„Ezeket azért mondtam nektek, hogy a ti örömötök teljessé legyen”. Mindnyájan vágyunk a minél teljesebb örömre, ezért nyomban megszólít minket ez a mondat. Mintha Jézus nem is az egykori tanítványoknak, hanem egyenesen nekünk mondaná azt. Jó így, megszólított emberekként részt venni az istentiszteleten.

„Hogy teljessé legyen a ti örömötök”.

A teljes öröm – hatalmas öröm. Öröm, amely boldogságként hatalmába kerít bent, és jókedvként szétárad, hömpölyög kint. Lehetetlen, hogy ne tapasztaljuk, ne éljük meg önmagunkban a teljes örömöt, és lehetetlen, hogy az ne látsszék meg rajtunk. Ez a teljes öröm mint hatalmas öröm a Beethoven örömódáját igézi meg bennem.

A teljes öröm – tartós öröm. Nem illó hangulat, hanem huzamos lelki- és érzelmi állapot. Labilis embereket kiszámítható emberekké tesz.

Közülünk ki lel rá saját magában erre a teljes, erre a hatalmas és tartós örömre?
Örömnélküliségeink, belső ürességeink, depresszió-közeli szomorúságaink, egyre ritkább felszabadult nevetésünk, elégedetlenkedésünk, tüskés tekintetünk mind arra utalnak, hogy a mindennapjaink valósága messze jár a teljes örömtől, amelyről Jézus beszél.
És ha közvetlen környezetünkre, a szobatársainkra, az évfolyamtársainkra, a családunkra, vagy erre a közösségre elgondolunk: vajon meglátják-e, és hogyan látják meg rajtunk ezt a teljes örömöt?

És még egy kérdés: képesek vagyunk-e egyáltalán a teljes örvendezésre?
Amikor olvassuk az apostoli felszólítást, hogy „mindenkor örüljetek”, gyakran érezzük úgy, hogy Isten túl magasra helyezte a mércét, hogy olyat vár el tőlünk, ami számunkra lehetetlen.
Pontosan erről van szó: ez számunkra lehetetlen. A teljes öröm nem telik ki belőlünk, nem tőlünk származik. Ezért áll az apostoli felszólításban, hogy „örüljetek az Úrban”, illetve „örüljetek az Úrban mindenkor”, ezért fogalmaz a zsoltáros úgy, hogy „teljes öröm van Tenálad”, és ezért beszél Jézus a mai alapigénkben először az ő bennünk lévő öröméről, és csak ez után a mi teljes, kiteljesedő örömünkről.

A teljes öröm vonatkozásában is igaz az, amit Jézus az alapigénk előtti igeszakaszban, a szőlőtő és szőlővessző példázatában mondott: „nélkülem semmit sem tudtok cselekedni”. Az örvendezésben is Rá vagyunk utalva, tőle függünk. Némileg átfogalmazva ma is érvényes az, amit Schleiermacher, a neves gyakorlati teológus mondott: a hit a teljes függőség megtapasztalása. De az Istentől való függőség negatív vonatkozása mellett – nálam nélkül semmi sem tudtok cselekedni –, illetve azzal egy időben igaz annak pozitív vonatkozása is, tudniillik, hogy Vele „mindent” meg tudunk cselekedni. Jézus ezt így mondja: „aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt”.

A teljes öröm nem belőlünk származik. A teljes öröm adatik. Isten közli azt velünk. És ez a kommunikálás a communio-ban, a Vele való közösségben történik. Így az örömünk nagysága és tartóssága beszédes jelei a Vele való közösségünk intenzitásának és mélységének. Valaki így fogalmazta meg ezt köznapi egyszerűséggel: amikor szoros kapcsolatban vagyok az Úrral, akkor győzedelmeskedem, amikor lazul ez a kapcsolat, akkor elbukok. E felismerés azért fontos, meg meghatározza azt, ahogyan most az önmagunkban felfedezett örömhiányhoz, és a teljes örömre való képtelenségünkhöz viszonyulunk: nem hozzálátunk minél teljesebben örvendezni, hanem törekszünk az Úrral, az öröm forrásával való szoros, bensőséges közösségre.

De mit is jelent az Istennel való közösségre törekedni és ebben a közösségben megmaradni, élni?

Elsősorban ezt jelenti: Isten szeretetének tárgyává válni. Ez nem könnyű dolog. Szívesebben vagyunk szerető alanyok, mint szeretett tárgyak; egyáltalán cselekvő alanyok, mint passzív tárgyak. Inkább gyakoroljuk a szeretetet mások iránt, semhogy elfogadjuk azt másoktól. Csakhogy ez alapvetően nem megy – sem az Istenhez sem az emberekhez való viszonyulásunkban. A függőségünk itt is megmutatkozik: csak szeretett gyermekekként vagyunk képesek szeretni. Mert lényegünk szerint, tehát nem járulékosan, mint Isten teremtményi és bűnös gyermekei, Isten szeretetének tárgyai vagyunk. Lényegünk szerint, és elsősorban. És csak ezt követően vagyunk a szeretet alanyai. De ezt követően mindenképp.
Annak idején a magyarbükkösi parókián gyakran hallottam anyósomat az ablak alatt elhaladva dúdolni Túrmezei Erzsébet „Ha nem teszek semmit sem” című megzenésített versét. Hadd olvassam fel ezt a rövid verset:

Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Most megnyugoszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,

új gyümölcs terem,
másoknak terem,
érik csendesen
erő, győzelem...
ha nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Ami az ember – Isten viszonyában igaz, az igaz általában az emberre, és az emberi viszonyokra. Nem véletlen ugyanis, hogy kiszolgáltatott, szeretetre és gondoskodásra szorult törékeny lényekként jövünk a világra. A szeretet tárgyaiként tanuljuk meg, hogy hogyan kell szeretni. Azok az emberek, akik nem lehettek a szeretet tárgyának kiváltságos helyzetében, sokat tudnának mesélni arról, hogy milyen nehéz vagy egyenesen lehetetlen feladat számukra a szeretet alanyának lenni.

Az Istennel való közösséggel kapcsolatban, amelyre most, és ez után is törekszünk, tudatosodik bennünk, hogy ez a közösség elsősorban nem az egymást kölcsönösen szerető Isten és ember, hanem a szerető Isten és a szeretett ember közössége. Vagy, ahogy János apostol írja: „Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük Istent, hanem hogy Ő szeretett miket, és elküldte az Ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért” (4,10), illetve, hogy „szeressük istent, mert ő előbb szeretett minket” (4,19).

„Amint az Atya szeretett engem, úgy szerettelek én is titeket” – mondja Jézus. Mit jelent ezt az „amint”, vagy „ahogyan”? Azt, hogy a szeretet, amivel az Atya szereti a Fiút, és amivel a Fiú szeret minket, elsősorban nem érzés, hanem a másikért, az emberért való létmód. Vagyis: az önmagában elégséges Isten érettünk van. Ahogyan lassan átjár minket ez az érthetetlen paradoxon, Isten szeretetének tárgyaiként mégis teszünk valamit: megrendülve csodálkozunk, és mélységesen csodáljuk ezt a szeretetet, az értünk lévő Istent.

Az Istennel való közösségben másodszor felelős emberként vagyunk jelen. Ez a mondat, „maradjatok meg ebben az én szeretetemben”, felelőssé tett az Istentől jövő szeretet iránt. A szeretet elfogadása felelősséggel jár. Lehet, hogy emiatt vagyunk szívesebben a szeretet alanyai, mint a szeretet tárgya. De értsük jól ezt a felelősséget: nem az Isten szeretetéért vagyunk felelősek, mintha tőlünk függne annak megmaradása, érvényessége, hanem azért, hogy mi megmaradjunk ebben a szeretetben. Jézusnak ez a felszólítása kimondatlanul is azt jelenti, hogy ebből a szeretetből ki lehet esni. Az Isten szeretete örökkévaló, de el lehet veszíteni. Pál apostol azt mondja a galáciabelieknek, hogy „elszakadtak a Krisztustól”, „kiestek a kegyelemből”. A Mennyei Atya nyomatékos, féltő figyelmeztetése ez. Engedjünk közel hozzánk! E felelősség szép megfogalmazása Reményik Sándor Öröktűz című versének első mondata: „Egy lángot adok, ápold, s add tovább.”

Az Istennel való közösség harmadsorban engedelmességet jelent: „… ha megtartjátok az én parancsolataimat”. Az Istennel közösségben lenni romantikus elképzeléseink szerint bensőséget, meghittséget jelent. Kétségtelenül azt is. De ez a bensőségesség nem oldja fel az Isten és az ember, a menny és a föld, a mester és a tanítvány, az Úr és a szolga közötti minőségbeli különbséget. Pedig mi olyan szívesen feloldanánk, és az engedelmességet és annak gondolatát messze űznénk magunktól. Mert így rátámaszkodhatunk az érettünk lévő Istenre, elhagyva ebből a mondatból az Isten szót. Mert így kényünk-kedvünk szerint határozhatjuk meg az életvitelünket, tetszésünk szerint húzhatjuk meg, vagy éppen tologathatjuk a határokat, saját érdekeink szerint relativizálhatjuk, tehetjük viszonylagossá, sőt, kérdésessé Isten parancsait és akaratát. De mindeközben tudnunk kell, hogy az Isten parancsolatainak a megtartása, az engedelmesség az egyedüli módja annak, hogy megmaradjunk az ő szeretetében. És azzal is tisztában kell lennünk, hogy mit kockáztatunk az engedetlenségünkkel.

Az öröm a communio-ban, az Istennel való közösségben közöltetik velünk és teljesedik ki. És mivel ebben a közösségben Isten szeretetének tárgyai vagyunk, felelősek azért, hogy megmaradjunk ebben a szeretetben, és engedelmes gyermekek, tanítványok és szolgák, ezért a teljes öröm szorosan összefügg azzal, hogy „engedem, hogy szeressen az Isten”, az Isten szeretetében való megmaradás felelősségével és az engedelmességgel.

Jézus azért mondta, mondja ezeket, hogy az ő öröme bennünk legyen, és a mi örömünk teljes kegyen. Úgy legyen, ámen!