Két világ áll egymás mellett. A látható és láthatatlan világ, és annak külső és belső embere. Mindannyian ebben a kétszeresen kettős meghatározottságban élünk. Ha hitben járunk (2 Kor 5, 7), és ha ez a hit a biztos tudás-tartalomtól (2 Kor 4, 14 és 5, 1) igaz hit, akkor a bennünk és körülöttünk lévő kettősség nem feszültséget jelent, hanem olyan harmóniát melytől megváltozik élet-, és világszemléletünk. Más, új távlatot kap életünk. Célirányossá, tartalmasabbá válik.

Ez pedig úgy történik, hogy megtanulunk az ideig való láthatóban a örökkévaló láthatatlanokra nézni (2 Kor 4, 18). Megtanulunk a romlandó földi sátorházunkból a mennyekben készen álló örökkévaló hajlékra (2 Kor 5,1) figyelni. Kezdjük azzal ezt a tanulást, hogy a cím-mondatot egy csak szócskával kibővítjük! Tehát így: nem csak a láthatókra nézünk! Ezt azért kell megtennünk, mert nem tehetjük azt, hogy a láthatókra ne nézzünk, csak a láthatatlanokra. Ilyen nincs. Ezt senki nem is vár(hat)ja el tőlünk. Még Pál sem, és az Úristen sem. Isten azt azonban elvárja, a mi érdekünkben, hogy célirányos legyen életünk. Pál egy olyan kifejezést használ, mely többet jelent a nézésnél. Benne cseng a szóban a cél (σκοπεω - σκοποσ). Célirányos összpontosítást jelent. Ezt akarja Isten. Azt, hogy a látható világban élve merjünk a láthatatlanra összpontosítani. Nézzünk, figyeljünk, szegezzük tekintetünket, összpontosítsunk az előttünk lévő célra! Pál ezt a célt most így fogalmazta meg: örökkévaló hajlék a mennyben. Máshol ezt üdvösségnek mondja. Mi örök életként valljuk hitvallásunk (apostoli hitvallás) végén. Ezzel a látással, ezzel a biztos jövendőre való irányítottsággal (nyitottan a örök élet felé) visszanézve és körülnézve az életben, más hangsúlyt kapnak a dolgok.

Ha csak a láthatókra néz(het)nénk, akkor csak azt látnánk, hogy a mi külső emberünk megromol, ez pedig szenvedéssel jár. És még azt is, hogy minden ideig való. Ezeket mi mindannyian tapasztaljuk. És még többet is. Egyaránt látjuk mind a magunk mind a mások életén. Számtalan fájó emlék, tapasztalat elevenedik meg most (is) bennünk. Így van ez. Van bőven szenvedés, betegség, romlás. Szoktuk is énekelni: „változás és romlás dúl mindenen”, vagy az újabb szöveg szerint: „csak változást és romlást lát a szem” (291, 2) És ha még részletesebben szeretnénk elmondani azt, amit tapasztal(hat)unk, akkor egy kis túlzással ilyeneket is hozzátehetnénk, hogy nyomorgattatunk, kétségeskedünk, üldöztetünk, tiportatunk. (2 Kor 4, 8-9) Folytathatjuk, ha akarjuk, de nem érdemes. Ha csak ezeket sorakoztatjuk, akkor biztos, hogy ráfagy a mosoly az arcunkra. Az öröm (a húsvéti is) ürömmé válik. Nagyon hamar erőt vesz rajtunk a lemondás, beletörődés, rezignáció. Minden mindegy. Nincs mit tenni. Sokszor visszhangoznak ezek bennünk, ha csak a láthatókra figyelünk.

Figyeljünk hát a láthatatlanra (is)! A mulandóság, szenvedés, romlás mellett ilyeneket is lát(hat)unk: örökkévaló, dicsőség, megújuló ember. Milyen felemelő, hogy tudhatjuk (2 Kor 4, 14 és 5, 1) hogy az örökkévaló, a dicsőség és a megújulás lehetősége a miénk (is). Hitünkkel tud(hat)juk azt, hogy emberségünknek, a maga kettős egységében (külső-belső valóságában), dicsőséges távlata van. Krisztus feltámasztása, és a mi húsvéti hit-tudásunk (2 Kor 4, 14) célt ad életünknek. Ebből az perspektívából merítenek húsvéti énekeink (is). Majdnem mindenik variáció egy közös témára, az örvendezésre. Mennyire felemelő érzés, milyen hathatós erőforrás, mikor a hittem és azért szóltam (2 Kor 4, 13b), bizonyosságával csendül fel: „Örvendezzetek egek, ti is földi seregek. Mindnyájan örvendjetek, vígan énekeljetek, mert Krisztus feltámadott, nékünk életet adott.” (238, 1)

Ez már a látható és láthatatlan világ, a külső és belső ember élet-harmóniája. A kettő együtt-látása (szinopszisa) megóv minden csüggedéstől. Mennyire megváltozna a külső, látható életünk, múlt-, és jelenértékelésünk (is), ha az előttünk lévő dicsőség fényében néznénk és látnánk a magunk és mások életét! Ez pedig valós lehetőségünk, mert minden érettünk történt. Bárcsak a kegyelem sokasodva a hálaadást bőségessé tenné az Isten dicsőségére!(2 Kor 4, 15) Ezt kívánjuk mindenkinek, aki olvassa, vagy hallgatja ezeket a gondolatokat!