A tanítványok
(I. A hegyen)

(Befejezetlen beszélgetés)
A tanítványok nyolc nappal korábban is Jézussal voltak, miközben ő imádkozott. De akkor csak úgy – véletlenül, kísérőkként.
Most Jézus felszólítására tartottak vele, aki imádkozni ment. Nem mind, csak Péter, Jakab és János. Három a tizenkettőből.
Érezték, hogy ez most más, mint a nyolc nappal korábbi együttlét. Erre utal a parancsként hangzó hívás, illetve, hogy csak hármukat szólította.
Miért kell ismét együtt lenniük Jézussal, miközben ő imádkozik?

Eltelt egy bő hét. De csak az idő múlt, más nem történt.
Ami a legutóbbi találkozáson kimondatlan maradt, még ott lógott a levegőben. Péter akkori hitvallása még mindig visszhangzott: Te vagy az Isten Krisztusa. Óriási felismerés volt. Péter fejében Jézus a győztest jelentette. Azt, akin keresztül Isten végre megvalósítja országát.
Jézus nem reagált Péter hitvallására. Csak annyit mondott, hogy azt senkinek se mondják tovább. Rögtön ezután Emberfiának nevezte magát és hozzátette, hogy sokat kell szenvednie, meg kell öletnie, és harmadnapon fel kell támadnia.
Két vallomás, hitvallás hangzott el egymás után. Az egyik felfelé mutat, a másik lefelé – a szenvedés felé. Péter nem tudta összerakni e kettőt. A többi tanítvány sem tudta. A szavak ott maradtak a levegőben, és a hét eltelt anélkül, hogy bármi megoldódott volna.
Jézus megtiltotta, hogy bármit is elmondjanak abból, ami elhangzott. Nem azért – vagy nem csak azért – mert feltámadása előtt még senki nem érthette teljesen, hogy ki is ő valójában. Hanem talán azért is, mert valami még nem volt a helyén a tanítványokban.
Mert az elfogadható, hogy a tanítványok még nem látják tisztán, hogy kicsoda Jézus. Ez emberi korlát. Talán Isten keze is benne van, ahogyan az emmausi tanítványoknál is feltartóztatta a felismerést. De az nem fogadható el, hogy nem hiszik el, amit Jézus a saját sorsáról mond. Hogy szenvednie kell. Hogy meg kell öletnie. És ha ez nem jut el hozzájuk, akkor légüres térben lóg a Jézus felszólítása, hogy tagadják meg magukat, veszítsék el az életüket Jézusért.
Hogyan követhetnék ezt a felszólítást, ha nem hiszik, hogy ő el kell veszítse az életét?
Talán ezért kell egy második alkalom. Egy újabb együttlét Jézussal, aki imádkozik. Hogy ami a levegőben maradt, az végre leülepedhessen.

(Lehetőség a befejezéshez)
Jézus megtesz mindent ennek érdekében. Helyzetbe hozza őket. Felviszi őket a hegyre. Arra a helyre, ahol Isten önmagáról szokott beszélni, ahol összeér a föld és az ég. És ott olyan dolgok történnek, amelyek segíthetnek megérteni az Emberfia sorsát és ahhoz igazítani a saját elképzelést. Jézus imádkozik, és eközben megváltozik, más lesz az arca. Kiül rá az, aki ő legbelül. Az istensége. A ruhája pedig fehéren tündöklik. Az isteni dicsőség fénye ez, nem a napé. Majd vendégek érkeznek a mennyből, Isten világából: Mózes és Illés, maguk is dicsőségben.
Lehetne ennél egyértelműbben megmutatni, hogy ő nem csupán Isten Messiása – hanem Isten?
A tanítványok látják mindezt. Péter, Jakab és János ott állnak a hegyen, szemtanúi a történteknek. Igaz, hogy kábák, elnehezedtek, de képesek értelmezni a látottakat.
Péter megszólal és Mesternek szólítja Jézust. Tanítónak. Főnöknek. Isten Messiása. Nem Isten. A dicsőség ellenére sem. A történet megismétlődött. A hegy és az ott tapasztaltak nem segítettek.

Jézus, Mózes és Illés beszélgetnek. Az újfordítás szerint Jézus életének végéről. Így is lehet értelmezni az eredeti megfogalmazást, az exodust. Jézus exodusáról, a világból való távozásról beszélnek. És arról, hogy ez Jeruzsálemben fog beteljesedni. Beteljesedni. Mert a Jézus útja Isten szabadító tervének a beteljesedése. A kell. Ennek nincs alternatívája. És nem is tartóztathatja fel senki.
Amikor a mennyei lények Jézus a földi világból kifelé tartó útjáról beszélnek, és amikor Mózes és Illés éppen távozóban vannak tőle, akkor megszólal Péter: itt. Itt építsünk három hajlékot. Nem a pillanatot akarja rögzíteni, hanem az elmenetelt feltartóztatni. A Jézus exodusát, illetve a Mózes és Illés távozását. Élesebben fogalmazva: a kell beteljesedését.

A történet megismétlődött. Jézus megvallotta arcának elváltozásával, hogy ő Isten. Ragyogó fehér ruhája pedig dicsőségéről vallott. Arról, hogy ő az Isten világához tartozik. Két mennyei lény eljött dicsőségben, hogy igazolják vallomását. A tanítványok előtt. A tanítványokért jöttek.
Péter is vallott, és vele együtt a társai. Mesternek, földi vezetőnek szólították azt, akinek arcán istensége, ruháján pedig dicsősége ragyogott, és aki mennyei lényekkel beszélgetett.
Megvallották: még mindig földi lénynek tartják őt. Igaz, rendkívüli lénynek, akihez hasonló nincs.
Jézus, Mózes és Illés mennyei trióként megvallották, hogy Jézusnak ki kell vonulnia ebből a világból. Hogy a mennyben, az Atya jobbján van a helye. Az ő exodusáról beszéltek. Megvallották, hogy Isten terve valósul meg. Arról is beszéltek, hogy Jeruzsálembe teljesedik be, ér célba ez a terv. A mennyei trió csodálatos összhangban énekelt, zenélt a dicsőséges Jézusról.
Péter Jakab és János, a földi trió is vallott - egy hanggal. A három tanítvány azt vallotta, hogy Jézus helye itt, a földön van. Hogy az a megoldás, ha a hegyen a menny tartósan összeér a földdel. Ez által a hegy jó hely marad. Ki nem mondva azt is vallották, hogy nem kell, nem kellene csúnya vége legyen a Jézus történetének. El lehetnek, meg lehetne kerülni azt a kell-t.

(Ismétlődik a történet?)
A történet ismétlődik. Vagy mégsem? Valami váratlan történik, miközben Péter Jézushoz beszél. Egy leereszkedő felhő, majd a felhőből hangzó szózat félbeszakítja a mondandóját. A felhő és a szózat után semmi sem marad a levegőben. A tanítványok nem maradhatnak téves véleményükkel, meggyőződésükkel. Nem lesz másik nyolc nap. Mert nem lehet.
Nem élhetnek féligazsággal azok, akiknek nemsokára hirdetni kell azt, aki meghallt és feltámadott. Nem gondolkodhatnak földhözragadtan azok, akik hirdetni akarják, hogy Isten munkálja a történelmet, az üdvtörténetet.
A tanítványok megértették ezt. Rájöttek, még nincs helyén a hitük, még nem formálódott meg a hitvallásuk. Ezért hallgattak arról, amit láttak. Jézus nem is kellett megparancsolja nekik, hogy hallgassanak.
A felhő beárnyékolta őket. Isten, aki eddig valakik által, követei, angyalai, Jézus által jelent meg, most saját megjelenési formáját hozta: a felhőt. Közvetlenebbül jelent meg, mint valaha a tanítványok életében.
A hely, a hegy, ami nemrég még jó volt, most félelmetes lett. A komfortot, amelyet a dicsőség sugárzásakor és a mennyei lények jelenlétében éreztek, nagy rémület váltotta fel. Legszívesebben elmenekültek volna a helyről, ahol nemrég még olyan jó volt neki. Hirtelen úgy érezték magukat, mint Jákob az álomból való ébredése után. Megrémülve ezt gondolták: milyen rettenetes ez a hely.

(II. Lefelé az úton)
Aztán eltűnt a felhő is. Már csak Jézus volt a hegyen. Már nem történik semmi. Lassan indultak lefelé.

(Körvonalazódik, hogy kicsoda Jézus)
Lefelé menet kezdtek összeállni a dolgok a tanítványokban. Kezdték sejteni, hogy Jézus dicsősége és halála nem szemben állnak egymással, hanem összetartoznak. Elég furcsa Istennek tartották azt, aki mindenható és mégis emberek kezébe adatik. De ez az ő igazi lénye. Nekik ilyen furcsa Istenük van.
Kezdett összeérni bennük az is, amit a felhőből hallottak: Jézus Isten Fia, mennyei szármarású, ő a szelíd és irgalmas kiválasztott, aki nem lármával és erővel, hanem szelíden hirdeti Isten üzenetét, aki nem töri el a megrepedt nádszála. Eszükbe jutott az is, amit Jézus mondott nekik: tanuljátok meg, hogy szelíd és alázatos lelkű vagyok. És ő legalább akkora tekintély, mint Mózes, hiszen róla mondta Isten, hogy rá kell hallgatni.

(Körvonalazódik, hogy kicsoda Jézus nekik)
Az is világos lett számukra, hogy a mennyei hang most nem Jézushoz szólt, mint megkeresztelésekor, hanem egyenesen hozzájuk. Előttük, nekik igazolta, legitimálta őt. Tudták, többé nincs kifogás, hallgatni kell rá és szavai szerint kell tanítványnak lenni. Jézus pedig nagyon kemény, radikális dolgokat mondott nekik ezután.
Azt mondta nekik, hogy meg is ölhetik őket, amikor háztetőkről hirdetik az igazságot. És hozzátette, hogy azok csak a testet ölik meg, és nem kell félni tőlük. Nem lehet halálfélelmük, miközben a háztetőről hirdetik az örömhírt. Attól kell félni, de attól kell félni, aki gyehennára is vetheti őket.
Majd megismételte, amit az első imádkozós együttlétkor mondott, és ami akkor a levegőben maradt: Ha valaki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom az Isten angyalai előtt. Megismételte, hogy megtapadjon bennük.
Azt is mondta nekik, hogy az élet alapszükségleteiben, az ennivaló és a ruházat dolgában is mindenestől a Gondviselőre kell bízzák magukat. Sőt, felszólította őket, hogy adják el vagyonukat és szerezzenek kincset a mennyben.
Azt is mondta, hogy vigyázzanak magukra, nehogy általuk botránkozások essenek.
Radikális és kemény dolgok ezek, amelyeket attól a Jézustól hallottak, aki igazolt előttük a felhőből szóló Isten. Amit ez az Isten által hitelesített Jézus mond, az többé nem opció, hanem egyedüli lehetőség. A radikális odaszánás az egyetlen út a tanítványok számára.

(Körvonalazódik, hogy kicsoda Jézus értük)
Lefelé menet megelevenedtek előttük a képek, a helyek és a személyek, akikkel találkoztak. A hegy Izrael szabadítására emlékeztette őket. A Jézus átváltozott arca Mózes ragyogó arcát, a felhő a pusztai vándorlást idézte meg.
Lassan értelmet nyert minden kép, minden hely, minden személy. Megértették, hogy furcsa Istenük és az exodusra készülő Mesterük mind az ő exodusokért munkálkodnak. Azért, hogy megszabaduljanak mindentől, ami korlátozza életüket, és eljussanak az Isten szabadságára.

(Felfedezik a látás és a hallás jelentőségét)
Lefelé menet lejátszódott előttük az, ami a hegyen történt. Sok minden történt. Főleg két dolog tólult eléjük. Derengeni kezdett, hogy a látás, a tapasztalat nem vezetett semmire. Láttak, de nem észleltek. Sőt: összezavarodtak. A hegyen történtek végkicsengése a hallás. A hallás, mint a radikális engedelmesség forrása. A hallás, mint a misszió, a prédikálás forrása. Megértették, hogy ők elsősorban nem szemtanúk, hanem fültanúk.

És mi?
Isten minket is az imádkozó Jézushoz vitt a Szentírás által. Azért tette, mert nem hagy minket helytelen meggyőződésekben vagy részismeretekben. Ugyanis azok elégtelenek ahhoz, hogy radikálisan engedelmeskedjünk és tisztán hirdessük az örömhírt. Ahhoz, hogy az ő tanítványai és református lelkipásztorok legyünk.
Abban reménykedem, hogy Isten Lelkének munkája nyomán egyre erősebben dereng bennünk: a testté lett Logoszban egybe tartozik a dicsőség és a gyalázat, az erő és az erőtlenség. És megtanulunk gyönyörködni erőtlenségünkben.
Abban is reménykedem, hogy Jézus Isten és a Szentírás által igazolt megkérdőjelezhetetlen tekintély lett számunkra. Hogy a Lélek munkája nyomán most már tudjuk, hogy az ő követésében nincs laza elköteleződés, egyéni, szubjektív értelmezés, relativizálás. Csak az irányíthat minket, ami tőle hallunk, és csak úgy, ahogyan tőle halljuk. Nem tapasztalataink vezetnek, hanem Isten szavának pontos észlelése vezet.
Az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség. Bennünk sem lehet. Bűn lehet, de nem levegőben maradt, hanem megvallott bűn. És akkor megtisztít minket minden bűntől. Ez a mi exodusunk.
Megtisztított tanítványokként bizonyságot teszünk az életről. Nem arról, amit láttunk, amit megtapintottunk, hanem arról, amit hallottunk.
Fültanúk vagyunk, akik minden erejükkel igyekeznek pontosan hallani Isten akaratát és pontosan hirdetni az örök életet.
Ámen