Az aktív meghalás erejét kérem

I. Jézus-utánzás
„Ne csak velem, de általam történjen; az aktív meghalás erejét kérem.”
Az Imitatio Christi, Jókai Annával beszélget Halász Zsuzsa c. könyv fülszövegének első sorait idéztem. Ezek a sorok fejezik ki most a leginkább, hogy mit gondolok, érzek és főleg akarok olvasva, hallva, hogy a tanítványok ugyanolyan felhatalmazásban részesülnek, mint Jézus részesült, és ugyanazt kell tenniük, amit Jézus korábban tett: kiűzni a tisztátalan lelkeket és gyógyítani mindenféle betegséget.

Amikor Jézus megkeresztelkedett, Isten a mennyei hang által proklamálta a tanítványok és a gyülekezet számára, hogy Ő az elküldött Fiú, a Lélek pedig, aki leszállt rá, megpecsételte felhatalmazását. Az, hogy megkísértésekor lemondott a hatalomról, előre mutat arra a felhatalmazásra, amit feltámadásakor nyert.

A betegségek gyógyítása és a tisztátalan lelkek kiűzése egyik hangsúlyos eleme a Jézus földi szolgálata felütésének. Miután elhívta a tanítványait, bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, hirdette a mennyek országának evangéliumát és gyógyított mindenféle erőtlenséget és betegséget a nép körében (Mt 4,23).
Ez az időközi mérlege is a szolgálatának: „Amikor este lett, sok megszállottat vittek hozzá, ő pedig szóval űzte ki a tisztátalan lelkeket és minden beteget meggyógyított (8,16).
És ez a záróakkordja a szolgálatának: bejárta a falvakat és a városokat mind, tanított zsinagógáikban, hirdette a mennyek országának evangéliumát, gyógyított mindenféle betegséget és erőtlenséget” (9,35).
Majd magához hívta a tizenkét tanítványt, és hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és gyógyítsanak mindenféle betegséget és erőtlenséget.

Ne csak velem, de általam történjen; az aktív meghalás erejét kérem.
Mit kérhetnék mást, amikor pontosan azt kell tennem, amit Jézus tett; és azt kell mondanom, ami az övé, hiszen számba adta az igéit, megetette velem a türetet. Az eredetiség, az egyediség és a különlegesség most mind meghátrálnak. Pedig nagy becsben vannak az önmaguk megvalósításán fáradozó gyülekezeti tagoknál ("légy önmagad"!), az eredetibbnél eredetibb projekteken munkálkodó lelkipásztoroknál, a személyes és teológiai profiljukon dolgozó teológusoknál, a különlegesebbnél különlegesebb curriculum vitea kialakításáért, a kivételes tartalmú írásokon szorgoskodó teológusoknál. De mindez átadja most helyét az utánzásnak. Ez vagyok: Jézus-utánzó a magam szemében és Jézus-utánzat a környezetem szemében. Ez vagyok: Jézus meghosszabbítása. Arcélem elmosódik, hogy bennem a földi Jézus ábrázolódjék ki. Körvonalaim megszűnnek, hogy beleolvadjanak a Jézus alakjába.
Közben minden idegszálammal tiltakozom, minden erőmmel rugódozom ellene, mert érzem, hogy elveszítem magam. És ekkor felelevenedik bennem az, amit Jézus mondott: „aki elveszíti az életét énérettem és az evangéliumért, az megtalálja azt.” Ezért mégis az aktív meghalás erejét kérem.

Az aktív meghalás erejét kérem.
Mi mást kérhetnék, hiszen teljesen Rá vagyok utalva. Tőle jön az erő, a felhatalmazás. Tőle van mindenen, amim van. Nála nélkül semmit sem cselekedhetek. Szőlővessző vagyok, akinek nincs gyökere; nincs lehetőségem arra, hogy közvetlen módon csatlakozzak az élet-forráshoz és táplálkozzak. Szőlőfa-lélegeztető-gépre vagyok kapcsolva, és csak addig élek, míg rajta maradok.
De én szeretnék már önállóan lélegezni, hiszen ez az első jele a túlélésnek, de a tüdőm és a szíven nem bírják. Az aktív meghalás erejét kérem és maradok a szőlőfa-lélegeztető-gépen.

Az aktív meghalás erejét kérem. Mi mást tehetnék, hiszen be vagyok ágyazva, be vagyok tagolva, élő kőként be vagyok építve a tizenkettőbe, a Krisztus egyházába. A nevem, amit megkeresztelésemkor kaptam ez: egy a tizenkettő közül. A tizenkettőn kívül nincs létem. Rám nézve igaz: vita extra ecclesiam non est, vagy extra ecclesia nulla vita. Ezt a nevet írták be 1981-ben az Teológiai Intézet nyilvántartásába, ezt a nevet írták a vizsgabizonylatra, ezt a nevet mondták a felszentelésemkor, és akkor is, amikor doktorrá avattak. Egy a tizenkettő közül.
Mégis szeretném elfelejteni, kitörölni ezt a nevet. Hiszen mások úgy hívják az ilyet, hogy tömeg-ember, és gyakran én is így gondolom. A tizenkettőhöz tartozók lelkületét nyájszellemként megvetik, és gyakran én is így érzek. Ezért az aktív meghalás erejét kérem, mert tudatomban mindennél erősebben helyet kér magának a gondolat, hogy a Krisztus egyháza nem tömeg, hanem közösség, az Ő egyházának tagja lenni nem nyájszellem, hanem odatartozás.
Onnan, a Krisztus tanítványi közösségéből nő ki a másik, a másodlagos nevem: Kiss Jenő. Jézus magához hívta a tizenkét tanítványt, az apostolok nevei pedig Péter, András…

Azt mondtam: Jézus-utánzat vagyok. Imitatio. Az aktív meghalás erejét kérem, hogy pontos utánzat legyek. Eredeti keresztyén ne, de hiteles másolat igen. Hiteles másolat, amelyet nem valamilyen hamisító, hanem a szerző maga készített. Annyira pontos, hiteles, hogy – Jézust parafrazálva – aki engem lát, lássa Jézust. Ne kikövetkeztesse valahogy az utalásaimból, ne kihámozza a célozgatásaimból, ne rájöjjön az elszórt hívő megnyilatkozásaimból, hanem közvetlenül és azonnal ráismerjen. Hiszen mi mást tehetne a szobatárs, a tanárát hallgató teológus, a tanártársam, a gyülekezet, ha én azt teszem, amit Jézus tett, ha az Ő erejével és az Ő egyházában teszem?

Az aktív meghalás erejét kérem, hogy apostol legyek. Hogy ne csak azt tegyem, amit Ő tett, hanem úgy is tegyek, amint Ő tette: szerte járjak. Ne üljek egyhelyben bóklászva a neten, lógva a Facebookon, önmagam vagy éles meglátásaim körül forgolódva, scient-fiction filmekbe és könyvekbe, vagy éppen teológiai könyvekbe temetkezve, hanem oda menjek, ahol az emberek vannak, alámerüljek a fájdalmukba, a kilátástalanságukba, hogy lent legyek a földön, ahol ők vannak, az elesettek.
Az aktív meghalás erejét kérem, mert köt az otthonom biztonsága, a szobám meghittsége, kötnek a testi és szellemi örömök. De közben fülembe cseng a csodálatos himnusz: megüresítette önmagát és emberré lett.

II. A Mester tanítottja
A tizenkettő közül egyként követem a Mestert, és nézem, hogy hogy csinálja. Engem már rég lefárasztott a tömeg és végképp lehangolt a mindenütt tornyosuló nyomorúság.
A Mester is látja a sokaságot, és az embereket, akik elgyötörtek és elesettek. Nézem az arcát. A tekintete nem szomorú, arcvonásai nem kemények. Kilátástalanságról, elkeseredettségről semmi sem árulkodik, lemondásnak nincs jele. Pedig nagy a baj: az egész sokaság, mindenki beteg; és nem valamelyik makacs vírus kezdte ki őket, amit valamilyen immunerősítővel valahogy legyőzhetnek, hanem a halál: elgyötörtek, az életerejük csak épphogy pislákol, nem szedik össze magukat egyhamar, elesettek, szó szerint a földre dobattak, ahonnan csak sokára állnak fel, ha egyáltalán felállnak.
A Mester arcán nem tehetetlen szomorúságot látok, hanem letaglózó megindultságot, amely arra indítja Őt, hogy kiutat keressen. Amikor a sok aratni valót és a kevés munkást látja, akkor nem mondja, hogy ez lehetetlen helyzet, hanem imádkozásra biztat: „Kérjétek az aratás urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába”. A küldetése, a felhatalmazása, a tisztánlátása, hogy Isten az aratás ura és az aratás is az övé, bizalomra és reménységre indítja. És ezt tanítja nekem is: A hit nem lemondással, de nem is a „még azért is megmutatom” dacolásával, hanem reménységgel és imádsággal reagál a bajra.

A tizenkettő közül egyként hallgatom a Mestert. Összezavar az, amit mond. Azt mondja a sokaságról, hogy olyanok, mint a pásztor nélküli nyáj, de nem azzal bíz meg, hogy összegyűjtsük őket, hanem azzal, hogy gyógyítsuk őket és kiűzzük belőlük a tisztátalan lelkeket. Ám ami összezavart, ami ellentmondásnak tűnt, az lassan értelmet nyer bennem: Jézus mélyebbre néz, a felszín alá, és a mélyen megkötöző erőket lát. Az elgyötört, a földre dobott, a földhöz kötözött lét mögött a szabadság hiánya húzódik meg alattomosan, hogy ne vegyük észre, hanem a kór helyett csak a felszínt, a tüntet lássuk.
Közben megfogalmazódik bennem a vágy, hogy elhagyjam a felszínt és a mélybe lássak. De tudom, hogy tekintetem nem hatol át a felszínen, a magamén sem, ezért azt kérem, hogy mellette maradhassak, aki előtt semmi sincs elrejtve.

Másvalami is összezavar: egyszer pásztor nélküli nyáj képét tárja elém, amely őt irgalomra hangolta és engem is megindít, majd az aratás képét vetíti elém, amely az ítéletre utal, ez pedig megrémít. Szánalom és ítélet, a most és az eljövendő egymás mellett. Az így született feszültséget nem oldja fel, mert Ő nem csak az irgalmas Jézus, hanem az eljövendő Emberfia is, és mert nem csak a bajt akarja orvosolni, hanem az üdvösséget is munkálni.
Közben tudatosodik bennem, hogy nem szeretem az ilyen feszültségeket. A tiszta, egyértelmű helyzeteket szeretem. De az élet nem egyértelmű és nem egysíkú. Vágyom arra, hogy megmaradjak a valósághű és termékeny feszültségbe. Ezért azt kérem, hogy mellette maradhassak, aki Jézus és Emberfia.
Eközben felerősödik bennem az aratás képe. Az eljövendő Isten országa, az ítélet, és ez sürget. Elodázhatatlanná teszi az aktív meghalást és a Jézus-utánzást.
Észreveszem, mennyire meggyökereztem ebben az időben, mennyire eltoltam magamtól a Krisztus visszajövetelének a gondolatát miközben csak teológiai kérdésként kezeltem azt. Parúzia-késedelem. Szeretném, ha életre kelne és életben maradna ez az üzenet, és tartósan motiválna az üdvösség hirdetésére.

Mint egy a tizenkettő közül körülnézek. Látom Pétert, Andrást és a többieket. Tudatosodik benne, hogy náluk nélkül nem fog menni. Rájuk vagyok utalva, és ők rám. Ők is egyenként egy a tizenkettő közül. A tanítványok és az apostolok, a Jézus mellett tanuló és a világban Őt utánzó szolgák tizenkettőként kapták a felhatalmazást, hogy gyógyítsanak és kiűzzék a tisztátalan lelkeket.
Felelevenedik bennem a Gecsemáné-kerti jelenet: „Megverem a pásztort, és szétszélednek a juhok”. Mély fájdalom tör rám a gyülekezeti tagok, szolgák, teológusok, lelkipásztorok, teológiai tanárok közötti közösséghiány miatt. Arra kérem Őt, tartson meg minket egymás mellett, hogy a felhatalmazás és a szolgálat ne kerüljön veszélybe.

Miközben körbe nézek, felerősödik előttem a Péter alakja. Ő az első. Benne különös módon mutatkozik meg a felhatalmazás.
Körülöttem is vannak tanítványok, akikben erőteljesebben nyilvánul meg a felhatalmazás. Erős vágyat érzek arra, hogy ez ne zavarjon engem. Hiszen akkor én lennék az első, aki megbontanám a tizenkettő egységét. Ugyanakkor fohászkodok, hogy azok a szolgák, akikben különös módon mutatkozik meg a jézusi felhatalmazás, ne torzítsák hatalommá a felhatalmazást. Arra kérem Jézust, valósítsa meg közöttünk azt, amit a tanítványok közötti viszonyról mondott: „Ne így legyen közöttetek!”.

III. A meghallgatott imádságok gyümölcsei
Végül önmagamra nézek. Ismét felelevenedik bennem a Jézus felszólítása: „Kérjétek az aratás urát, hogy küldjön munkásokat az ő aratásába”. Az, hogy itt vagyok, az, hogy itt vagytok, az aratásért mondott imádságok meghallgatása miatt van. A meghallgatott imádságok gyümölcsei vagyunk.

Ámen.