Békesség Istentől! Erős vár a mi Istenünk! Isten áldja!

Megtiszteltetés, ugyanakkor nagy kihívás itt állni, és egy évfolyam nevében búcsú beszédet mondani. Nehéz olyan mondatokat megfogalmazni, amit mindenki szívesen elmondana. Sok-sok gondolat és érzés van bennem, bennünk, amit lehetetlen néhány sorba tömöríteni.

Az elmúlt hat év alatt sok dolog történt mindannyiunk életében, és a teológiai évek hatást gyakoroltak a személyiségünk fejlődésére, életünk alakulására. Voltak dolgok, amiket befolyásolhattunk és olyanok is, amik tőlünk függetlenül megtörténtek, olyanok, amikben egyet értettünk, és dolgok, amelyek vitákat eredményeztek. Mondhatnám azt is, hogy a végéről csak a pozitív dolgokra emlékezünk, és a 6. év végére minden megszépül… de nem mondom, mert nem lennék őszinte.

Nem volt könnyű, sőt sokszor nagyon nehéz volt, és most itt állunk, valamennyire megkönnyebbülve, megfogyva, és meg is törve… itt vagyunk a hatodik év végén fizikai, és lelki terhekkel. Nem panaszként mondom, sőt… sokkal inkább büszkeségként, és a hangsúlyt nem a terhekre teszem, hanem arra, hogy itt vagyunk. Voltak elbukásaink… vizsgákon és kapcsolatokban is, voltak közös és egyéni mélységeink is, de aztán felálltunk, és mentünk tovább. Felálltunk, mert volt valaki, aki segített, és felemelt – természetesen először Istenre gondolok, de ő utána, rátok: barátokra, lelki társakra, tanárainkra és mentorainkra.

Hat év alatt sok minden történt: voltak megvalósult, célba ért udvarlások, és be nem teljesült, vagy soha ki nem mondott szerelmek. Valakiből menyasszony és vőlegény lett, férjek és feleségek lettetek, szülő lett belőletek. Az elmúlt évek alatt néhányan elveszítettünk számunkra fontos embereket, de ugyanakkor ajándékba kaptunk értékes barátságokat. És ajándékba kaptunk olyanokat, akik anyánk helyett anyánkként gondoskodtak rólunk, és olyat, aki apánk helyett apánk volt – kedves Kolumbán tanár úr, köszönöm, hogy intett, fegyelmezett és védelmezett minket, köszönöm, hogy harcolt értünk, és évfolyamfelelősként az „alma mater”-ben ön volt a „pater”.

Tudtuk, hogy eljön a vége, mind nagyon vártuk, és amikor az utolsó vizsgánk is lejárt, akkor talál fellélegeztünk… De lehet, hogy egyikünk sem gondolt még arra, hogy utoljára pakolunk be a bőröndökbe, itt Kolozsváron; hogy sajgó szívvel csukjuk be magunk mögött az ajtót, és öleljük meg egymást.

Ezután nem látjuk egymást minden egyes nap, nem fogunk bemenni minden nap az olvasóba, és nem megyünk ki naponta többször a hátsó udvarra szivarszünetre. Nem keressük 6 lejért az ebédjegyet, nem kérünk meg senkit, hogy hozzon valamit a boltból, nem iszunk minden nap kávét a diákklubból, sem a „coffe cup”-ból. Nem járhatunk minden nap précesre, és nem járhatunk hetente akadémiai istentiszteletre.

Kedves teológustársak, ez számotokra még megadatik. Ezeket mind élvezhetitek: minden nap kinyithatjátok a díszterem ajtaját, hallgathatjátok, ahogy egy társatok, vagy tanárotok szolgál. Együtt imádkozhattok, tanulhattok, és szivarozhattok. Magatokba szívhatjátok tanáraink bölcsességét, valamint lehetőségetek van építő jellegű vitákat kezdeményezni és azokból tanulni. Szánjatok időt a tudományra, magatokra és egymásra!

Hat év alatt megtanultuk, hogy még az ifjak is elfáradnak, de akik az Úrban bíznak, szárnyra kelnek, mint a sasok. Kedves évfolyamtársaim, a szárnyalás időszaka következik! Szárnyaljunk addig, amíg mi is itt ülhetünk majd, az arany diplomákra várva.

Kedves diákok, tanárok, lelkipásztorok, jelenlevő gyülekezet, pár nap múlva már nem fogtok emlékezni arra, amit én itt most elmondtam, de minden nap jusson eszetekbe az a három köszönési forma: Háborúságainkban békességünk legyen Istentől! Elesettségünkben és összetörtségünkben erős várként áll a mi Istenünk! Életünk teljes valóságán Isten áldása legyen!

És végül, mivel Pál apostol azt írta, hogy köszöntsétek egymást szent csókkal. Remélem nem szentségtörés, ha most így köszönök el: Áldás, békesség és puszi :)

Tőtős Emese Brigitta
végzős hallgató