Viszonylag kevés olyan hely van a Bibliában, ahol egy-egy karizmatikus tanító közel enged önmagához, ahol a magával ragadó nagy üzenet mögött felsejlik valami abból az emberi tényezőből, amelytől végső soron a Biblia nem csupán szellemi-lelki élvezetet nyújtó aforizmák gyűjteménye, hanem valóban az élet könyve, az életszerű helyzetek könyvévé válik. Pedig ki az, akit ne érdekelne az, hogy egy-egy példaképe, tanítómestere milyen erőforrásokból táplálkozik, miben rejlik a titka annak a mély bölcsességnek és éleslátásnak, és főként következetes kitartásnak, amely az illetőt jellemzi?

Pál apostol az az ember volt, akinek a szerepe megkérdőjelezhetetlen a keresztyén teológia történetében. Pedig ez nem egészen magától értetődő, hiszen nem volt ott a 12 jézusi tanítvány között, sőt a póttanítványok között sem. Mégis az, ahogy a Krisztusba vetett hit sok-sok ismert és ismeretlen szereplő munkája révén nemcsak elterjedt, hanem egy egységgé formálódott az egykori Római birodalomban Pál apostol rendkívüli teológiai szemlélete nélkül emberileg elképzelhetetlen.

Ha ma tanítványi vagy lelkipásztori identitásképeket keresünk, még mindig Pál apostol az, akihez önértelmezésünkben leggyakrabban visszatérünk. Miben rejlik a krisztusi szolgálata erejének titka? Hol voltak ennek az embernek azok az erőforrásai, amelyek ilyen elképesztő energiát kölcsönöztek neki az evangélium hirdetéséhez? Mi volt a motiváció, amiért a börtönt, sőt a halált is vállalta, csakhogy elmondhassa az evangéliumot. Ha arra gondolok, hogy ma mi mindent bocsátunk árúba egy-egy címért, egyházi tisztségért, jobb parókiáért, már nem is kell indokolni, hogy mennyire közel áll hozzánk ez a kérdés.

1. A személyes érintettség

Az első dolog, amelyre a szöveg alapján fel szeretném hívni a figyelmet, a személyes érintettség, a személy és az üzenet közötti szoros összefüggés.

A levél bevezető szakaszában Pál meghagyja Timóteusnak, hogy ügyeljen arra, hogy senki ne tanítson egyebet, mást, mint amit ő tanított. Az összefüggésből nyilvánvaló, hogy a „mást-tanító” (3. v.) tulajdonképpen a „törvény-tanítót” (7. v.) jelenti, azaz azokat, akik azt hirdetik, hogy az üdvösség a törvény szerinti erkölcsös élet követése révén érhető el. Pál szerint ez tévelygés, hiábavaló beszéd, s a tanítók nemcsak a Bibliát nem értik, hanem a saját érvelésüket sem. Nem erről szól a Biblia! Majd röviden összefoglalja azt a zseniálisan újszerű üzenetet, amely teljes terjedelmében kifejtve ott van a Római levélben (és másutt): A törvény nem az igazakért adatott, hanem a törvényszegőkért (9-10. v.). A törvény célja pedig az igaz hitből való szeretet (5. v.). Ez az új evangélium, amely meghódítja a világot, amely új életet ad a tévelygő ifjú Augustinusnak, és elvezeti a kereső fiatal Luthert az irgalmas Istenhez. Ez az evangélium, amely „reám bízatott” mondja itt az apostol (11. v.), vagy máshol egyenesen így nevezi: „az én evangéliumom” (2 Tim 2:8).

Mire utal ez? Arra, hogy szoros, egzisztenciális összefüggés van Pál apostol személye és szolgálata, az általa képviselt üzenet között. Az igehirdetésre készülve vált nyilvánvalóvá előttem, hogy Pál apostol számára miért volt vesszőparipa a törvény-kérdés, hogy miért beszél mindig erről. Hogyan lett ez az ő evangéliuma? Pontosan úgy, hogy a Krisztussal való találkozása előtt a törvény tanítója volt. S most utólag úgy látja, hogy mindaz, aki Krisztus nélkül ezzel foglalkozik, nem tudja, hogy mit beszél (7. v.). Ez volt az a mesterség, az az érdeklődési terület, amely körül korábbi élete zajlott. A felolvasott igében a személyes bizonyságtételét megörökítő 11-17. versekben hatszor beszél a hitről (a magyar fordításban nem mindig nyilvánvaló, hogy a görög piszteó valamelyik származékszavát használja), háromszor irgalomról, kegyelemről. Jól tudjuk, hogy ezek azok a kifejezések, amelyek a Római levélben és másutt a páli evangélium kulcsszavai lesznek. A törvény erejében és a megváltó erkölcsben hívő, vakbuzgó apostolt egy kegyelmes, előzékeny Isten térdre kényszerítette. Nem az ítéletével, hanem a jóságával! Minden gamálieli tanításon túl, az iskolapadon túl az élet, a Krisztussal való találkozás egy olyan Istenről szólt, aki a legádázabb ellenségeiből a leghűségesebb testőröket képezi. Az élet arról az Istenről beszél, aki hosszútűrő, aki nem a lihegő bosszúban, hanem a megbocsátásban leli kedvét. Aki „könyörült rajtam”. És ettől a pillanattól kezdve Pál ugyanazzal az elszántsággal hirdeti az üdvösséget, amely egyedül Krisztusban található.

Mit jelent ez? Azt, hogy Pál igehirdetői szolgálata, igehirdetésének az üzenete elválaszthatatlanul összefonódik a saját egzisztenciájával. Azzal, ahogyan ő maga megélte azt. Pontosan azért olyan erőteljes a páli evangélium, mert szoros kapcsolatban van a saját életével. Amikor a Damaszkusz felé vezető úton a dühtől és önteltségtől elvakult ember szemeit felnyitja a dicsőséges Krisztus egy másik valóság észlelésére, attól kezdve Pál üzenete már nem a törvény kényszerítő erejéről, a tűzzel-vassal kikényszerített térítésről, hanem az előzékeny, a gonoszt jóval legyőző krisztusi irgalomról fog szólni. Pál apostol életének, élettapasztalatának a kulcsfogalmai lesznek az általa hirdetett evangélium kulcsfogalmai is. „Az én evangéliumom” azt jelenti, hogy a krisztusi örömüzenet egy sajátos helyzetben és formában ölt testet. És az, aki ezt ilyen közelről megismerte hitelesen tudja képviselni.

Vajon mennyire érezzük a sajátunknak az evangéliumot? Mennyire a miénk az az ügy, amelyet szolgálunk, amelyre készülünk? Mennyire vagyok benne a történetben? El tudod-e mondani, hogy „ez az én evangéliumom”? Nemcsak az egyházé, nemcsak a Heidelbergi Kátéé, ez az enyém. Ebben élek, és ebből élek. Sok dolgot meg lehet tanulni. Sőt, lehet egy életen keresztül a mások igehirdetéséből prédikálni, „az ő evangéliumát” mondani. A gyülekezeteink hitelességi igényszintjét lehet még lefelé spanolni. Lehet, hogy sosem fogják itt számon kérni. A kérdés csak az, hogy érdemes-e ezt így végezni? A személyes érintettség, az a találkozás olyan esemény volt, amelynek az emlékét sem az idő, sem a megvesztegetés, sem a fenyegetés, sem a kín nem tudja kitörölni az öreg Pál emlékeiből. Mások evangéliumai elhalványulnak, ez az, ami megmarad, ami az övé marad. És olyan erőforrás marad, amelyhez Pál apostol számtalan kilátástalan helyzetében vissza tud menni.

2. Radikális elköteleződés

De van itt egy másik tényező is, amelyről beszélni kell akkor, ha a páli üzenet rendkívüli erejét és hatását szeretnénk megérteni. Ez az ember elindul Damaszkuszba Saulusként, és megérkezik Pálként. A keresztyénüldöző farizeus a keresztyénség evangéliumát hirdető apostollá válik. Egy olyan radikális fordulat volt ez, amely érthető módon teljesen zavarba hozta a Damaszkuszban élő zsidókat. A magyar nyelvünk egy új kifejezést gyártott erre: ez a pálfordulás. Ez a radikalizmus száz százalékban a Krisztus rendelkezésére állt. A páli levélirodalomban, az apostol gondolkodásában, szemléletében lépten-nyomon felbukkan.
Szabad-e ilyen radikálisnak lenni? A „radikális” szó abszolút nem pozitív csengésű kifejezés, különösen vallásos összefüggésben. És különösen azért, mert a vallásos ideológiákat a társadalomra nézve ártalmas módon is fel lehet használni. A világunk irányát meghatározni akaró kortárs ideológiák abban látják a veszélyét, hogy a radikalizmus elutasítja a választás szabadságát, az elvek egyenértékűségét. És Pál valóban ezt teszi, amikor a másként gondolkodókra azt mondja, hogy amit ők mondanak „mese”, „tévelygés”, „hiábavalóság”. Tényleg ki szabad ezt mondani: az igazság az, amiben én hiszek, minden más tévelygés és hiábavalóság?

Lehet-e a választás szabadsága az ideális út? Hogy ez a filozófiai értékítélet mennyire paradox, mi sem jelzi jobban, mint az, hogy ugyanazon a weboldalon, ahol egy standard képzésben részesült szerző az iszlám radikalizmusról beszél, megjelenik a jobb oldalon az alábbi három fizetett Google-hirdetés:

Ez a szabad választáshoz való jog világa, amely lehetővé teszi azt, hogy valaki szabadon rákattintson egy ökörségre. S a lóvá tett szabad emberből, mind a hazug cég, mind a szabadság védőangyala, a Google tovább gazdagodhat, és finanszírozhatja a szabadság illúzióját propagáló kampányait.

Vajon jobb-e az a világ, amelyben nemcsak az igazságot lehet áruba bocsátani, hanem legitim módon szabad kereskedni a hazugsággal? Én nem hiszek az ideológiák egyenjogúságában. Sőt, a vallások egyenértékűségében sem hiszek. Sőt, abban sem hiszek, hogy van üdvösség a Krisztuson kívül. A keresztyén hit alapvetően hajthatatlan ebben a tekintetben. Radikalizmus ez? Kétségtelenül. A paradox azonban az, hogy a krisztusi és páli radikalizmus nem az erőszakra, hanem a szeretetre épül. Az erőszak teljes mellőzésére, sőt elszenvedő bevállalására. Lehet radikálisnak lenni anélkül, hogy ez agresszív lenne? Be lehet vállalni ma azt, hogy egyetlen igazság van? Igen, ha az egy olyan Messiásról szól, aki szenvedésével győzött, halál által nyert életet, szegénysége által lett gazdaggá. A Biblia a radikalizmus antológiája, s itt mindegy, hogy Mózesről, a prófétákról, Jézusról vagy Pálról beszélünk.

Pál apostol története egy bizonyos szempontból óriási bukás. Nagy gáz. Nem csoda, hogy arról olvasunk, hogy Damaszkuszban mindenki zavarban van. Az üldözött keresztyének, s a korábbi cimborák is. De az apostol szíve ettől a találkozástól hevül át olyannyira, hogy teljes életét ennek az Úrnak a szolgálatára szánja. Kerüljön akármibe.

A lekció rendjén a Lukács evangéliuma 7. részének egy ismerős elbeszélését olvastam fel. Csodálatot történet! De van ennek egy nagyon elgondolkodtató részlete. Mit gondolsz, Simon, a két elengedett adós szolga közül ki szereti jobban az ő urát? Mire Simon: úgy gondolom, hogy az, akinek többet engedett el… Jézus mondja: Jól látod Simon. Neki sok bűne bocsáttatott meg, ezért jobban szeret; akinek pedig kevés bocsáttatott meg, kevésbé szeret.

Hát ez kemény! Tényleg van ilyen, és ezt ki lehet mondani? Ha nem is mondjuk ki, van ilyen. Mert a szeretet nem más, mint az elköteleződés érzése. Az adósságot ugyan elengedték, de valójában csak egy másik síkra terelődött a kérdés. A történet nem mondja el, hogy Simon kevésbé lenne értékes, mint a névtelen parázna asszony. Az értékítéletet az autonóm olvasóra bízza. De abban segít, hogy megértsük a különböző viszonyulásmódokat. Simon valószínűleg mindig tékozlásnak fogja tartani azt, hogy az asszony ráöntötte a drága illatszert, a parázna asszony pedig nem fogja megérteni, hogy ez a Simon hogy lehet ennyire kicsinyes. Simonnak mindig fontosabb lesz a tágabb perspektíva, az asszonynak semmi sem éri fel a pillanatnyi áldozat jelentőségét.

Az életed a legerősebb érv amellett vagy az ellen, amit hirdetsz. Pál Krisztusban azzal a személlyel találkozott, aki a legfőbb bűnösnek (ezt jelenti: bűnösök között az első) is megkegyelmezett. Azzal a Krisztussal, aki hosszútűrő kegyelmét nem csupán a Saulus által jól ismert Tóra lapjain, hanem az élete valóságában is megmutatta. Én vagyok a proto-típusa annak – mondja Pál – akik majd hinni fognak. No nem abban, hogy én hogyan csináltam, hanem abban, hogy mennyire könyörületes az Isten. Azért könyörült rajtam, hogy megmutassa a világnak, hogy kicsoda ő. Én a dühtől és öldökléstől elvakult Krisztus-üldöző Pál vagyok a megbocsátó Isten élő példája.

Engem néznek, és közben Krisztust ismerik fel! Testvéreim, nem kis kihívás az, amire az ige hív minket. Isten lelke legyen segítségünkre!