A 2021-2022. akadémiai év lezárása

2022. június 26.-án a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében hagyományos ünnepélyes keretek között zárult le a 2021-2022. akadémiai év.


2022. június 26.-án a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében hagyományos ünnepélyes keretek között zárult le a 2021-2022. akadémiai év.

Az ünnepély keretében Adorjáni Zoltán, a végzős évfolyam tanára végzett liturgiai szolgálatot.

A 2021-2022. tanév eseményeit Kolumbán Vilmos József rektor foglalta össze. Kiemelte, hogy hálásak lehetünk azért, hogy a világjárvány okozta sok bonyodalom ellenére az akadémiai közösség szerencsésen átvészelte az elmúlt időszakot. A tavalyi bizonytalan periódus után újra fellendült az élet az intézetben és az oktatás a hagyományos keretek között folytatódhatott. Az elmúlt akadémiai év kiemelt eredményei között a rektor megemlítette a 2021. őszén lezárult intézményi minőségellenőrzési (akkreditációs) vizsgálatot, a KPTI, a Sapienta Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem által kötött egyetemi megállapodást (consortiumot), a KPTI könyvkiadója és a kolozsvári Egyetemi Műhely Kiadó között kötött megállapodást, illetve az intézményben szervezett két nagyobb konferenciát, a Tavaszy-napokat és a VII. egyháztörténeti konferenciát.

Az intézet oktatóinak számát tekintve nem volt változás az elmúlt tanévben, de fontos eseményként említette, hogy az őszi tanév során Adorjáni Zoltán, a nyáron pedig Buzogány Dezső professzorok töltötték be 65. életévüket. Az akadémiai közösség mindkét tanárt egy-egy ünnepi kötettel köszöntötte az események köré szerveződő rendezvényen.

A rektor évzáró beszédét követte a tanulmányi eredményeik, illetve egyéb közhasznú tevékenységeik elismeréseképpen odaítélt könyvutalványok átadása. Az idei tanévtől az érdemes hallgatók nem jutalomkönyveket, hanem könyvutalványokat vehettek át.

Az eseményen hagyományos módon a végzős évfolyam is búcsúzott. Az elballagók nevében Szabó Gabriella végzős hallgató foglalta könnycseppekbe az akadémiai közösségnek szánt gondolatait. A beszédet az alábbiakban közöljük.

Az évzáró ünnepély elmaradhatatlan eleme az 50, illetve 60 éve végzett lelkipásztorok köszöntése. Az idei ünnepély keretében a rektor adta át az arany és gyémánt okleveleket az eseményre összegyűlt alumnusoknak.

Az évzáró istentisztelet programját az intézeti vegyeskar által énekelt zsoltárfeldolgozások ékítettét.

- - - - - - - - - - - - - - -

Krokodil-hála

Iskolázottságunkat tekintve immáron meghaladtuk a 18 évet is. Ballagásról- ballagásra pedig egyre „nagyobb betűsebbé” vált az élet, ami előttünk állt és következett az éppen átlépett küszöb után. Talán ez a legmagasabb küszöb. A most következő talán a legnagyobb betűvel írt élet, amit Isten kegyelméből megélhetünk. Talán már rég vártuk, talán egyáltalán nem, talán fel sem fogjuk. Ezt a sok talánt viszont az egy Biztos kezébe letéve, Neki odaadva állok, és áll jelképesen maga az évfolyam, itt és most.

Az érzékeny búcsú egyszerűen medret teremt a könnyeknek, éppen ezért próbáltam ezeket a könnycseppeket most szavakba erőltetni:

Az első könnycseppünkben ott vannak a tanáraink, és különösképpen Adorjáni Zoltán, évfolyamfelelős tanárunk!
Mi, a diákjaik, számos fenyítés, megrovás, könny, szenvedés, gyász, ünneplés, öröm, mosoly, elismerés és ölelés örzőivé váltunk az évek alatt. Egyéniségüket és módszereiket figyelmesen kísérve látogattuk az órákat, és kerestük a személyesebb jellegű alkalmakat. Szeretnénk megköszönni azt a munkát, amit nagyon sokszor nemhogy nem ismertünk el, hanem észre sem vettünk. Mentségünkre mondom, hogy mindez inkább tudatlanság, mintsem akaratlagos cselekvés eredménye volt. Így tanulhattuk meg az évek folyamán azt, hogy a szándék és a tett egy ponton már nem együtt halad. A mi tetteink sem tudták mindig tükrözni a szándékainkat, ahogyan mi is sokszor csak a minket illető cselekedetekre figyeltünk. A szándékunk inkább volt nyomokat hagyni, és legkevésbé sem sebeket ejteni. Kérjük Önöket, hogy így emlékezzenek ránk. Mi, Adorjáni professzor egykori utolsó elsőévesei, és jelenlegi utolsó hatodéveseiként búcsúzunk, és kívánjuk, hogy Isten áldása kísérje munkájukat és életüket.

A második könnycseppben ti vagytok, a diáktársaink.

Az elmúlt hónapok sok „végidőkhangulatú” beszélgetést termettek, amelyben már csak hatodéves voltunk miatt is elhangzottak olyan kérdések, amelyekben a ti félelmeitek, aggodalmaitok és reményeitek ütköztek ki. Megélhettük a mély és a megszokottabbnál hosszabb összepillantásokban, hogy szövetségeseinké váltatok méghozzá a múló idő ellenében, és ezekbe a pillantásokba csomagoltuk a mélyebb megismerés elszalasztott lehetőségeit is.
Első évesen különböző ígéretekkel, bíztató üzenetekkel, reményteljesen, kicsit naívan érkeztünk ide. Kerestük és vártuk a megerősítéseket. Gólyákként megkértük a felsőbb éves hallgatókat, lássanak el minket jótanácsokkal a jövőre nézve, videóüzenetben pedig rögzítettük mindezt. Az első nyilatkozó válasza a „mit üzen az elsőévnek” kérdésre ez volt: „sok jót nem”. Örülök, hogy ez az „ígéret” innen, ahol most állunk úgy tűnik nem teljesedett be. De mit kívánhatnánk mi nektek? Egyszerűen és lényegretörően: nagyon sok jót. Hogy folyamatosan ajándékozzátok meg egymást önmagatokkal. Hogy ne gondoljátok azt, hogy a másik, vagy ti magatok kevésbé vagytok érdemesebbek a szolgálatra, ugyanis mindannyiunk kiváltsága az érdemtelenség és méltatlanság, a csonka-bonkaság, ebben pedig egyformán osztozunk. Lássátok meg egymásban a csonka-bonkát, sőt azt kívánom, hogy ne csak lássátok, hanem tanuljátok meg szeretni.

Kedves diáktársam:
„Ki úgy véled, nyomot hagysz a világnak,
kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad
nehezét unja s rímét ismeri:
marad-e rajta valami magadból,
vagy csak az utcán cipődre ragadt por
amit emlékül továbbadsz neki?” (Babits M. Csak posta voltál)
Kívánjuk, hogy ne csak a cipőtökre ragadt port hagyjátok itt majd az utánatok következőknek, hanem magatokból is valamit… Azt pedig csak remélni tudjuk, hogy nekünk is sikerült valamiképpen megtenni ezt.

Az utolsó könnycseppben mi vagyunk, kedves évfolyam- és szolgatársaim!

„Jön, hogy higgyétek, hogy vége?” Kérdezte tőlünk a kegyelmes asszony, Emese néni, a szerenád alkalmával. És a szavak félszeggé váltak, egyszerűen bennakadtak. Csak néztünk egymásra, azokkal a jól ismert bíztató pillantásokkal, hogy hátha valaki majd válaszol erre a kérdésre helyettünk. De nincs ilyen válaszunk. A búcsúzáskor egyszerre szólal meg a teljesség érzése és a hiányé. Az örömé és a szomorúságé. A hála szava és az elégedetlenségé. A félelem magunktól, az elkövetkezőktől és közben mindezek vágya: hogy megélhessük a szolgálat kihívásait. A rajz, amit hoztam erre az alkalomra ezt jelképezi. Egy „képeslap”, amellyel jelképezni szeretném a hatodév- életérzést, amelyben minden imént felsorolt kettősség benne van: az elhordozhatatlan elhordozása.

Nem elég a teológiai évek száma arra, hogy megismerjük egymást, és talán ez az én legnehezebb csomagom most ennél az utolsó költözésnél. Ezt mindannyian visszük magunkkal innen. Sem mi, sem a korábbiak, sem a minket követők nem bújhatnak ki ennek a terhe alól. Hogy mennyi mindenre elég hat év, te jó ég. És közben mennyi mindenre lehet mégis kevés. De hálát adok azért, hogy nem csak ezt kell cipelni, vinni, hanem mellé csomagolhatjuk mindazt a jót is, amivel rajtatok, egymáson keresztül megajándékozott Isten: A rengeteg nevetést, a kreatív ötleteket, a sikereket, az együttérző odalépéseket, a vigasztaló öleléseket, az elfogadó figyelmet, a kérést megelőző segítséget, a bátorító kézszorításokat.

A Mindenható Isten tegyen minket türelmesekké, állhatatosakká, szilárdakká és olyan eszközévé, aki a szolgálatban, mint nyíl, amelyet nem önmaga tart célra, nem önmaga feszít és lő ki, hanem teljes átadással tekint arra, aki azt mondja „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket…”. Kiválasztott, kifeszített, célra tartott és lőtt. Ő adjon erőt célba érni!

Szabó Gabriella