Évzáró istentisztelet keretében búcsúzott a 2022. évben végzett évfolyam

A 2021-2022. akadémiai évben 23 erdélyi református hallgató zárta le teológiai tanulmányait és tett sikeres magiszteri záróvizsgát. Ősztől Erdély és Partium gyülekezeteiben kezdhetik el lelkipásztori szolgálatukat.


A 2021-2022. akadémiai évben 23 erdélyi református hallgató zárta le teológiai tanulmányait és tett sikeres magiszteri záróvizsgát. Ősztől tizenötön Erdély, nyolcan pedig Partium gyülekezeteiben kezdhetik el lelkipásztori szolgálatukat.

Az évzáró akadémiai istentiszteleten Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke prédikált 1 János 5,1-5 alapján. Igehirdetésében kiemelte, hogy egy ember élete során sokszor kerül sor számadásra. Vannak mélypontok és magaslatok, de a hiteles adatokat általában átlagolva mérik. A hitéletben hasonló a helyzet: vannak olyan pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy elmaradunk Isten elvárásaitól, máskor meg sikeresebbnek ítéljük meg hitéletünket. Isten az ő szeretetén keresztül átlagol, amikor életünket értékeli. Az ige alapján rámutatott arra, hogy a keresztyén hit nem csupán bizalom, hanem ismeret. Az "ebből tudjuk meg" hangsúlyozza azt, hogy a hitben tudás is van. Az újonnan kibocsátott lelkipásztorok ezzel a tudással felvértezve kezdhetik el szolgálataikat.

Az ünnepi istentiszteletet követte a tanulmányait lezáró évfolyam eskütétele, amely révén a református egyházban végzett lelkiismeretes egyházi szolgálatra kötelezték el magukat. A református egyház képviseletében Csűry István vette be az esküt és fogadta be egyházi szolgálatra.

A végzős évfolyam nevében Ambrus Mózes mondott búcsúbeszédet, amelyet az alábbiakban teljes terjedelmében teszünk közzé.

Végzős hallgatóinknak azt kívánjuk, hogy teljes örömöt találjanak abban a szolgálatban, amelyre elhívást kaptak. Isten áldása kísérje őket útjukon!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ballagási búcsúbeszéd

Főtiszteletű Püspök úr, nagytiszteletű tanáraink, kedves szüleink, rokonaink, barátaink, tiszteletes ifjúság, kedves diáktársaink!

Talán még fel sem fogjuk igazán, hogy mi történik velünk ezekben a percekben. Az elmúlt napokban megkérdeztem az évfolyamtársaimat, hogy el tudják-e hinni, hogy valóban teológiai tanulmányaink végéhez értünk, hogy mától nem lesz a mindennapok része a közös ebéd, a mindeddig oly természetes együttlét, a közös gondolkodás, eszmefuttatás, a közös imádság, a hajnalokig tartó beszélgetések. Jóllehet, csupán kevesek tudatosították ezt, mégis ki kell mondanunk: a mai napon választóvonalhoz értünk életünkben, és le kell zárnunk egy nagyon boldog, számunkra nagyon kedves időszakot. Illendő, hogy ilyenkor az ember számot adjon, hogy mi az, amit kapott, és mi az, amit vinni tud magával.

Mit hagyunk itt, amikor becsukódik mögöttünk a szobánk ajtaja, a teológia kapuja? Kézzelfogható formában egy tablót. Egy tablót, amelyen ez az igevers áll: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek.” Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom: hat évre volt szükségünk ahhoz, hogy valóban megértsük, mit is jelent ez a mondat. Hat évvel ezelőtt félelemmel, izgalommal, mérhetetlen kíváncsisággal léptük át a Protestáns Teológiai Intézet küszöbét. Némelyek gyermekkoruk óta ide vágytak, másoknak hirtelen ötlet nyomán került a jelentkezése az egyetemi titkárság asztalára. Amikor körülnéztünk, idegen embereket láttunk, akik olyan vidékekről érkeztek, melyekről addig azt sem tudtuk, hogy léteznek. Nem mi választottunk évfolyamtársakat. De már akkor éreztük, hogy ezek az új ismeretségek, a kibontakozó barátságok életre szólóak lesznek, hiszen szolgatársként egymásra kell majd támaszkodnunk, és együtt kell hirdetnünk Isten országának eljövetelét. Együtt tanultunk meg egyenes háttal felmenni a szószékre, együtt találgattuk, hogy egy-egy héber szót hogyan kell kiolvasni, együtt lepődtünk meg azon, hogy Mózes öt könyvét talán nem is Mózes írta. Mindeközben szerelmek és barátságok szövődtek, és egyre inkább megtapasztaltuk, megbizonyosodtunk arról, hogy nem a véletlen folytán kell együtt megélnünk ezeket a pillanatokat.

Nem mi választottuk azt sem, hogy szomorú és fájdalmas napok is legyenek ebben az időszakban. Elvesztettük egy olyan évfolyamtársunkat, akire mindig lehetett számítani, aki mérhetetlen jókedvével, jóízű nevetésével közösségünk fontos tagja volt. De egymásba kapaszkodtunk a nehéz percekben. Még inkább rádöbbentünk, hogy mennyire értékelnünk kell a közös időt, emlékeket. Megtanultuk, hogy lehetünk bármennyire képzettek teológiailag, Isten akaratának elfogadásához mindez nem elég, hitre és alázatra van szükség. Barátunk emléke mindig eszünkbe juttatta és juttatja ezután is, hogy naponta hálát kell adnunk közösségünkért. És ahogy az évek teltek, ez az érzés egyre inkább úrrá lett rajtunk. Lehet, hogy tanulmányi eredményeinkkel nem rengettünk meg az intézet falait, évfolyamunk futballcsapata sosem nyerte meg a bajnokságot, viszont megtanultunk összekapaszkodni. Ha baj volt, kiálltunk egymásért, végig számíthattunk egymásra, néha tizenegyen, néha mind a harmincegyen. Rájöttünk: sok minden elválaszt minket, sok mindent másként látunk, sok mindent másképp szeretnénk megvalósítani. De egy dolog közös, és ez az egy dolog mindennél fontosabb: Jézus Krisztus evangéliumát akarjuk hirdetni alkalmas és alkalmatlan időben egyaránt. Nem mi választottuk a feladatot, Ő hívott el bennünket erre.

Tablónkat egy fa díszíti. A fának erős gyökérzetre van szüksége, hogy vihar idején is életben maradjon. A számadás ezen pontján kell hálát adnunk Istennek azért, hogy szüleink végig mellettünk voltak, bíztattak és támogattak, fáradhatatlanul imádkoztak értünk. Hálásak vagyunk azért, hogy bíztak bennünk, hitték, hogy gyermekeik Isten szolgálatának kell szentelniük életüket. Ők teremtették meg a biztos hátteret. Annak idején fogadalmat tettek, hogy gyermekeiket, minket Isten szeretetére nevelnek. És most itt állunk, készen arra, hogy Isten szeretetét, amelyet megtapasztaltunk, másoknak is hirdessük. Nem a mi érdemünk ez, hanem szüleink keresztségünkkor tett ígéretének beteljesülése, annak legbiztosabb jele.

Hálásak vagyunk nagytiszteletű tanárainkért, mindenekelőtt Adorjáni Zoltán professzor úrért, aki évfolyamfelelős tanárunkként megértésével, bölcsességével és szeretetével segítette előrehaladásunkat. Nem volt könnyű dolga. Sokan voltunk, sok félék, de ő mindannyiunk felé megértéssel közeledett. Higgadtságra tanított. Közös éneklések, a szolgálatról szóló történetek tették színesebbé közös kirándulásainkat. Illesse köszönet Adorjáni Mária nénit is, aki szintén elkísért minket közös kirándulásainkra, és aki mindig kiállt a diákok érdekei mellett. Talán egy-egy sikeres szolgálat után önteltségünkben megkérdőjeleztük, hogy mi szükség van ennyi időt az intézetben tölteni, de ma már tudjuk azt, hogy tanáraink bölcsességük és tudásuk legjavával kívántak felvértezni bennünket. Olyan tanáraink voltak, akik személyes példájukkal is sokunk számára utat mutattak, akik hiteles emberekként odafigyeltek előrehaladásunkra, akik nem voltak restek, ha a felkészületlenség árát kellett kiszabni vizsga után, de akik végtelenül megértőek is tudtak lenni, akik végig elhivatottsággal és hittel tanítottak. Tanáraink mellett hálás szívvel köszönjük meg az intézet minden alkalmazottjának, hogy munkájukkal elősegítették lelkésszé formálódásunkat.

Kedves diáktársaink! Talán az alkalom megkívánná, hogy bölcs tanácsokat fogalmazzunk meg felétek. Engedjétek meg, hogy ehelyett nektek is köszönetet mondjunk. Mennyi együtt töltött idő, mennyi ölelés, kézfogás, mosoly emléke jut most eszünkbe. Nevetés, ami végigsuhan a folyosón egy-egy szüreti bál, beavatóest után. Focibajnokság, önképzőkör, diákpresbitériumi gyűlések, kórus, imaközi alkalmak, diákklubbos éjszakák. Ez a sok emlék arra sarkall, hogy tőletek semmiképpen ne búcsúzzunk. Vigyázzatok erre a helyre, a szellemiségre, ami körüllengi az épületet. Reméljük, hogy amikor a tablónkra felpillantotok, bennetek is a közösen megélt örömök és vidámság emléke tör fel. Adja Isten, hogy még sokáig épülhessünk egymás hite által!

Főtiszteletű Püspök úr! Megtisztelő számunkra, hogy abban az évben lehetünk intézetünk végzős hallgatói, amikor a Bethlen Gábor által alapított Collegium Academicum 400 éves évfordulóját ünnepelte egyházunk. Bethlen Gábor álma az volt, hogy mindig legyenek Erdélyben lelkészek, akik Isten igéjét legjobb tudásuk szerint, becsülettel, tisztességgel hirdetik. Itt állunk, 400 évvel később. Istenünket akarjuk szolgálni, Krisztus evangéliumát hirdetni teljes szívvel. Tisztelettel és alázattal kérem önöket, hogy fogadjanak minket egyházunk szolgálattevői közé, hogy szolgálatunkkal és életünkkel tudjunk válaszolni az Ő hívására, hogy gyümölcsöt teremhessünk az Ő dicsőségére.

Ambrus Mózes