Szükségünk van mindenkor a hit valós példaképeire, hőseire. És szükségünk van idealizált példaképekre is, akiket – a mindennapi élet valósága alapján – elbeszélések formálnak ideálissá. Tanít és erősít bennünket Isten kanonikus igéje, de nevel és erősít az Isten igéjéből táplálkozó és ideális hősöket megalkotó, nem kanonikus, de mégis igehirdetésszerű emberi elbeszélés is. Nevelésünkhöz egyaránt szükséges mindkét példakép. Azért is, hogy a következő nemzedékeknek legyen kikre tekinteniük és erőt meríteniük a maguk próbáihoz.

A hit hősei nélkülözhetetlenek Isten mindenkori egyháza számára. Illetve: Isten úgy rendelte, hogy mi rájuk is legyünk utalva. De elrendelte ennek fordítottját is. Mert hogy is hallottuk? A hit korábbi hősei, noha hit által elnyerték az Írás jó bizonyságát, mégsem teljesült be rajtuk az ígéret, mert Isten számunkra valami különbről gondoskodott, és azt akarta, hogy ők ne nélkülünk jussanak el a teljességre (Zsid 11,19). Mit jelent ez? Azt is, hogy az egyház folytonossága és az ígéretek beteljesedése nemcsak Istenen múlik, hanem részünkről azon is: van-e kapcsolatunk a példaképekkel, és hogy kialakul-e az a közösség, amelyben folyamatosan kiegészítjük egymást – egészen a teljességig. Ezért mi is, akiket a bizonyságtevőknek nagy fellege vesz körül, állhatatossággal, kitartással fussuk meg az ellőttünk álló pályát (Zsid 12,1).

Nekünk a tökéletes példakép is megadatott, aki azt ígérte, hogy velünk lesz minden megpróbáltatásban: királyok és helytartók, uralmon levők és tartótisztek előtt, törvényszékeken és vallatókamrákban; és megadja nekünk, mit kell szólnunk, amiképpen Dániel három társának is megadta azt a félelmetesen bátor és hősies hitvallást. És megadhatja azt is, hogy azok, akik a maguk hatalmának szolgálatára akarnak minket hajtani, meglássák mellettünk azt, akit ők ismeretlenül is náluknál hatalmasabbnak fognak érezni.

Nincs új a Nap alatt. Az egyháznak mindig van próbája: kisebb vagy nagyobb. A sátán, világ és tulajdon testünk szüntelenül ostromolnak (HK 127). Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére… Gondoljunk reá, hogy lelkünk meg ne fáradjon, el ne csüggedjünk, és el ne bukjunk (Zsid 12,2–3). A jövendő nemzedékeknek szüksége van mind hitvalló kiállásunkra, mind pedig töredelmes bűnvallásunkra. Az igazi hitbeli hősök bűnvalló hitvallók.