- HU
- EN
- RO
Alaptalan bizakodás vagy megalapozott reménység
1. Az igeszakasz alaphelyzete: ki beszél, és kiről?
A prédikáció abból a felismerésből indul ki, hogy a felolvasott igeszakasz első két versét másképp is érthetjük, ha figyelünk arra, ki beszél, és kiről beszél.
Az Újfordításban, amit a felolvasáskor követtem, az első vers így hangzik: „Ha elesik valaki, nem kel-e föl? Ha helytelen útra tér, nem fordul-e vissza?” Mindkét kérdés az emberre vonatkozik. A válasz pedig egyértelmű: Aki elesik, rendszerint fölkel. Aki észreveszi, hogy rossz útra tért, visszafordul. Ez az élet természetes rendje.
Éppen ezért olyan érthetetlen Jeruzsálem magatartása: „Akkor miért tért tévútra ez a nép, miért tévelyeg állandóan Jeruzsálem? Miért ragaszkodik a csalárdsághoz, és miért nem akar megtérni?”
Én úgy olvasom az első verset, hogy abban maga a nép szólal meg. Az első kérdés rájuk vonatkozik: „Elesnek, és nem állnak fel?” A második kérdésük pedig az Úrról szól: „Elfordul, és nem fordul vissza?” A válasz itt is egyértelmű. Úgy gondolják, hogy az ember fölkel, ha az Út ítélete miatt elesik, illetve hogy az Úr visszafordul hozzájuk, miután vétkeik miatt elfordult tőlük.
A következő vers kérdése pedig nem érthetetlenséget, hanem fájdalmat fejez ki: az Úr fájdalmát: „Miért fordult el ez a nép, Jeruzsálem örök elfordulással?” Majd rögtön a válasz következik: Mert ragaszkodik a félrevezetéshez, megtagadja a megtérést.
2. A vád és a megsemmisítő ítélet
A felolvasott igeszakaszban az Úr először vádol, ezt írják le a 4–9. versek, majd ítél a 10–13. versekben.
Vádol amiatt, mert a nép csökönyösen elutasít minden felhívást a megtérésre. Az Úr szólítására meg sem áll, csak szalad a maga útján, mint a csatába rohanó ló.
Az írástudók azzal dicsekszenek, hogy náluk van az Úr törvénye. Közben a tolluk hazugságot ír, és amit leírnak, azt mások igazságként olvassák.
A papok és a próféták pedig így nyugtatgatják a népet: „Békesség, békesség!”, pedig nincs békesség. És még csak nem is szégyellik magukat amiatt, hogy hazudnak.
Aztán következik az ítélet. Megsemmisítő ítélet, amely megfoszt mindentől, ami az élethez kell.
Kétségtelen, hogy a vétkek súlyosak. De tényleg így kell megtorolni őket? Idegeneknek adni a feleségeiket, hódítóknak a földjeiket? Visszájára fordítani a honfoglalást, hogy most a választott nép legyen a földjéről elűzött, a korábban elűzöttek pedig a föld hódítói? És vissza-vonni a megélhetést biztosító áldást is? Nincs szőlő a tőkén, nincs füge a fán, még a lomb is elhervadt.
És mindezt végérvényesen, örökre?
3. A nép olcsó optimizmusa és korunk tükre
Dehogy! Hiszen az emberek elesnek ugyan, de föl is kelnek. Nem maradnak a földön. Biztosan felkelnek. És az Úr elfordul ugyan, de vissza is fordul. Biztosan visszafordul.
Így okoskodik a nép. Túl nagy ez a büntetés ahhoz, hogy az Úr komolyan gondolja. Nyilván csak ránk akar ijeszteni. Ha pedig mégis komolyan gondolja, majd meggondolja magát. Két-ségtelenül meggondolja magát. Ha el is fordul tőlünk, vissza fog fordulni hozzánk. Hiszen hű a szövetségéhez. A hűsége majd felülírja az ítéletét.
Bizonyára érzitek, mennyire ismerős ez a gondolkodás. Mi is hajlamosak vagyunk így gondolkodni.
Kereszteléskor hangsúlyozzuk – amúgy joggal –, hogy Isten szeretet, és hogy az ő szeretete minden emberi cselekvést megelőz. Majd úgy teszünk, mintha mellékes volna, hogy a megkeresztelt gyermek viszonozza-e Isten szeretetét, és hogy a szülők és keresztszülők segítik-e őt ebben. Ezt persze ritkán mondjuk ki. Inkább csak nem, vagy súlyához képest keveset foglalkozunk vele.
Különböző egyéni és közösségi, illetve egyházi élethelyzetben hangsúlyozzuk: Isten hűséges, kitart mellettünk. Mindig, minden körülmények között számíthatunk rá. Közben egyre ritkábban kérdezzük meg magunktól, hogy ő számíthat-e ránk.
Isten türelmes – gondoljuk az istentelen életvitel láttán vagy űzésekor –, majd kivárja, amíg meggondoljuk magunkat. Ha előbb nem, hát életünk utolsó órájában, mint a lator a kereszten. Csak semmi sietség. Nem is énekeljük gyakran: „Siessetek, hamar lejár…”.
Furcsa észjárás ez. A nép azt várja, hogy az Úr legyen rugalmas. Ha elfordult tőle, forduljon vissza hozzá. Ő maga közben egy tapodtat sem enged. Járja tovább a maga útját, és hallani sem akar arról, hogy visszaforduljon. Keménynyakú kálvinisták?
Az Úr úgyis enged – gondolja a nép. És minél biztosabb ebben, annál konokabbul ragaszkodnak a maga útjához. Isten szava már nem éri el és nem mozdítja ki pályájáról.
A bibliaolvasás során hallott igeszakaszban Pál ezt a gondolkodást és magatartást Isten jó-sága megvetésének nevezi. Így kérdez: „Vagy megveted jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem veszed tudomásul, hogy téged az Isten jósága megtérésre ösztönöz?” (Róm 2,4)
4. Miért ragaszkodunk a megtévesztéshez?
Mégis miért dőlünk be olyan könnyen az optimista nézeteknek? Miért ragaszkodik a nép görcsösen a megtévesztéshez, az alaptalanul derűlátó próféták üzenetéhez: ahhoz a kívülről sugalmazott élethelyzethelyez, hogy nem olyan nagy a baj, hiszen ha el is esik a csapások alatt, majd újra felkel, és ahhoz a torz Isten-értelmezéshez, hogy az Úr valójában nem is olyan szigorú és következetes?
A válasz eléggé egyértelmű: ameddig így gondolkodnak, ameddig így gondolkodunk, addig nem kell megkérdőjeleznünk az életvitelünket, a tetteinket. Nem kell beismernünk és ki-mondanunk, hogy rossz úton járunk, és nyugodtan áltathatjuk magunkat azzal, hogy minden rendben van. Nem kell lelkiismeret-furdalásunk legyen, és nem kell feltegyük a húsba-vágó kérdést sem: mit tettem? Így nem kavarodik fel bennünk semmi, nem zavarodunk össze. Ugyanis mélyen nyugtalanító szembesülni azzal, ahogyan élünk, és felülvizsgálni azt, amit teszünk.
Azt sem kell megkérdeznünk, hogy számolhatunk-e még az Úr áldásaival – helyette egyszerűen, némiképp szemellenzősen hálát adunk azért, hogy megáldott és megtartott. Mert hát megvagyunk – túléltük a történelmi viharokat, a kommunizmust, a kisebbségi létet. Így nyugodtan hirdethetjük a missziós programban, hogy csak megtartani és megerősíteni kell azt, ami már van. Közben egyéni, közösségi és egyházi életünk nem feltétlenül Isten áldásának hordozója és kisugárzója, hanem inkább az erőtlenség helye.
De mindenáron elkerüljük az ezekből fakadó belső feszültségeket. A Makkaiék-féle „ma-gunk revíziója” gondolatot olyan messze tartjuk magunktól, amennyire csak lehet. Ehhez pedig kapóra jön a felkínált olcsó optimizmus és a csupán szelídnek képzelt Istenbe vetett hit. Sőt, ugyanilyen jól jön az egyházon belülről érkező „megerősítés” is, miszerint mindenki így csinálja – és az az elenyésző kisebbség, amelyik másképp él, nyugodtan figyelmen kívül hagyható. A teológia, az egyházi élet és a hit lassan úgy működik, mint a ChatGPT: újra és újra megerősít abban, amit gondolunk és teszünk.
5. A saját életstílus csapdája és az isteni panasz
Azért is ragaszkodunk ezekhez a félrevezetésekhez, mert azok alapján nyugodtan járhatunk a magunk elképzelése szerint. Az igeszakaszban ezt a mĕrûṣâ héber főnév jelzi, amely valakinek a személyes járásstílusát jelenti. Szoktuk mondani: felismertem a járásáról. S eközben megtapasztaljuk, hogy van egyéniségünk, és az egyre jobban kibomlik: saját életünket alakító alanyok vagyunk. A magunk életét éljük. Hogy hangzik ez a Pál apostol bizonyságtétele mellett: „többé nem én élek, hanem Krisztus él bennem”? (Gal 2,20)? Sőt, azt is megta-pasztaljuk, hogy elevenek vagyunk: tele energiával, a saját utunk iránti elköteleződéssel, mint a harcot megízlelt, csatába rohanó ló. Ide nem kell QR-kód. De ez nem is a Lélek vezetése és ereje.
Csak éppen észre sem vesszük, hogy miközben lendületesen rohanunk a saját utunkon, eltévesztettük az irányt. Ezért hangzik fel a megrendítő isteni panasz: még az ég madarai is – a gólya, a gerlice, a fecske és a daru – tudják a maguk idejét és a rendet, amely szerint élniük kell. Az Úr népe viszont nem ismeri az Úr rendjét. Pedig ennek a rendnek az ismerete éppen azt jelenti, hogy az egyéni életstílusunkat becsatornázzuk Isten rendjének keretébe. Ott pedig már nem a magam útját járom, hanem az Úr akaratát valósítom meg. Egyik ifjúsági ének szerint: „Járom a Jézus lábnyomát…”.
6. A vezetők felelőssége és az eszkatologikus leleplezés
Isten azonban nemcsak tudatosan hiszékeny népként, emberekként szólít meg bennünket, hanem írástudókként, prófétákként, papokként is. Olyanokként, akik félrevezetik a népet. Hiszen mi mást is tehetnénk teológusokként és majd lelkipásztorokként, ha mi magunk csökönyösen ragaszkodunk a megtévesztéshez, az alaptalan, éppen ezért veszélyes optimizmushoz?
Ám az írástudók, a papok és a derűlátás prófétái már megszégyenültek – tagadják ugyan, de zavarban vannak. Csak idő kérdése, amíg rájönnek, hogy az Úr rajtakapta őket. Mert a történelem nem a mi önigazoló forgatókönyveink szerint ér véget, hanem az Úr napjával. A végső számadáskor leomlik minden teológiai és egyházi díszlet, és a hazugságot író tollak műve napvilágra kerül. Akkor már nem lehet szép szavakkal eltakarni a valóságot: minden rejtett szándék lelepleződik, és könyörtelenül kiderül, ki épített Isten rendjére, és ki hirdetett hamis békességet ott, ahol ítéletet kellett volna hirdetnie. Ki állt útjában a megújulásnak.
7. A végső bizonyíték és az evangéliumi hívás
Minden alaptalan optimizmusunk megsemmisül Krisztus kereszthalála láttán. Az ott elhangzott kínkérdés – „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (Mt 27,46) – tagadhatatlan bizonyítéka annak, hogy Isten nem fordult vissza. És egyben tagadhatatlan bizonyítéka annak is, hogy nem kel fel, aki elesik. Csak felemeltetik. Kellemetlen, de idézzük fel a Zsidókhoz írt levelet: „Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, és megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek, akik megízlelték Isten feleséges beszédét és az eljövendő világ erőit, de elestek, hogy azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt.” (Zsid 6,4–6)
Krisztus azért nem fordult vissza, azért nem szállt le a keresztről, hogy te még ma visszafordulhass. Azért maradt ott az ítélet súlya alatt, hogy neked ne kelljen örökre a földön maradnod. Hagyd hát abba a saját utadon való rohanást, lépj ki az önigazolásból, és térj vissza az Úr rendjébe, amíg ma van!
Az Úr pedig nem visszatér, hanem eljön. Kegyelme nem folytatódik automatikusan, hanem megújul minden egyes nap. Ezt pedig akkor élhetjük át, ha nem azt mondjuk bizakodva: „majd felállunk, ha elesünk is”, hanem valljuk reménységgel: „Csak az Úrnak nagy kegyelme, hogy még nincsen végünk!” Ámen.