Ha az új fordításból olvassuk ezt a próféciát, akárcsak más prófétai beszédek esetében, azonnal a verses forma tűnik szemünkbe. Bár az igerész ítéletet, közeli végveszélyt jelent be, sőt a vége felé prófétaian feddővé is lesz, a bűnök felfedésével és ostorozásával, kifejezésformájában mégis szép. Ezt most könnyű nekünk kimondanunk egy régmúlt időben elhangzott, nyomasztó és bosszantó próféciáról, hiszen az elsősorban nem hozzánk és nem rólunk szól. Nem érint bennünket közvetlenül.
Mi különben mindig ilyen helyzetből olvassuk és hallgatjuk Isten hajdan elhangzott és leírt igéit. Mert nem mi vagyunk annak elsődleges hallgatói, de még a másodlagosak sem, vagyis az a generáció, akiknek utóbb le is jegyezték azokat egykori, hitelesnek bizonyult igéket, amelyek számukra életbevágóak voltak. Ezért van az, hogy Ige szavai nehezebben találnak szíven bennünket. De annak, hogy mi ebben a hátrányosnak mondható helyzetben szembesülünk Isten Igéjével, most pedig ezzel az ítéletes próféciával, mégis van valami előnye, hozadéka. Mivel a prófécia terhes és vádoló szavai nem érintenek minket annyira elevenen, megláthatjuk annak lényegét és szépségét.
Jobban oda tudunk figyelni a verselés szabályaihoz alkalmazkodó ritmikus formára, amely mintegy kordában, szigorú, szoros fegyelemben tartja a prófétát is, és korlátot, mértéket szab olykor elemi erővel kitörni akaró emberi érzéseinek, gondolatainak és szavainak.
Jobban megragadhat a próféta képes beszéde, a pásztoréletből vagy a szőlészetből vett képsora. Az ellenség vezérei törvényt, rendet, köz- és magántulajdont nem tisztelő pásztorok, akik ahol csak érik, mindent lelegeltetnek.

A próféta szőlősgazda, akinek a szüret után – annak ellenére, hogy a törvény előírja: „Ha szőlődet megszeded, ne mezgeréld le, ami utánad marad; a jövevényé, árváé és az özvegyé legyen az” (5Móz 24,21), le kell szednie a vesszőkön maradt termés utolsó szemeit is, hogy gondolattársítással az ítéletet gyakorló Isten valami egészen más látásban bontakozzék ki előttünk. Noha övéi között van, ő a teremtő, ő választott népének, Sion szép és gyönyörűséges leányának vőlegénye, és gyermekeknek atyja ő, mégis ő a jövevény. Ő a vesztes az özvegy, a gyászoló, aki megmenteni akarja a családja maradékát, mert ebben élhet tovább és gyarapodhat újra minden, ami áldás.
És ő, aki mindenható, mintha már-már a próféta segítségére szorulna, hogy az utolsó, a legkisebb szemig összegyűjthesse családja maradékát.

Ha pedig jártasok vagyunk az ószövetség eredeti nyelvében is, akkor felfedezhetjük a szójátékokat, amelyeket a fordítók csak ritkán tudnak visszaadni. „Fújjátok meg a kürtöt Tékoában” –e menekülésre felhívó vészjelzés mondata úgy hangzik, mintha magyarul valami ilyesmit mondanánk: Kürtöljetek Kürtösön! Hogy aztán a 8. versben, amely így hangzik: „Fogadd el a fenyítést, Jeruzsálem, különben el kell szakadnom tőled” –megüsse a fülünket, hogy az elszakadás, az elidegenedés igéje összecseng a menekülést jelző kürtfúvás szavával. Amilyen vészesen és fájdalmasan hangzik a kürt Tékoában, ugyanolyan fájdalmasan szól a fenyítő Isten kérése.
Aztán tovább, az elharapózódott bűnök felsorolásában, ott, ahol ezt olvassuk: „apraja nagyja mind nyerészkedésre adta magát”, ismét szójáték áll, amely betű szerint ezt eleveníti meg: a védtelen értékből préda lesz, s aki csak éri, legyen az kicsi vagy nagy, gátlástalanul letör magának egy darabot abból. És ez egybevág a pásztorokként és nyájként megrajzolt ellenségek képével, akik, ahol csak érik, mindent lelegeltetnek.
Nincs különbség az ellenség jogtalan támadása, zsákmányolása és Isten népének jogtalan nyerészkedése között. Isten népének bűne ugyanolyan súlyú és otromba, mint az ellenséges világé.
Költőien szép ez az ítéletes igerész. A kemény beszédben is ott van a szépség, és Isten ítéletben is ott van a kegyelem édessége. „Láttam, hogy egy kéz nyúlt felém, és egy irattekercs volt benne. Kiterítette előttem, és az tele volt írva mindkét oldalán. Siratóének, sóhaj meg jajszó volt ráírva. Ezt mondta nekem: Emberfia, edd meg, amit itt találsz! Edd meg ezt a tekercset, azután menj, és szólj Izráel házához! Kinyitottam a számat, ő pedig megetette velem azt a tekercset… és olyan édes volt a számban, mint a méz” – írta Ezékiel próféta is (Ez 2,9–3,3).

Milyen szépséget rejt még magában ez az ítéletes prófécia?
Mivel Jeremiásnak a már közeledő és elkerülhetetlen vész idején kellett prófétaként előállnia, a rábízott szolgálat különösen nehéz teherként szakadt rá. Csupa ítéletet kellett hirdetnie, s ez gyötrelmet okozott neki: „Ó, hogy gyötrődik egész bensőm, elszorul, …háborog a szívem, nem hallgathatok, mert … hallom már a kürtszót, a harci riadót! Romlás romlást ér, elpusztul az egész ország… Meddig kell még hadijelvényt látnom és kürtszót hallanom?”
De az a szép, hogy ez a gyötrelmes panasz nem marad pusztán annak kifejezése, hogy elege van már e terhes és kínossá váló szolgálatból, amelynek valószínűleg nem is lesz eredménye. Ugyanis gyötrődésének szavai összemosódnak azzal, amit tulajdonképpen Isten lát és érez: „Bizony, bolond az én népem, nem ismernek engem! Fiaim esztelenek, nem értelmesek! Csak arra bölcsek, hogy rosszat tegyenek, de jót tenni nem tudnak! Látom a földet: kietlen és puszta… Látom a hegyeket: megrendülnek, és a halmok mind inognak! Látom, hogy nincs ember, még az ég minden madara is elmenekült. Látom, hogy a dúsan termő föld pusztává lett, és minden városa összeomlott…” (4,19–26) Jeremiás őszintén kimondja emberi érzéseit népe, gyülekezete előtt, de amit el kell mondania nekik, azt Isten szerető fájdalmával adja át. A próféta hangja Isten féltő szeretetének hangja.
Le kell lepleznünk a valóságot, de lehet, sőt úgy kell tennünk ezt, mint ahogy Isten és prófétája is teszi. Mert ha prófétálni is tudok, és fel is rázom a kőszívű embereket, de gyógyító szeretet nincsen bennem, mit használok? Legjobb esetben csak félelmet ébresztek, és pillanatnyi engedelmességet kényszerítek ki.
Jeremiás sorozatos összeütközésekbe került sorstársaival, gúny tárgya lett, s az Isten iránt tanúsított hűsége és engedelmessége miatt lelki válságba is jutott. Ismerősek ezek a mondatai: „Rászedtél, URam, és én hagytam, hogy rászedj. Megragadtál, hatalmadba ejtettél! Nevetnek rajtam…, engem gúnyol mindenki… Az ÚR igéje csak gyalázatot és gúnyt szerzett nekem… Azt gondoltam: nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben…, csontjaimban…. nincs rajta hatalmam.” (20,7–9) Olykor meg hatalmába kerítette az önkéntelenül felébredő emberi indulat, amelyben összevegyült Isten néki adott ígérete a káröröm óhajtásával: „De az ÚR velem van, mint erős vitéz. Ezért elbuknak üldözőim, nem bírnak velem. Igen megszégyenülnek, kudarcot vallanak, gyalázatuk soha nem megy feledésbe! Ó, Seregek URa, …hadd lássam bosszúdat rajtuk…!” (20,11–12)
Amikor kicsi és nagy csúfnak ítéli és kigúnyolja Isten Igéjét, amelyet hirdet, mégsem fordít hátat mindenkinek. A hozzá legközelebb állókhoz fordul, Benjámin nemzetségéhez, saját törzsének tagjaihoz, akik az ellenség miatt Jeruzsálem falai között keresnek menedéket. Mert reméli, hogy mégiscsak lesznek valakik, akik a veszedelmet Isten Atyai fenyítéseként fogják elfogadni, és majd ők lesznek az a maradék, amelyből Isten újból kisarjasztja a maga népének tagjait és szívükbe írja majd az ő törvényét.
Ha pedig úgy érzi, hogy egy szál magában nincs súlya és hitele mindannak amit hirdet, mily szép – és mily felemelő ez számunkra is –, maga Isten válaszol megtorpanásának kérdésére – „kit hívjak tanúnak, hogy meghallják„ és engedelmeskedjenek. És maga Isten bátorítja, hogy ő maga lesz mellette a második, hitelesítő tanú.

És végül: milyen szép, hogy Isten – mielőtt végrehajtaná az ítéletet, nem cselekszik azonnal és közvetlenül, hanem előbb – olykor népszerűtlenné váló, de – hűséges szolgáját küldi az ítéletre méltókhoz. Kíméletes ő, mert megjobbulást akar. „Irgalmas és kegyelmes… Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy!” (2Móz 34,6), még akkor is, amikor már szégyenérzet sincs a bűnök miatt, amikor általánossá válik az önző érdek és jogtalanság; és még akkor is, amikor szolgáinak többsége kegyes hazugsággal, hamis békesség hirdetésével igyekszik népszerű maradni és fenntartani a maga előnyős hivatalát.
Ezért, testvéreim, kapaszkodjatok Isten együtt érző szeretetébe és megmentő kegyelmébe, hogy ezek járjanak át benneteket, mint a szőlőtő nedve a szőlővesszőket. „Becsüljétek meg azokat, akik fáradoznak közöttetek, akik elöljáróitok az Úrban, és intenek is titeket, …munkájukért becsüljétek meg őket… Intsétek egymást, biztassátok a bátortalanokat, karoljátok fel az erőtleneket, legyetek türelmesek... Törekedjetek mindenkor a jóra egymás iránt és mindenki iránt... A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg…” (1Thessz 5:12–20), mert Isten általatok akarja összegyűjteni, gyógyítani és megerősíteni a szent maradékot.