Textus: Énekek éneke 8,5–7 Lekció: Zsolt 139

1. Rendbe szedett szerelem?

A szerelem és a hit két dologban hasonlítanak egymásra: mindkettő ajándék, és mindkettő egyetlen M/másik Sz/személyre irányul. Ezért vetnék meg az igeszakasz zárómondata szerint azt az embert, aki megpróbálná megvásárolni az ajándékot.

Mivel ajándék, alig találunk szavakat, amikor el akarjuk mondani, hogy hogyan részesedtünk benne. Ilyesmiket szoktunk mondani: hitre jutottam, szerelmes lettem, szerelembe estem. Általuk ezt fejezzük ki: Nem én idéztem elő, megtörtént velem. Nem tudom hogyan lett az ajándék enyémmé, csak azt tudom, hogy csodálatos dolog hinni Istenben, illetve szerelmesnek lenni valakibe.

Mivel ajándék, akkor sem találunk szavakat, amikor azt akarjuk elmondani, hogy nem részesedtünk benne. Nagyon vágyunk igazán hinni és bízni, Isten közelébe kerülni és ott maradni, de nem megy. Nagyon vágyunk rátalálni szerelmünkre, de csak a vággyal maradunk és az esetlen próbálkozásokkal. És két ajándék hiányának elviselhetetlen fájdalmával. De ez a fájdalom egyben üdvös, mert kitartó és reményteljes keresésre indít, és nem lemondásra, feladásra.

A hit és a szerelem ajándék is marad. Mert nem rendelkezünk felettük, miután megkaptuk azokat. Ellenkezőleg! Azok művelnek velünk olyan dolgokat, amelyek teljesen összezavarnak és a feje tetejére állítják az életünket: Hirtelen egyetlen Sz/személy felé fordul az érdeklődésünk, Ő/ő válik minden reménységünk forrása, csak T/tőle várjuk a boldogságunkat, Ő/ő tölti ki az életünket és a tölti be a mindennapjainkat. Lefoglalja a gondolatainkat és beszűkíti az érdeklődésünket, mintha R/rajta kívül más nem is létezne. Isten és a kedvesünk az életünk középpontjává és irányává lesz.

Nagyon fájdalmas lehet azoknak, akik nem tapasztalják ezt a rajtuk úrrá levő áldott erőt – csak a saját erőlködésüket; akiknek nincs V/valakijük, hogy köréje fonódjanak a gondolataik, az érzéseik, rá irányuljon az életük - csak maguk és az események körül forgolódnak. Ez a fájdalom is ígéretes, mert kitartó és reményteljes keresésre indít, és nem lemondásra, feladásra.

De ezek az ajándékok néha vakmerővé is tesznek – és nem mindig jó értelemben. Néha egyenesen kísértjük Istent. Olyat kérünk, várunk Tőle, amit nem kellene. De a szerelmet is megkísértjük. Mert lebontunk védelmező korlátokat és emiatt túl hamar túl közel kerülünk szerelmünkhöz. Ez az édes közelség veszélyes lehet.

Talán már éledezik bennetek a kérdés: Mi köze mindennek a bibliai igéhez, igékhez, amelyeket olvastunk, és a mai istentisztelethez, ehhez a vasárnaphoz?

A Szentháromság vasárnapja utáni 20. vasárnap témája a rend, a szabályok és azok értelme. Szüksége van-e ennek a váratlan ajándéknak, és nekünk, akik abban részesedtünk rendre, szabályokra?

Azt feltételezem, legtöbben úgy véljük, hogy nincs. Hiszen mindkettő nagyon személyes. És mert képesnek tartjuk magunkat arra, hogy felelősen éljük meg hitünket, szerelmünket, kapcsolatunkat, házasságunkat.

Hajlok arra, hogy igazat adjak magunknak. Egyetlen kérdés foglalkoztat: Mit jelent az, hogy ‘felelősen’. A következőkben, miközben keresem a választ erre a kérdésre, elsősorban a szerelmi, illetve házaséletünkre tekintek, mert főleg arról szól az igeszakasz. De közben a hit gondolata is fut a háttérben, és néhol kitekintek a mindennapi életre is.

2. A prédikáció bevezetésének a címe nyitott kérdés: Rendbe szedett hit, rendben szedett szerelem?

Az első állítása pedig: Isten színe előtt egymásra talál a szenvedély és a rend, összerendeződik a prózai a szenttel. Ez rend, nem igaz?

Mit jelent tehát felelősen megélni a szerelmet? A válaszunk kézenfekvő: úgy alakítani a kapcsolatunk, hogy az jó legyen mindkettőnknek, és bízni abban, hogy képesek vagyunk vigyázni egymásra és ketten megoldani a nehézségeket. Némi kétkedéssel hallgatjuk ezt a választ, hiszen valamennyire ismerjük a valóságot a párkapcsolatokkal és a házasságokkal kapcsolatban.

Minden esetre azt üzenjük ezzel a válasszal, hogy nincs szükségünk kívülről jövő segítségre még akkor sem, ha jóindulat áll mögötte. A szerelmi vagy házaséletünk csak kettőnkre tartozik, talán a hitéletünk is. Amúgy is olyan dologról van szó, ami nem üdvösség kérdése.

A kört bezártuk, a felső és a külső hangot kizártuk, a belső iránytűre hagyatkozunk. Megszólíthatatlanná leszünk.

Azért zárkózhatunk el, mert a szerelmi életünket olyan területen helyezzük el, amely kívül esik az Isten és a keresztyén közösség illetékességi körén. Azt hiszem, hogy a szerelmi vagy házaséletünk mellett sok más egyébbel is így bánunk: az időnk beosztásával, a pénzzel, a rövid- vagy hosszútávú életcélokkal, a jövőnk megtervezésével, és sok más döntéssel, amikben nem érezzük feltételen szükségét, hogy megkérdezzük Istent és egymást, és segítséget kérjünk.
 
Szeretnék reflektálni erre a meglátásra a hallott igeszakasz alapján.
Az igeszakaszt az Énekek éneke könyvéből olvastam. Egy olyan bibliai könyvből, amelyben nincs szó Istenről, hitről, megváltásról, üdvösségről. Ez a könyv nem vallásos irat, hanem szerelmi költemény. Ez megmutatkozik az igeszakaszunkban is. Benne nem a hit gyakorlásáról van szó, hanem nő és férfi meghitt kapcsolatáról, szerelemről, szeretkezésről, teherbeesésről, gyermekszülésről.

Senki sem tudja pontosan, hogy miért, de ez a világi könyv bekerült a Bibliába. Így ezt a szerelmi költeményt most istenes könyvek veszik körül, ők a szomszédjai. Az élet hétköznapi, prózai dolgait a szent dolgok övezik. A hit tekintetében irreleváns kérdéseket a hit kérdései fogják körül. Sőt: két ember legszemélyesebb és legmeghittebb kérdései egy nagy nép, a választott nép, egy több nemzetből összetoborzott közösség, a keresztyén egyház kérdései között kaptak helyet.

Az az igazság, hogy senki sem feltételezné, hogy a Bibliában ilyen iratra bukkan. Amiatt van mégis ott, mert a Biblia által megszólaló Isten nem osztja a fentebb kifejtett nézetet, nézetünket, hogy a világunkban van egy külön istenes és egy Istenen kívül eső terület. Ellenkezőleg! Azt vallja, hogy a szent és a közönséges, a lelki és a testi, az istentisztelet és a szeretkezés, az Istennel megélt lelki öröm és az egymással átélt testi élvezet, a közösségi és az egyéni mind–mind az Isten területén vannak. Mert csak ez az egy terület létezik. A 139. zsoltár imádkozója jól tudja és vallja is ezt: nincs olyan hely ezen a világon, és nincs olyan élettevékenység (felkelés, ülés, járás), amely kívül esne arcodon, jelenléteden.

Ez a terület erőtér és abban két befolyás érvényesül: Isten jelenlétének és a Benne hívők közösségének a befolyása. Ezen a területen kérdez minket Isten, és kérdeznek az övéi. Mert érdekli őket, hogy mi van velünk. És itt nem lehet kibújni a kérdések alól a belső hangra hivatkozva. Meg kell hallani a felülről és a mellettünk élő testvérektől jövő kérdéseket és válaszolni kell azokra. És ezek a kérdések – amint a zsoltárban hallottuk – nem csak a hitéletünkre (‘járásom’, ‘ülésem’ …) vonatkoznak.

Tudom, hogy könnyebb lenne a profánra és szentre osztott világban élni, mert így nagyobb lenne az egyéni szabadságunk. Nem kellene elszámolni mások előtt. Még az udvarlásban, a járásban, a párkapcsolatban vagy a házastársi kapcsolatban elkövetett tévedésekkel, bántásokkal vagy visszaélésekkel sem. De ettől a lehetőségtől végképp elestünk, ha hitelt adunk Isten üzenetének.

Ha elhisszük, hogy az élet, az életünk ugyancsak evilági kérdései az Isten illetékességébe tartoznak, akkor nincs más lehetőségünk, mint hogy a közönséges, intim és egyéni dolgainkat általában, a szerelmi, illetve házaséletünket különösképpen az Isten és a hívők előtt éljük meg. Éspedig jól érzékelhető módon mások számára, beleértve a külvilágot is.

Az Isten jelenlétébe vont teljes életünk pedig bizonyságtétellé lesz. Sőt mi több, határozott és hangos követeléssé, hogy adják vissza a közönségest, hogy az a legeredetibb helyére, az Isten színe elé kerüljön. Adják vissza az ellopott erotikát, ne fosszák meg azt mélységétől és szépségétől, és ne használják pénzszerzésre a pornóvilágban! Ne használják üzleti célokra a női szépséget a reklámvilágban! Adják vissza az elszigetelt egyént a közösségnek! Valószínű, hogy nem fognak ránk hallgatni, de emiatt nem némulhat el a jogos követelésünk, amit életünk bizonyságtétele támaszt alá.

Ez z Isten-tér nem csak a közönségest és az szentségest, az egyént és a közösséget öleli egységbe, hanem a szerelmet, a szexualitást és az elköteleződést is. Igeszakaszunkban együtt van ez a három. Ugyanis Isten tudja, hogy csak együtt képesek teljessé tenni a házastársi, illetve a párkapcsolatot. A mély érzés, a testi vonzódás és a hűség kölcsönösen egymásra vannak utalva.

Ugyanis a szerelem hiányos, ha nincs benne erotika vagy intim gyengédség, és sebezhető a mindent és mindenkit kizáró hűség nélkül.

A szexualitás legjobb esetben közösen megélt testi gyönyörré, de sokszor egyéni kielégüléssé silányul, ha hiányzik az érzelmi alap, a végleges elköteleződés nélkül pedig nélkülözi a reményteljes hosszú lélegzetet.

Az elköteleződés, az erkölcsiségből táplálkozó hűség csak házastársi kötelességteljesítésre elég szerelem nélkül, az erotika hiánya pedig messze űzi a meghittséget.

Isten egyértelműen bizonyságot tesz erről a felbonthatatlan szerves egységről és ez által jogtalannak, természetellenesnek és károsnak nyilvánít minden olyan törekvést, amely felbontja ezt az egységet, amikor kiveszi belőle valamelyik elemet és önálló létezést biztosít neki. De együtt csodálatos dolgokra képesek, elképzelhetetlen mélységet nyitnak meg a társak számára.

Gondoljátok meg, hogy mit jelent lefeküdni egymással anélkül, hogy lelkileg és szellemileg megértetek és összeértetek!

Gondoljátok meg, mit jelent hűséges kötelességtudatból együtt élni anélkül, hogy gyönyörrel és gyengédséggel ajándékoznátok meg egymást!

Azt mondtam, hogy valószínűleg könnyebb olyan világban élni, amelyben nem tartozik minden az Isten jelenlétébe. Tényleg könnyebb lehet, de éri meg. Kellemetlen dolog lehet kitenni magunkat kérdéseknek az Isten jelenlétében, de ott nem vagyunk önmagunkra és kettőnkre utalva.  

3. A második állítás: Isten színe előtt összezár a szerelmes pár, a férj és a feleség

Isten, aki nem fogadta el, hogy megbontsuk az Ő egységes világát, azt sem fogadta el, hogy egy harmadik megbontsa a közösséget közte és népe között. Ő féltékeny Isten, és emiatt a leghatározottabban megtiltotta népének, hogy beengedjen egy harmadikot. Sőt, népe megsemmisítését is kilátásba helyezte (5Móz 6,15), ha az veszélybe sodorja a kettejük kapcsolatát.

Az asszony, aki ebben az igeszakaszban beszél, ettől az Istentől tanulhatta a szeretet lényegét. Hiszen úgy írja le azt, mint égető lángot és a másikat birtokolni vágyó szenvedélyt. Ez a féltékeny szenvedély úgy akarja magának a másikat, ahogyan fogva tartja, sőt megkötözi lakóit az alvilág, a seol. De csak az egészséges, a jogos és helyénvaló féltékenység teheti ezt, amely nem a másik beteges gyanúsításából, hanem a kapcsolat féltéséből táplálkozik.

Annak az asszonynak, aki ilyennek ismeri a szerelmet, egyetlen lehetősége marad: követelni kedvesétől, hogy teljes lényével örökre elkötelezze el magát egyedül neki. Teljes lényével, örökre, kizárólag neki. Zárja be magát végérvényesen egy harmadik személy, egy másik nő vagy férfi, egy kettejük között éket verő gondolat, vagy érzés előtt. Ezt fejezi ki a határozott kérés: tégy engem mint a pecsétet a karodra, mint a pecsétet a szívedre.

A pecsét annakidején végérvényesen lezárt egy iratot és jelezte, hogy ki annak a kizárólagos tulajdonosa. Az a különleges, majdnem abszurd ebben a kérésben, hogy az iratot kérik arra, hogy bepecsételje magát. Másképp fogalmazva a nő ezt kéri kedvesétől: készakarva engedd, hogy mindenestől tulajdonommá tegyelek és így végképp elzárjalak egy harmadik elől. A kar a kedvese akaratát, a szív pedig belső világát, a kettő együtt a teljes lényét jelöli.

A pszichológiában használják a kapuzárási pánik kifejezést, amely általában középkorú emberekre tör rá, mert nem akarják tudomásul venni, hogy az élet múlásával sok lehetőségről lekéstek.

A férfi és nő a végérvényes és kölcsönös elköteleződése kapuzárás. De mozgatórugója nem az amiatti félelem, hogy valamiről lemaradnak, hanem a bátorság, hogy mindenki másról és minden másról lemaradjanak a társ és a kapcsolat féltése miatt.

Ez a kapuzárás teljes, a társhoz nem lehet keresztülhatolni. Milliméternyi rés sem marad, amelyen a bent levő kinézhetne egy másik nőre vagy férfira, vagy amelyen egy kívülálló megláthatná őt, amelyen gondolhatna másra, mint kedvesére, amelyen érezhetne mást, mint a választottja iránti szerelmet.

Az a kapu, amelyen meghagynak egy parányi rést, felmérhetetlen veszélyeket rejteget. Végzetes következményei lehetnek, ha a pár valamelyik tagja, vagy valamelyik házastárs a kapcsolatukon kívül keres segítséget, megértést és vigasztalódást; ha beengedi a pornót, ha megenged egy alkalmi flörtöt, ha helyet ad egy helytelen érzésnek vagy illetlen gondolatnak, ha fogad egy rejtett célzást. Sokan mesélhetnének ezekről a végzetes következményekről.

Aki egész életét, szerelmi életét is beleértve az Isten színe előtt akarja élni, az örömmel tesz eleget a féltékeny követelésnek, és bátran zár be minden kaput teljesen.

4. A harmadik állítás: Isten színe előtt összeér a követelés a fáradozással

Mi jogosítja fel az asszonyt, hogy ilyet kérjen a kedvesétől?
Először az, hogy a szerelmet nem csak féltékeny határozottságként, hanem ellenállhatatlan, kitartó erőként is ismeri. Elsősorban a maga szerelmét. Hiszen amit a szerelemről mond, az a kedvese iránti saját vágyakozásának nagyon erőteljes kinyilatkoztatása. Biztosítja kedvesét a maga szerelme felől, amely erős szenvedély és állhatatos kitartás. Ezt mondja el, amikor a szerelmet, szerelme erejét a kikerülhetetlen és konok halálhoz hasonlítja.

Másodszor az jogosítja fel, hogy sokat fáradozott azért, hogy rátaláljon kedvesére. Az Énekek éneke első fejezete szerint (1,7–8) a juhok nyomain, vagyis a pusztába indult megkeresni őt. Most, a 8. fejezetben a pusztából jönnek ketten. Érthető és méltányos, hogy nem akarja elveszíteni azt, amiért – ‘7 fejezeten át’ – keservesen megszenvedett.

Harmadszor az, hogy ő már azelőtt átadta magát kedvesének, mielőtt őt kérte volna önátadásra. Az igeszakasz leírása szerint az asszony úgy jön fel a pusztából, hogy kedvesére támaszkodik. A ráhagyatkozás gesztusa ez, ami kedvese végleges elköteleződése előtt igazi kockázatvállalás volt. Mivel megelőlegezett bizalommal kedvesére bízta magát, most joggal követelheti, hogy az önátadása, a bátor kapuzárás által teremtse meg kapcsolatuk biztonságát.

A párkapcsolat, illetve a házastársi kapcsolat méltányosságon alapul. Méltányos az, ha először magamtól várom el, amit a társamtól követelek. Méltányos az, ha biztosítom őt szenvedélyes és visszavonhatatlan belső elköteleződésem felől, mielőtt teljes lényét kérném. Méltányos az, ha rá bíztam magam, mielőtt önmaga teljes és kizárólagos átadását kérném tőle. A méltányosság kölcsönösséget jelent.

 
5. A negyedik állítás: Isten színe előtt összeérnek a nemzedékek

Az igeszakasz elején van egy mozzanat, amelyről nem tudjuk, hogy mit keres ott. Az asszony azt mondja kedvesének, hogy az almafa alatt csábította el őt. Ezt jelenti a kicsit rejtélyes magyar fordítás: „költöttelek fel téged”. Ez után aláhúzza, hogy ott szeretkezett valamikor kedvesének az édesanyja is, amikor vele teherbe esett. Prózai megfogalmazásban: édesanyád és édesapád ágyában szeretkezünk. Valami olyasmit akar mondani ezzel az erős, a 21. sz. embere számára megbotránkoztató képpel, hogy ő az anyósa nyomdokába lépett, betagolódott az élet örömteli megélésének és továbbadásának hagyományába.

Az Isten-térben összeérnek a nemzedékek is.
Nem csak az által, hogy az idősebb nemzedék törődik a fiatalabb nemzedékkel, annak jövőjével, hanem úgy is, hogy a fiatalabb nemzedék törődik az idősebb nemzedék történelmével, történetével, hagyományaival, értékeivel és tovább viszi azokat. Nem kényszerből, hanem önként és örömmel.

És nem csak a vérség kötelékein keresztül, a gyermektől a szülő felé, hanem a beszármazott családtagokon, a mennyen és a vőn keresztül is. Az Isten-térben összeérnek különböző családok is. Ha nem, abból komoly bajok lehetnek.

Az Isten-tér azóta sem változott. Jó lenne átgondolni abban a nemzedékek, a nemzedékeink kapcsolatát. Azért is, mert egyre nő a távolság közöttük. Nem csak a társadalomban, hanem a családban is. A fiatal családok mintha kényszeresen ügyelnének a távolságra közöttük és szüleik között. Azt hiszem, szakadék van kialakulóban. Tudom, hogy az idősebb nemzedék nem könnyíti meg a fiatalok dolgát. De azt is tudom, hogy a tudatos távolságtartás, elhatárolódás, vagy a kialakuló szakadék sok mindentől megfosztja az ifjabb nemzedéket és a jövendőt, de az idősebbet is.

6. Befejezés

Isten olyan kérdésekről beszélt ma velünk, amelyeket társadalmunk, a teológia, az egyház és a keresztyén ember száműzött: a megszólíthatóságról, az Isten és a mások előtt elszámoltathatóságról, elszámolásról, különösen a szerelmi élettel kapcsolatban, de nem csak; a szerelem és szeretet kizárólagosságáról, a végleges elköteleződésről, a nemzedékek közötti viszonyról, az ifjabb nemzedék viszonyulásáról az idősebb nemzedékhez és ahhoz, amit azok képviselnek.

Ezek életkérdések. Ha meggyőződtünk erről, akkor engedjük be azokat az életünkbe és bizonyságtételünkkel, valamint azt alátámasztó életvitelünkkel szerezzünk polgárjogot nekik a közösségünkben, az egyházban, de a társadalomban is. Isten áldjon és segítsen minket ebben!
Ámen.