I. Istennél megvan az, amit elveszettnek hittünk, és a miénk lehet

Ráhel siratja a fiait, mert azon nincsenek, és elzárkózik minden vigasztalás elől. Rámában siránkozik, ott, ahol az egyik hagyomány szerint a sírja van, mintha a fiaival, a jövendővel együtt önmagát is elgyászolná.

Időnként eluralkodik rajtunk a beletörődés, a lemondás. Érthető. Fáradozunk eredmény nélkül vagy csekély eredménnyel, gyökeres és tartós változásra vágyunk, külső és belső változásra, de szinte minden marad a régi, legfeljebb apró lépéseket teszünk az új felé, küzdünk a jóért, a jó ügyért, az életért és küzdünk a gonosz, a bűn ellen, de be kell érnünk kisebb, alkalmi vagy átmeneti győzelmekkel. Nem csoda, ha rezignáltan azt mondjuk: ennyi van, ennyivel kell beérni!

Meglehet, sőt, valószínű, hogy ez a helyzetkép számunkra túl egyoldalúnak, lehangolónak, nyomasztónak tűnik, és ellenállást szül bennünk, belső tiltakozást. A legszívesebben elhessegetnénk magunktól ezt a bibliai és aktuális Ráhel-alakot úgy, ahogy reggel messze űzünk magunktól egy-egy kellemetlen, rossz álmot, vagy nappal egy-egy rossz, félelmet keltő gondolatot.

De mielőtt ezt megtennénk, engedjük közel magunkhoz a következő kérdést: a panaszkodásunk, az elégedetlenségünk, vagy éppen az öröm, a hálaadás vagy az Isten dicsőítésének hiánya – amit nem kell különösképpen bizonygatnunk, hiszen kitapinthatóan jelen van bennünk és közöttünk – nem a beletörődés és a lemondás kifejeződései? Nem csendes, magunkba fojtott sírás és gyász az, ha a lelkiekben, az üdvösség dolgában beérjük a kevéssel? Vagyis: lemondunk a sokról? Ha a túlélésre rendezkedünk be? Vagyis: lemondunk a bőséges életről, amiért Jézus közénk jött?

Nem célom rosszabbnak feltüntetni a helyzetünket, mint amilyen, vagy dramatizálni azt. Istennek sem ez a célja. De az célja, hogy az életünk, egyéni és közösségi életünk valóságához közel kerüljünk – azért, hogy ebbe a valóságba bele lopja az Ő valóságát, hogy a mi valóságunkat átitassa a menny valóságával.

Bizonyára feltűnt nektek, hogy a József történetéből felolvasott rész és az alapige, főleg annak kezdete, egybecsengenek: Ráhel sír a fiakért, kik nincsenek, akárcsak Jákob; és Ráhel elutasítja a vigasztalást, akárcsak Jákob. Ez az egybecsengés nem véletlen. Az a célja, hogy a Jákob és a Ráhel előtt rejtett valóságot felfedje. Tudniillik, hogy gyermekek, akiket siratnak és gyászolnak, nem vesztek el, hanem megvannak, nem haltak meg, hanem élnek. Szinte szikrázva ütközik egymásnak az emberi és az isteni szó: Nincsenek – mondja Ráhel, megvan a fáradozásod jutalma, megvan a reménységed – mondja Isten.

Ránk alkalmazva: amiről azt gondoltuk, hogy végleg elveszett, hogy végleg le kell mondanunk róla, az élet teljessége és öröme, a boldogságunk, a belső és az egymás közötti békességünk, de az üdvösség reménysége és az örök élet ragyogása is, nem látszik ugyan, de megvan.

Az Isten világának valóságában megvan, és készen áll arra, hogy betörjön a mi valóságunkba. Ezért annyira sürgető, és ezért megalapozott Isten felszólítása: hagyd abba a jajveszékelést és a sírást – annak álcázott, elégedetlenségbe, panaszkodásba, örömtelenségbe burkolt formáját is. Mert a menny valósága, az egyetlen igazi valóság felől nézve nincs rá okod, nincs rá alapod. Ha abbahagyod, megláthatod azt, amit most nem látsz. Elkezdhetsz a láthatatlan, de annál élőbb és valódibb valóságból élni. Úgy, ahogy a hit hősei tették, vagy úgy, ahogy az ének írója fogalmazta: „Rád tekint már hitem, Megváltóm, istenem a Golgotán.”

Ha hiszünk Istennek, aki mindarról, amit elveszettnek, elérhetetlennek hittünk azt mondja, hogy megvan, akkor engedünk az Ő felszólításának és abbahagyjuk a lemondást és a beletörődést. A veszteség hangjának és könnyének visszatartásakor pedig valami nagy feszült csend áll be, amelyben szinte halljuk megszakadni az eget – úgy szeretném, ha most nagyot dörögne az ég –, amikor utat tör magának az az új, amit Isten már megteremtett. Az alapige utolsó versét akkor értjük helyesen, ha azt nem a Károli fordítás szerint olvassuk: „az Úr új rendet teremt”, sem az újfordítás szerint: ”Mert valami újat teremt az Úr”, hanem az eredeti szöveg szerint: „Mert teremtett az Úr újat”. Nála már megvan, és valami szent tolakodással arra vár, hogy alászálljon, és a miénk legyen.

Az új, amit az Úr teremtett, felülmúlja minden képzeletünket, felülírja minden eddigi tapasztalatunkat, sőt, felborítja, pontosan helyére billenti az életünket. Ezt fejezi ki alapigénk utolsó mondat: a nő veszi körül a férfit. Ahogy a fájdalom és a kilátástalanság kivetkőzteti az embert önmagából, hiszen az előző 30. fejezetben ezt olvassuk: „Riadt lármát hallok, nincs békesség. […] szokott-e szülni férfiember? Miért látok ennyi férfit ágyékára tett kézzel, mintha szülne?” (30,5–6), úgy az Isten teremtő ereje kivetkőztet minket a renddé merevedett kilátástalanságból: „A nő veszi körül a férfit”.

A láthatatlan, de az Istennél meglévő és nekünk elkészített valóságra nézni ezt jelenti: nyitott vagyok erre az újra, amely lenyűgöz, hatalmába kerít, és eddig nem ismert dimenziókat nyit meg előttünk. Már itt a földön megízlelem azt, amit eddig a fülem nem hallott, és a szemem nem látott.
Az ég ropog – mi nyiladozunk az új, az ismeretlen, a jövendő irányában?
 
II.
1. Beleszelídülni Isten akaratába
Ebben a feszült csendben türelmetlenül vár ránk az ismeretlen, amit eddig még nem életünk át, nem tapasztaltunk meg, és mi megnyílunk iránta. Ugyanakkor értelmet nyer az, amit eddig tapasztaltunk – életünk gyötrelmes eseményei, a nehéz helyzetek, amiken keresztül mentünk, vagy amelyekben vagyunk, a kínzó bizonytalanságok, a fájó csalódások. Mert megnyílunk arra, hogy új fényben lássuk őket, úgy, mint a tanulás alkalmait. Bennük meglátjuk és elfogadjuk Isten minket formáló, mesterként alakító kezét. „Megvertél, megfenyítettél, és én elfogadtam a verést, a fenyítést” – mondja keseregve Efraim. És ennek az isteni tanításnak, nevelésnek, az emberi tanulásnak, formálódásnak az az eredménye, hogy a megfékezhetetlen borjúból szelíd jószág lesz. A szabadon szárnyaló, szabadosan csapongó emberből Isten akaratába betört ember lesz. Kezelhető, irányítható, engedelmes ember. Hasonló ez a pillanat ahhoz a meghitt és megható pillanathoz, amikor a vadul körben rohangáló és ágaskodó ló aláveti magát gazdájának, engedi, hogy kantárt és nyerget tegyenek rá, és hogy irányítsák. Ilyenkor történik meg az, hogy gondolataink, és azzal együtt akaratunk és érzéseink is foglyul esnek a Krisztusnak. Ekkor valóban Krisztus szolgáivá leszünk.

2. Függni Istentől
Az Isten akaratába betört embereként, szolgákként rádöbbenünk – örömmel – az Istentől való függőségünkre. Szép kifejezése ennek Efraim könyörgése: „Téríts meg engem, és én megtérek, mert te vagy Istenem”. Úgy is olvashatjuk, mint reflexiót, a mi reflexiónkat arra, amit Jézus mondott: „Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek”.
Az Istentől való függőségünkre adott emberi válasz annak a mély meggyőződésnek a szellemét árasztja, hogy minden kezdeményezés, minden kezdet és minden véghezvitel Istennél van. Meg van győződve annak igazságáról, hogy „aki elkezdte bennetek a jó munkát, véghez is viszi azt a Krisztus Jézusnak napjára”. És ez felszabadítja őt: a görcsös erőlködéstől a bizalomteljes imádságra.

III.
1. Megismerni Istent
Ebben a feszült csendben amellett, hogy megnyílunk a jövendő és a múlt felé, megismerjük Istent annak, aki ő valójában, és ez meghatározza egész életünket. Ha figyelmesen olvassuk az Efraim panaszát és Isten azt követő beszédét, akkor meglátjuk a kettő közötti törést. Efraim hitvallása, hogy Isten nevelte őt, hogy mindenestől tőle függ, minden mélysége és szépsége ellenére sem hatja meg az Urat. Ebben az esetben, és talán általában is igaz, hogy alapjában véve nem a „szánk szózatja” hatja meg Isten egeit. Istent nem Efraim hatja meg, hanem Isten önmagában hatódik meg: „Avagy nem drága fiam-e Efraim, nem kedves gyermekem? Valahányszor ellene szóltam, ismételten meg kell emlékeznem róla, ezért az én belső részeim megindultak rajta, könyörülnöm kell rajta”.

a) biztonság
Nagydolog, óriási biztonság tudni azt, hogy Isten cselekvésének, irgalmának végső oka nem a mi panaszunkban, kérésünkben, könyörgésünkben, hanem rajtunk kívül, önmagában van. Hogy nem azért küldte el Krisztust, mert az kértük és vártuk, hanem azért, mert szerette e világot, és mert hűséges marad ígéreteihez. Különös erőforrás ez a felismerés akkor, amikor önmagunkra nézve elcsüggedünk, amikor hitünk gyengesége elbátortalanít, bűnbánatunk felületessége elbizonytalanít, életszentségünk elégtelenség megriaszt.

b) bűnbánat
De ez a felismerés nem csak biztonságot jelent, hanem ugyanakkor mélységes bűnbánatot is munkál. Ugyanis ott, ennek az Istennek a közelében, szeretetének égetésében látjuk meg vétkünk igazi nagyságát, és jutunk igazi bűnbánatra. Az Efraim panasza szép kifejezése ennek: „(általad munkált) megtérésem után bánkódom, miután belátásra jutottam, a mellemet verem, szégyenkezem és pironkodok”. Minél jobban elmerülünk abban a tudásban, hogy Isten egyedül önmagáért irgalmaz nekünk, annál mélyebb lesz a bűnbánatunk. Az Isten érthetetlen szeretete és irgalma valóban eleven szén a fejünkön.

c) felelősség
És ez a felismerés végül felelősséget jelent. Isten az utolsó szakaszban arra szólítja fel Izrael szűzét, hogy térjen vissza a városaiba. Valószínűleg azoknak a zsidóknak szól ez a felszólítás, akik korábban Izraelből, az északi országból Júdába, a déli országba menekültek. Az ottani stabilizálódó helyzet biztonságos, és kényelmes. De nem maradhatnak ott. Mert Isten az ő egész népét, a tizenkét törzsből álló Izraelt akarja helyreállítani. Ezért felelőssé teszi őket azokért a városokért, ahol ők, vagy őseik laktak. Ennek a felelősségnek a felvállalása az Isten szándékába való belesimulást jelenti. Ez az Isten akaratába „betört” ember, nép engedelmessége – igaz, tele kellemetlenséggel, nehézséggel. És miközben Izrael szüze – ha vonakodva is – útra kel, előkészíti az utat másoknak is: jelzőoszlopokat, útjelzőket állít az úton, amelyen városaiba visszatér, hogy mások is visszatalálhassanak. Felelősség – azokért, akik ránk bízattak. Felelősség – nehéz terepen, a komfort-zónánkon kívül: szórványban, emberek szenvedéseinek ijesztő mélységeiben, emberi kapcsolatok félelmetes összevisszaságába. Erre is indít az önmagáért irgalmas Isten, hogy irgalmának eszközei lehessünk, és, hogy mások nyomunkba léphessenek.

Befejezés
Megnyílt előttünk a mennyei valóság, hogy elhozza nekünk azt, miről lemondtunk; feltárulkozott előttünk a múlt, hogy „betörjünk” Isten akaratába és felismerjük felszabadító függőségünket; felfedte magát előttünk Isten úgy, mint aki önmagáért cselekszik, hogy biztonságot adjon, hogy lehetővé tegye számunkra az igazi bűnbánatot és felelőssé tegyen azokért, akiket nevéért vissza akar vezetni magához. A gazdag Isten boldog és felelős szolgái vagyunk. Ha az istentiszteletről kimegyünk, állítsunk útjelzőket, hogy mások is megérkezhessenek Hozzá.
Ámen