Végnélküli fáradozás és vesződés, ami megüli az életünket. Ismerős az állapot, amiről Jézus beszél. Nem csoda, hogy sóvárogva keressük a megnyugvást. Különösen megterhelőbb időszakokban, amilyen a mostani vizsgaszesszió is. Érthető, hogy megejt Jézus ígérete: Én megnyugvást adok nektek.

A megnyugvást enyhülésként képzeljük el és azt hisszük, az akkor jön el, ha kevesebb lesz a feladat, a dolog. Meg vagyunk ugyanis győződve afelől, hogy teendőink mennyisége miatt lettünk, leszünk elfáradtak és megterheltek. Afelől is biztosak vagyunk, hogy mások, legalábbis a körülményeink a felelősek a sokért. Ezért azt várnánk, hogy az Úr hasson a felelősökre és tegye szellősebbé az életet, a tanulást, a szolgálatot.
De nem teszi. Sőt, most még azt sem ígéri, hogy segít hordozni a terhet. Nem azért, mert nem tartja valósnak a gondunkat és jogosnak az elvárásunkat, hanem azért, mert nem a vesződség nagyságában látja fő problémát. Ellenkezőleg: igát helyez kilátásba - jókora megerőltetést, amibe minden izmunk és agytekervényünk belefeszül, mások által meghatározott életet, szolgai engedelmességet. Az ellentétét annak, amit szeretnénk: lazább életet, szabadságot, önálló-ságot, önrendelkezést. És az igás állapotot – paradox módon – még szépnek, hasznosnak és könnyűnek is mondja.

Mi hát a fő gond, ha nem a tennivaló mennyisége? A kérdés megválaszolásához összehasonlítom a 29. vers szövegét, ahogy az az újfordításban és a Károli fordításában áll, a Kecskeméthy István féle fordításba található szöveggel. Az előbbibben ez áll, így is olvastam fel: „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok.” Kecskeméthy így fordítja: „Vegyétek az én igámat magatokra és tanuljatok éntőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű.”. Ez utóbbi fordítás alapján fogalmazom meg az üzenetet: Nem újabb feladatot kell felvállaljunk - tanuljátok meg, hogy…-, hanem a teherhordozás motivációját kell meglátnunk és sajátunkká tennünk: vegyétek fel az igát, mert én…. Vegyétek fel az igát miattam.

2008-ban a kontextuális lelkigondozói képzés első tömbjének kezdetén nagyon furcsa kérdést szegeztek nekem: kiért vagy itt? Nem miért, hanem kiért. A kérdésfeltevés mögött az a meggyőződés állt, hogy tetteinkben elsősorban nem célok, hanem emberek motiválnak. Tudjuk, hogy mire vagyunk képesek bizonoyos emberekért.
Ilyesmire utal a "miattam" a 29. versben: az igát nem valamiért – a szolgálatért, az egyházért, az evangélium hirdetéséért – kell felvenni, hanem valaki miatt. Jézus miatt. Egy személy miatt. Figyeljük meg, mennyire személyes az, amit Jézus mond: jöjjetek hozzám, vegyétek fel az én igámat, tanuljatok tőlem. E személy miatt hordozzuk az igát. A dogmatikai tanítás mellett ezért fontos a Szentháromság személyeiről beszélni. Jézus Krisztus, Isten mint személy ösztönöz minket. Ez a lehető legmélyebb motiváció, amit gyönyörűen fejezi ki Pál apostol a Filippi 3,7-8-ban. Ezt is Kecskeméthy szerint idézem: „De, ami nekem nyereség volt, azt Krisztusért mind kárnak tartottam, sőt igenis mindent kárnak is tartok az én uram Jézus Krisztus ismeretének nagy voltáért, kiért mindezeket kárba veszni hagytam, és szemétnek tartom, hogy Krisztust megnyerjem…”.
Jézus nem a feladat mennyiségét, a teher súlyát változtatja meg, hanem az indítékot. Az igát érette hordozom. Ettől, és nem a mennyiségváltozástól lesz az iga szép, kedves, a teher könnyű.

Ez a motiváció hihetetlen dolgot művel velünk: Önként vesszük fel az igát, nem más teszi ránk. A megnyugvást pedig nem kapjuk, hanem megleljük: nyugalmat találtok lelketeknek, magatoknak.
Kolozsváron élt egy házaspár, amely örökbe fogadott egy kislányt. Sokat próbálkoztak, de sehogy sem jöttek ki egymással. A kislány elment egy napon. Néhány év elteltével visszajött és ezt mondta: most már én fogadlak örökbe titeket.
Ha Jézus Krisztus lesz a legbelső és meghatározó indítékunk, akkor önként vállaljuk az igát és mindazt, amit az kifejez. A kényszer megszűnik. Eltűnik ez a mondás az életünkből: Örömmel/szívesen, ha muszáj, és csak ennyi marad: örömmel.

Ámen.