Mária és Márta története egyike a legismertebb bibliai történeteknek. Az elbeszélés érthető, világos. De talán éppen ez az egyszerűség az, amely zavaró, vagy esetleg bosszantó. Ez is egy olyan Jézus-történet, amelyben egyszerűen lehetetlen semlegesnek maradni, úgy menni tovább, mint ahogy idejöttünk. Itt állást kell foglalni. S mind eközben mégis ott emészt belülről a sok kérdés: Végül is mi az, ami miatt Jézus elmarasztalja Mártát? Tényleg annyira tragikus ez a helyzet? Nincs egy kicsit eltúlozva ez az egész „Isten országa” ügy? Vagy egyáltalán elmarasztalja-e Jézus Márta magatartását? Nem inkább az elismerés szólal meg ezekben a sorokban: „szorgalmas vagy és sokra igyekszel”? Vajon nem kellett volna-e Máriának is felállni Jézus lábaitól és tényleg segíteni a testvérének a házi teendőkben?

A kérdéseinket és a válaszainkat szükségszerűen meghatározzák a preferenciáink, a vérmérsékletünk, a természetünk, s mindaz, ami vagyunk. Tényleg. Lehet, hogy Mártában és Máriában tulajdonképpen kétféle embertípus áll előttünk? Kétféle keresztyén, aki egyaránt nyitott Jézus felé, csak ezt a nyitottságot másféle módon éli meg? Talán mindössze arról szólna ez az egész, hogy a Krisztushoz való kötődést többféleképpen lehet kifejezni? Vannak melankolikus alkatú keresztyén emberek, akik többet időznek a „Jézus lábainál”, szeretik a csendességet, a lelki gyakorlatot, és vannak kolerikus keresztyén emberek, akiket az aktivitás, a „menni és szolgálni” gondolata tart életben?

Márta

Történt pedig, hogy amint tovább haladtak, egy Márta nevű asszony befogadta őt az ő házába… Márta pedig lefoglalta magát a sokféle szolgálattal. Egyszer csak megállt és így szólt: „Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott engem a szolgálatban? Szólj már neki, hogy segítsen!”

Valahogy így képzelem el ezt az asszonyt: Jószívű, áldozatkész, vendégszerető, szorgalmas, erős munkabírású, igazi otthont teremtő személy. Egy született vezető egyéniség, aki nem fél mindent beleadni, ha erre van szükség. Nem kér másoktól sem olyat, amit ő maga ne tenne meg. Nyitott Jézus előtt is és mindent kész megtenni annak érdekében, hogy Jézus jól érezze magát nála. Ahogy Jézus belép a házba rögtön munkához is lát. Szeret dolgozni. S különben is: a vacsora nem készül el magától, valakinek meg kell azt készíteni. Nem ülhet mindenki a nappaliban, valakinek a konyhában is dolgozni kell. A nagy sürgés-forgásban eltelhetett egy kis idő, mikor egyszer csak odaszól a Mesternek: „Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott? Szólj, hogy segítsen nekem!”

Ha most nem exegetikailag, hanem lélektanilag elemezzük ezt a mondatot, rájövünk arra, hogy ez egy sokatmondó életfilozófiát rejt.
(1) Először is, ez egy kritikus mondat. Márta nincs megelégedve sem Jézussal, sem Máriával. Mondata mögött tulajdonképpen a saját problémái fogalmazódnak meg: a valótlan elvárásai, a felborult értékrendje, a rosszul irányozott harag. Márta legnagyobb baja valójában az, hogy nem látja, hogy baja van! Azt hiszi, hogy másokkal van a baj! És amíg volt, akit vádolni, addig nem kellett szembenézni azzal, ami az ő szívében volt.
(2) Másodszor, Mártában ott él egy belső megfelelési kényszer. A saját korának vendégszeretetre vonatkozó törvényei előírták azt, hogy hogyan kell a vándorhoz viszonyulni, az ajtót kinyitni az idegen előtt. Ezeknek az elvárásoknak meg kell felelni. Ez hozzátartozik az önértékeléshez, sőt ahhoz is, ahogy mások értékelnek. Ha azt akarom, hogy elfogadjanak és elismerjenek, akkor bizonyítani kell! S a baj akkor kezdődik, amikor látod, hogy mások nem értékelik a te erőfeszítéseid.
(3) Harmadszor, Márta azt szeretné, ha Mária is azt tenné, amit ő. Vagy mondjuk így: ha Mária is olyan lenne, mint ő. Szeretné a saját munkatempóját, szemléletmódját, értékrendjét másokkal is elfogadtatni. Miközben az igehirdetésre készültem, azon gondolkodtam, hogy milyen párhuzamos testvérekkel kapcsolatos történet hordoz hasonló gondolatot. Talán furcsán hangzik, ha azt mondom, hogy a Kain és Ábel története jutott eszembe. Kain áldozatot visz Istennek, Ábel hasonlóképpen. Az Úr az Ábel áldozatát elfogadja, a Kainét pedig nem. Kain erre haragra gerjed, előbb csak lecsüggeszti a fejét, majd megöli Ábelt. Miért? Mert Isten az Ábel áldozatát fogadta el, s mert nem tudta elviselni, hogy ő odaadóbb volt (a juhainak első fajzásából áldozott, azaz a legjobb részt adta az Úrnak!). Idegesítette, hogy Ábel nem olyan, mint ő. Emberek, akik nem tudják elviselni azt, hogy valaki nem úgy fejezi ki az Úrhoz való ragaszkodását, mint ők. És ezek az emberek itt élnek körülöttünk. Talán mi vagyunk ezek az emberek!

Mária

A történet másik szereplője Mária. Sokat nem tudunk meg róla az evangéliumokból. De azon a három helyen, ahol Mária megjelenik, mindig ugyanabban a beszédes élethelyzetben találjuk: a Jézus lábainál (Lk 10; Jn 11-12). És ez a pozíció négy dolgot jelent: a csendet, a közelséget, az odafigyelést, az odaadást. Máriáról mindössze ennyit mond el az ige: „ott ült a Jézus lábainál és hallgatta az ő beszédét.”

Nos, hallgatni, figyelni valakire nem olyan egyszerű dolog ám. Ezt diákként ti is jól tudjátok, tanárként én is látom. Egyre többen vagyunk, akik olyan társakat keresünk ebben a világban, akik meg tudnak hallgatni minket. A francia filmrendező, Patrice Leconte egyik filmje, az Intim vallomások is pontosan erről szól. Egy családi problémákkal küszködő páciensről és egy álpszichiáterről, aki valójában egy pénzügyi szakértő, aki úgy válik lelkigondozóvá, hogy a gyógyulást kereső hölgy a pszichiáter szobája helyett véletlenül az ő irodájába nyit be. S elindul a beszélgetés. A beszélgetés, amely azáltal gyógyít, hogy van, aki meghallgasson, figyeljen. Van-e aki figyeljen?

Úgy gondolom, hogy egy ilyen dinamikus világban, amilyen a miénk, és egy olyan sodródó egyházban, amilyen a miénk, az ilyen Mária-féle magatartás nem erény. Nemrég mesélte el egy lelkipásztor testvér, hogy az egyházmegyei lelkészértekezleteken az esperes hosszú dicshimnuszokat zeng arról a lelkipásztorról, aki templomot vagy gyülekezeti házat épít. De még említésre sem méltatja azokat, akik esetleg szellemi szinten gyarapítják az egyház kincseit, és hűségesen, alapos felkészültséggel végzik a gyülekezeti szolgálatokat. Az ige, a csend, az odafigyelés számunkra nem érték. Persze, az ajtó nyitva van Jézus előtt, de most ne várja, hogy leüljek, amikor annyi a teendő.

Ez az a magatartás, amelyik Jézusban a vendéget látja. Beengedi a házba, jól érzi magát a Krisztus környezetében, de még nem döbbent rá valójában arra, hogy tulajdonképpen ki is ez, aki ott van a házában. Márta még nem döbbent rá erre, mert egy kedves vendéget lát Jézusban. S az ilyen Jézusnak meg lehet mondani, hogy mit csináljon.

Mária egy másik lélek, aki hisz abban, hogy a Jézus jelenléte nem hétköznapi jelenség, hogy ezt komolyan kell venni. Hogy nem Jézusnak kell megmondani azt, hogy mit csináljon, hanem figyelni kell arra, hogy mi az, amit ő mond. És azután lehet indulni. A Jézus lábainál. Testvéreim, ezt a pozíciót választani kell. Senki nem kerül csak úgy magától a Jézus lábaihoz. Amikor Jézus belépett, Márta a konyhát választotta, Mária azt, a másik helyet.

Jézus

Nem tudom, hogy milyen lehetett Márta számára az, amikor Jézus nem neki adott igazat. Milyen lehet az, amikor valakinek a világnézetét kérdőjelezik meg egy mondatban? „Sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, de egy a szükséges dolog, s Mária a jó részt választotta, amely el nem vétetik tőle.” Károli fordításában a „szorgalmas vagy és sokra igyekszel” pozitívabb értelmet kölcsönöz a Jézus mondásának, mint amit a biblia eredeti nyelve sugall. Itt valóban az aggódásról, a vesződésről van szó, amellyel kapcsolatban Jézus azt mondta, hogy akadály lehet a hit útjában. Ugyancsak hangsúlyos az, hogy a görög szövegben itt Jézus nem arról beszél, hogy Mária a „jobb” részt választotta (azaz végső soron a Mártáé sem olyan rossz), hanem a jó részt, amelyből csak egy van. Sokféleképpen lehet rosszul csinálni, de jól csak egyféleképpen. Téves azt hinni, hogy sok szükséges dolog van. Szükséges dolog csak egy van. Ott ahol valaki sokra igyekszik, azt jelenti, hogy mindent egyformán fontosnak tart. Ha valaki mindent egyformán fontosnak tart, azt jelenti, hogy számára még nem alakult ki az értékrend. Nem kerültek a dolgok a helyükre. Ha még mindig azt hiszed, hogy minden dolog egyformán fontos, mindössze arról van szó, hogy még nem látod a különbséget, az értékrendet.

S ha Jézus azt mondja, hogy csak egy jó rész van, akkor ez azt is jelenti, hogy nincs kétféle út: a Jézus lábainál való ülés, az Isten országa titkainak a megismerése egyfelől, és a keresztyén aktivizmus másfelől. Nincs kétféle keresztyén: az igét tanulmányozó keresztyén és a szolgáló keresztyén. Nincs kétféle teológus: az igét tanulmányozó teológus és a szolgáló teológus.

Azt hiszem, hogy nem véletlenül került egymás mellé Lukács evangéliumában az irgalmas samaritánus példázata és a Máriáról és Mártáról szóló történet. Az első arról szól, hogy milyen ártalmas az, ha valaki az elvi szinten (teológia) marad a hitével, mint a Jézushoz forduló írástudó, és nem kap helyet az ő szemléletében a diakónia, el egészen addig a „profán” formákig, amely nem a templomban, nem is templomkertben, még csak nem is Jeruzsálemben, hanem a rablók világában, a lecsúszottak térfelén történik, s mentes mindenféle direkt vallásos konnotációtól. De nem lehet véletlen a két történet sorrendje sem: ha valaki esetleg azt hinné, hogy ebben a humanitárius segítségnyújtásban megoldódik az ember emberségét kereső egzisztenciális probléma, akkor a Márta és Mária története pontosan erre cáfol rá. Nemcsak ennyi. Sőt! Elsősorban nem ez! Mit szólnátok, ha azt mondanám: a keresztyén élet (egyház) célja nem a Jézusnak való szolgálat, hanem az, hogy őt igazán megismerjem, szívből szeressem, féljem, tiszteljem. Radikális? Az!

Számomra Márta azt az embert képviseli, akinek annyi dolga van, hogy ki sem látszik azokból. És ráadásul csupa jó dolgok. Nemes célkitűzések, tervek, és rengeteg energia. A hívő ember életében a legtöbb problémát nem a nagy bűnök okozzák, hanem azok a dolgok, amelyek semlegesek, esetleg pozitívak, netalán erkölcsösek, vagy még szociálisan és teológiailag is indokolhatók. A tegnap estig azt hittem magamról, hogy én Mária vagyok, aki ott ül Jézus lábainál és hallgatja őt, aki szeret az igével foglalkozni, és ezt is csinálja. És rá kellett jönnöm, hogy már régóta nem ez a fő cél az életemben. A múlt héten járt nálam az egyik testvér, diáktársatok, és arról a hiányról beszélt, amit az évfolyam érez egy nevelő tanár után, aki közben el van temetve az íróasztalon szerteszét heverő könyvek és nyomtatványok mögött. A gyűlések, az akkreditáció, a tanulmányi ügyek, a konferenciák, a publikációs kényszer, s akkor hol van még a diákokkal való foglalkozás? S mindenek fölött: hol marad az igével való élés? Nem a szakmai bibliaolvasás, amikor én mondom meg, hogy mi van a héberben, hanem amikor az Isten mondja meg, hogy mi van bennem? Mikor ülök le a Jézus lábaihoz? És egyáltalán: mikor teszem magamévá ezt a krisztusi értékrendet? Ez az Isten kérdése ma: hozzám és hozzád.