A mai prédikáció alapigéjében szenvedésről van szó. Előzőleg is erről volt szó és emiatt úgy érezhetjük, hogy túlbeszéljük ezt a dolgot. Amiatt is, hogy a hit miatti szenvedés nem érint miket közvetlenül. Minket nem üldöznek vagy zaklatnak hitünk miatt úgy, ahogyan azt egykor az őskeresztyénekkel tették a Római Birodalomban, vagy ahogy ma hittestvéreinkkel teszik például Észak-Koreában vagy Afrika különböző részein. Hála Istenek – tesszük hoz-zá, mert ő távol tartja – legalábbis egyelőre – tőlünk az ilyen jellegű szenvedést.

Textus: Énekek éneke 8,5–7 Lekció: Zsolt 139

1. Rendbe szedett szerelem?

A szerelem és a hit két dologban hasonlítanak egymásra: mindkettő ajándék, és mindkettő egyetlen M/másik Sz/személyre irányul. Ezért vetnék meg az igeszakasz zárómondata szerint azt az embert, aki megpróbálná megvásárolni az ajándékot.

Az aktív meghalás erejét kérem

I. Jézus-utánzás
„Ne csak velem, de általam történjen; az aktív meghalás erejét kérem.”
Az Imitatio Christi, Jókai Annával beszélget Halász Zsuzsa c. könyv fülszövegének első sorait idéztem. Ezek a sorok fejezik ki most a leginkább, hogy mit gondolok, érzek és főleg akarok olvasva, hallva, hogy a tanítványok ugyanolyan felhatalmazásban részesülnek, mint Jézus részesült, és ugyanazt kell tenniük, amit Jézus korábban tett: kiűzni a tisztátalan lelkeket és gyógyítani mindenféle betegséget.

"Imádkozzatok értünk! Mert meg vagyok győződve arról, hogy lelkiismeretünk tiszta, hiszen mindenben helyesen akarunk eljárni. Főként pedig azért imádkozzatok, kérlek, hogy mielőbb visszajussunk hozzátok. A békesség Istene pedig, aki az örök szövetség vére által kihozta a halottak közül a mi urunkat, Jézust, a juhok nagy pásztorát, tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére, és munkálja bennünk azt, ami kedves őelőtte Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön örökké. Ámen" (Zsid: 13,18–21)

I. Istennél megvan az, amit elveszettnek hittünk, és a miénk lehet

Ráhel siratja a fiait, mert azon nincsenek, és elzárkózik minden vigasztalás elől. Rámában siránkozik, ott, ahol az egyik hagyomány szerint a sírja van, mintha a fiaival, a jövendővel együtt önmagát is elgyászolná.

Az ünneplők a lombsátor ünnepének utolsó nagy napján templomi zene és bibliaolvasás közepette nagy örömmel merítettek vizet a Siloám tavából. Erről az örömről a Misna ezt mondja: „Aki a vízmerítés örömét nem látta, az élete során még soha sem látott örömöt”. A lombsátor ünnepének utolsó nagy napján a papok hétszer járták körül az áldozati oltárt és ágakból készített csokrot lengetve énekelték a 118. zsoltár szavait: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó”. Az Isten tiszteletének felülmúlhatatlan csúcspontja volt ez.