Az ünnepi istentiszteleten ft. Kató Béla püspök hirdetett igét az Apostolok cselekedetei 20:28.32 alapján. Igehirdetésében hangsúlyozta, hogy Krisztus szolgái életében kell lennie egyfajta egyensúlynak a lelkipásztornak önmagáról illetve a nyájról, Krisztus gyülekezetéről való gondoskodás között. Az igehirdetést követően Gáll Sándor tanügyi tanácsos a bevett ünnepi szertartásnak megfelelően felolvasta a II. Helvét Hitvallás egyházi szolgákra vonatkozó cikkeit. A végzősök ünnepélyes fogadalmat tettek arról, hogy a teológus nevet és a Krisztushoz méltó életet lelkipásztori szolgálatuk egész ideje alatt vállalni fogják. A kibocsátott hallgatók szeptembertől kezdik el gyakornoki szolgálatukat az erdélyi és királyhágómelléki református gyülekezetekben.

-------------------------------------------------------------------------------

Az alábbiakban Kelemen Attila Csongor végzős hallgató fogadalomtételt követő búcsúbeszédét tesszük közzé.

Kedves Testvérek, főtiszteletű püspök úr(ak), (nagytiszteletű tanácsos úr), nagytiszteletű tanári kar, diáktársak, szülők, rokonok, barátok, kedves mindnyájan!
Engem ért az a megtisztelő feladat, hogy a végzős teológusok nevében szóljak néhány szót minden kedves jelenlévőhöz. Nekünk, tízünknek, kik most itt állunk, életünk egy meghatározó szakasza fejeződik ma be. S bár csak most értek véget ebben az Intézetben való tanulmányaink, az idő és a nosztalgia máris elkezdte munkáját, és hajlamosak vagyunk az elmúlt évek emlékeit, ismereteit összemosni, a teológián töltött éveket csak úgy általánosan "szépnek és jónak" nevezni. Azonban ez korántsem ennyire egyértelmű. Ehhez a sok-sok színes kis emlékkockának nem szabad összemosódnia, hanem egymás mellé kell kerülnie.

Körülbelül 6 évvel ezelőtt, tanulmányaim kezdetén, egy alkalommal beszélgettem egy karizmatikus zsidó-keresztyén gyülekezet prédikátorával. A rendkívül tartalmas beszélgetésünk során megkérdezte tőlem, hogy mivel foglalkozok? Teológiát tanulok Kolozsváron. - válaszoltam. A beszélgetőtársam erre elkezdte csóválni a fejét, és csalódottan azt mondta: Ó, be kár! Jaj, de nagyon sajnálom! - láthatta, hogy válasza meghökkentett, ezért magyarázatot is adott. Az volt ugyanis a meggyőződése, hogy az embernek Isten, és a Szentírás megértésében semmi és senki másra nincs szüksége, egyedül az emberben lakó Szentlélekre. Így minden emberi tanítás csak okoskodás, minden egyházi intézmény haszontalan, egyedül az embernek Istennel való személyes kapcsolata a Lélek által, ami mérvadó.

Radikális nézetet vallott, és akkor, tanulmányom elején nemigen értettem egyet vele. Most viszont, tanulmányaim végén, más a helyzet. Most már határozottan jelenthetem ki, hogy nem értek egyet vele. Hisz hogyan nevezhetném hiábavalónak mindazt, amit az elmúlt években társaimmal együtt megérthettem Istenről? Ezért pedig tanárainkat illeti meg a köszönet. Hisz őket nem emberi „okosdodókként” ismerhettük meg, hanem a páli szófordulatot használva Isten munkatársaiként, akik nem helyezték maguk és a diákok közé a tananyagot, hanem mindenekelőtt emberekként, és leendő szolgatársakként viszonyultak hozzánk. Ezért mindazon ismereten túl, mire megtanítottak, szinte értékesebb az, amit mondhatni tudtukon kívül adtak át: kézszorításaik, pillantásaik, hanglejtésük, egy-egy mondatukon keresztül, amiben szívük, lelkületük, hitük legmélyebbjét tárták elénk. Így hát minden tanár külön, egyedi lelkületével gazdagodtunk.

Adorjáni Zoltántól megtanultuk, hogy hogyan legyünk megértők egymással. Balogh Csabával megtanultunk rácsodálkozni Isten igéjének kimeríthetetlen gazdagságára. Benkő Zonda Tímeával megtapasztaltuk, hogy milyen felemelő érzés a harmónia. Buzogány Dezsőtől megtanultunk úgy reformátusnak lenni, hogy ismerjük egyházunk erényeit, fogyatékosságait. Geréb Zsolttól azt láttuk, hogy az egymás bíztatásából soha sem lehet elég. Juhász Tamástól megtanultuk, hogy mi a sajátosan erdélyi a lelkipásztori tudatunkban. Kállay Dezsőtől megtanultuk, hogy az igével foglalkozni pontosan és szépen, csak úgy érdemes. Kelemen Attila megtanított minket ne csak a saját gyülekezetünket szeretni. Kiss Jenőtől megtanultunk hármasban lenni Isten színe előtt. Kolumbán Vilmostól megtanultuk, hogy mind az egyház, mind a történelem Isten kezében van. Pásztori Kupán Istvántól megtanultuk, hogy semmi új nincs a nap alatt, hisz az egyházatyák már mindent leírtak. Rezi Elektől megtanultuk a megbízhatóság erényét. Sógor Árpádtól megtanultuk hogy nem csak szigorral, hanem alázattal is lehet embereket vezetni. Somfalvi Edittől megtanultuk, hogy hinni nem csak fejjel, hanem testtel, lélekkel is kell. Visky Bélától megtanultuk úgy szeretni a más felekezeteket, hogy közben saját hagyományunkat el nem felejthetjük. Az akkori beszélgetőpartnerem nézetét, miszerint minden emberi tanítás elhanyagolandó, megcáfolja ez a számos, egyéni, és egyedi ajándék, mivel tanáraink minket formáltak.

Ami pedig az Intézet hiábavalóságának kérdését illeti, meggyőződésem, hogy a Protestáns Teológiai Intézet éppen azért lehetett eszközzé Isten kezében, mert nem rideg, merev intézményként tekintettünk rá, hanem hús-vér emberek közösségeként. Ezért mi sohasem a titkárságra mentünk, hanem Anikó nénihez, vagy Ibolya nénihez, nem a könyvtároshoz mentünk, hanem Mária nénihez, vagy "Kurtához", nem a karbantartót hívtuk, hanem Ferikét, nem a szakácsnőkről beszéltünk, hanem például Gyöngyi néniről, nem karvezetőnk volt, hanem Brianunk, és sorolhatni lehet mindazokat, akiket főleg nem funkciójuk, hanem személyük tett olyanokká, hogy áldássá lehessenek másoknak. Emellett ott volt számtalan teológustársunk, kikkel váll-váll mellett készültünk ugyanarra a szolgálatra. Ezen belül pedig ott volt még a szűkebb közösség, évfolyamunk közössége, melyen belül Kállay Dezső évfolyamvezetőnk érdeme, hogy a külföldi tanulmányutak, fagyasztások, új évfolyamtársak áradatában mégis érezhettük, együvé tartoztunk. Az akkori beszélgetőpartnerem nézetét, miszerint minden emberi intézmény haszontalan, megcáfolja ennek a helynek a létezése, hol tanárok, munkatársak és diákok, együttesen alkotnak szoros közösséget, egy közös cél, az anyaszentegyház szolgálata érdekében.

Van viszont egy gondolat, amiben az akkori beszélgetőpartneremnek teljes mértékben igazat adok. Mind a tanárok munkája, mind az intézet egysége semmit sem érne, hogyha felismerhetetlen maradt volna mindebben a Szentlélek vezető ereje. Hisz egyedül Ő az, aki egyedivé tesz, és aki eggyé tesz, aki mind az egyént, mind a közösséget átjárja, és értelmet, célt ad. Amint az elmúlt évekre visszatekintünk, Isten Szentlelke az, aki azt a sok-sok fényes, apró mozaik-kövecskét, emlékeket, tananyagot, kapcsolatokat egymás mellé helyezi, és így egy mindent átölelő képet ad. Ez az, amit most magunkkal viszünk. Ez az, amiért most köszönetet mondunk tanárainknak, az intézet minden munkatársának, családunknak, barátainknak, az intézetet fenntartó és minket legációs szolgálatokra fogadó gyülekezeteknek, mindazoknak, akik támogattak, kik eszközök voltak Isten kezében.

Az elmúlt évek alatt tehát kialakult bennünk tehát egy olyan kép a lelkipásztori szolgálatról, és egy olyan lelkület, amiről hisszük, hogy Isten akarata szerinti. Az egyetlen, amit most tehetünk az az, hogy fogadalomtélelünk értelmében akarjuk és engedjük, hogy ez határozza meg későbbi lelkipásztori szolgálatunkat. Ennek érdekében, tisztelettel kérem főtiszteletű Kató Béla püspök urat, hogy vegyen át minket, és nevezzen ki gyakornoki szolgálatra.

A végzős hallgatók nevében, Kelemen Attila Csongor