"Imádkozzatok értünk! Mert meg vagyok győződve arról, hogy lelkiismeretünk tiszta, hiszen mindenben helyesen akarunk eljárni. Főként pedig azért imádkozzatok, kérlek, hogy mielőbb visszajussunk hozzátok. A békesség Istene pedig, aki az örök szövetség vére által kihozta a halottak közül a mi urunkat, Jézust, a juhok nagy pásztorát, tegyen készségessé titeket minden jóra, akaratának teljesítésére, és munkálja bennünk azt, ami kedves őelőtte Jézus Krisztus által, akinek dicsőség örökkön örökké. Ámen" (Zsid: 13,18–21)

Egy ember áll előttünk, aki teljességgel tudatában van felelőssége nagyságának. Ugyanis azon elöljárók közé sorolja magát, akikről a megelőző 17. versben ezt mondja: „akik úgy őrködnek lelketek felett, mint akiknek számot kell adniuk”; és ezt a felelősséget rendkívül komolyan veszi.

Egy ember, aki felelőssége nagysága mellett lehetőségei és ereje korlátozottságának is tudatában van – talán helyesebb, ha azt mondom, hogy ismeri azt, mert a „tudatában van” túlságosan intellektuálisan hangzik. Ő nem elméletben tudja, hogy esendő, hanem saját tapasztalatból ismeri az elbukást, a kudarcot. A gyarlóság számára nem elvont fogalom, hanem életvalóság.

Egy ember, aki ismeri azokat a veszélyeket, amelyek misszió útján, az idegenben rá leselkednek, és anélkül, hogy dramatizálná, komolyan számol azokkal.
Egy ember, aki tudja, nem csak az eszével, hanem egész lényével, hogy egymagában elégtelen, rá van utalva másokra.

Ez az ember – akivel reménységem szerint mostanra már azonosultunk –, aki tudatában van felelőssége nagyságának, ismeri ereje korlátozottságát, számol a veszélyekkel és meg van győződve arról, hogy egymagában elégtelen – ez az ember segítséget, imatámogatást kér. Nem csak a maga, hanem a munkatársai számára is. Alapigénk így kezdődik: „Imádkozzatok értük”.

Amennyire egyszerűen, keresetlenül és természetesen hangzik ez a kérés a Szentírásban, annál összetettebb és nehezebb a valóságban. A mi valóságunkban. Ugyanis a felelősségünk nagyságának, nem csak a szolgálat, hanem a családunk, egymás és önmagunk iránti felelősségünk nagyságának, mi is tudatában vagyunk. Gyarlóságunkat is ismerjük, a veszélyekről és önmagunk elégtelenségéről is tudunk – de paradox módon mégsem, vagy csak nagyon nehezen kérünk segítséget. Gondoljunk csak belé, hogy mennyi időre van szükségünk, amíg bevalljuk egy-egy problémánkat másoknak. És mennyi időnek kell eltelnie, amíg a hozzánk legközelebb álló segítségéért folyamodunk? Nem részletezem tovább, hogy hogyan nem kérünk segítséget, hiszen közülünk mindenki ismeri ezt a maga és a mások életéből.
 
A németországi Lübeck-i dómban található egy táblakép, amely Jézus Krisztusnak a hálátlan világhoz intézett panaszát tartalmazza. Ez a panasz így hangzik:
Én vagyok a világosság – ti nem láttok engem.
Én vagyok az út – ti nem jártok rajtam.
Az igazság – ti nem hisztek nekem.
Az élet – nem keresnek engem.
Gazdag vagyok – nem kérnek engem.
Nemes vagyok – nem szolgálnak nekem.
A legszebb – nem szeretnek engem.
Irgalmas vagyok – nem bíznak bennem.
Mindenható vagyok – nem félnek engem.
Tanító vagyok – nem követnek engem.
Ha elkárhoztok – ne okoljatok engem.

Én fiatal koromban olvastam ezt a Jézus-panaszt Szovátán egy katolikus templom előtt, és mély nyomot hagyott bennem. Az ottani szövegben Jézus a mondatok első részét a (mindenkori) hallgatóira vonatkoztatja: „Ti Mesternek (útnak, világosságnak… ) hívtok, és nem kérdeztek engem”. Itt az Isten-ember viszonyára nézve fogalmazódik meg az az érthetetlen ellentmondás, amit fentebb az ember-ember viszonyban láttunk. Tudniillik, hogy a helyes ismeretből nem származik helyes viszonyulás. Krisztus ismeretéből nem származik Krisztus-követés, illetve önmagunk rászorultságának ismeretéből nem származik segítségkérés.

Az utóbbi időben sokat és joggal panaszkodunk korunk individualista életfelfogására, amely azt mondja az embereknek és azt mondatja velük, hogy „egyedül is sikerül”. De úgy látszik, hogy miközben helytelenítjük ezt az életfilozófiát, mi magunk aszerint élünk. Ennek következtében egyedül maradunk, lassan elapasztjuk azokat a segítségforrásokat, amelyeket mások jelenthetnének nekünk, elvágjuk a tápláló kötelékeket. Miért?

Azt hiszem, ennek egyik fő oka abban van, hogy hiányzik belőlünk az alázat. Kiszorította azt az ősbűn, a hübrisz, az elbizakodottság. A státuszunk, a hívő ember, a teológus-, lelkipásztor- vagy éppen a tanár-voltunk is lehet az alázat akadálya, az elbizakodottság forrása. Mert úgy gondoljuk, hogy hívő emberként, teológusként, lelkipásztorként vagy teológiai tanárként nem szorulunk, nem szorulhatunk másokra, mások segítségére. Engem ámulatba ejtett és csodaként éltem meg azt, hogy egy olyan szakavatott teológus, tehetséges rétor, meggyőző prédikátor és életpélda, mint a zsidókhoz írott levél szerzője, nem restell segítséget kérni testvéreitől. Bárcsak velünk is megtörténne ez a csoda!

De lehet, hogy azért nem kérünk segítséget, mert csalódtunk másokban. Talán nagyon régen kisgyermek korunkban, amire már nem is emlékszünk. A lélekgyógyászok azt mondják, hogy azoknak az embereknek, akik kisgyermek korukban nem biztonságos, nem kiszámítható szülők mellett nőttek fel, különösen nehéz felnőttként segítséget kérni. De nehéz azoknak is, akiknek a bizalmával felnőtt korukban visszaéltek, vagy összetörték azt.

Azonban egy biztos: bármi is akadályoz abban, hogy segítséget kérjük, le kell számolnunk vele. Mert egymagunkra maradni, a magunk erejéből és lehetőségeiből táplálkozni nem opció. Ellenkezőleg, zsákutca.

Adja meg az Úr, hogy az az érthetetlen ellentmondás, amiről előzőleg beszéltem, ma feloldódjék, megszűnjék, és induljunk el segítséget kérni számunkra megbízható embertől, vagy közösségtől.

Ugyanakkor őrizzen meg attól, hogy a mások közbenjárása könnyelművé tegyen minket. Azt olvassuk az imakérés indoklásában: „Mert meg vagyunk győződve, hogy jó lelkiismeretünk van, ugyanis igyekszünk mindenben tisztességesen élni.” Ez a becsületes igyekezet tesz méltóvá mások segítségére, közbenjáró imádságára.

Egy ember áll előttünk, aki nem csak azt tudja, hogy szüksége van másokra, hanem azt is, hogy másoknak szükségük van rá. Ismeri az élet, a keresztyén hívő élet egyik legnagyobb titkát, misztériumát: az Isten gyermekeinek összetartozását. Azt, hogy Krisztus testének egymástól elszakíthatatlan tagjai vagyunk; azt, hogy ajándékként adattunk a másik embernek, a testvérünknek. Ezért inti a gyülekezetet nyomatékosan: imádkozzanak azért, hogy ő visszaadassék nekik, újra nekik ajándékoztassék. A Heidelbergi Káté első feleletét kiegészítve azt mondhatnám: „nem önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak a tulajdona és a testvérem ajándéka vagyok”. Ez a „kiegészített hitvallás”, önértelmezés megóv attól, hogy megvonjam magamat másoktól, és felfokozza bennem a vágyat, hogy ajándékként visszaadassam nekik, elsősorban azoknak, akikkel szorosan együvé tartozom.

Ez az ember helyesen látja a világot. Az egyik írásmagyarázó ezt mondja róla, illetve az írásáról: „A Zsidókhoz írott levél egy lényegesen egyszerű világképet képvisel. Az igazi világ a mennyei; az az örök létezés. A földi világ […] kizárólag az Isten magasabb valóságának a »képmása«." A mennyei világ a meghatározó, a döntő valóság. A földi dolgok a mennyben döntetnek el.

Ennek a világlátásnak is van következménye. Legfőképpen az, hogy lehetetlenné teszi az intézkedéseket, a taktikázásokat, azt, hogy az ember ügyeskedéssel „besegítsen” az Istennek. A mi emberünk nem gondolja ki, nem tervezi és szervezi meg a visszatérését, a visszaadattatását, hanem elkéri, illetve elkéreti a gyülekezeti tagokkal az Istentől.

A paradoxon itt is tetten érhető. Mi is hisszük, hogy a mennyei az igazi valóság. Ezt nagyon szemléletesen mondja el Elizeus próféta az által, hogy Izrael hadi erejét nem a földi, hanem a mennyei hadseregben látja. Azt is hisszük, hogy a mennyben a gondviselő Isten lakózik, aki irányítja gyermekeinek útját. Ennek ellenére kezünkben akarjuk tartani a sorsunkat, és ügyeskedünk céljaink elérése érdekében. Azt hiszem, ezt sem kell részletesen kifejtenem, hiszen mindenki ismeri a maga és a mások életéből. Remélhetőleg nem csak a másokéból.

Ennek a paradoxonnak is, akárcsak az előbbinek, vannak okai. Elsőnek az Isten iránti bizalmatlanságot, kicsinyhitűséget említeném. Noha az Isten erre semmivel sem szolgált rá. De ennél talán meghatározóbb erő az, hogy görcsösen ragaszkodunk a saját elképzeléseinkhez.

Cselekedje meg az Úr most velünk, hogy teljes meggyőződéssel el tudjuk mondani az egyik énekünk következő sorait: „Mind jó, amit Isten tészen, szent az ő akaratja. Ő énvelem is úgy tégyen, mint kedve néki tartja. Ő az Isten, ki ínségben az övéit megtartja, hát legyen úgy, mint akarja.” (393,1). Meglátjuk, béke és nyugalom költözik az életünkbe, eltűnnek a feszültségek, a görcsök, és enyhül a stressz.

Ez az ember amellett, hogy tudja, rá van utalva mások segítségére, ajándékként adatott másoknak, és helyesen látja a világot, helyesen ismeri az Istent is.

Mindenekelőtt úgy ismeri Őt, mint jelenlévő, megszólítható Istent. Ezért kezd áldásmondásba. Hiszen amikor áldást mondunk, akkor Istent szólítjuk meg közvetett módon, egyes szám harmadik személyben meg. Ez a közvetettség az iránta való bizalom és az iránta érzett tisztelet kifejezése. Úgy is mondhatnám: ünnepélyes, emelkedett hangvételű kifejezése annak, amit a százados hitvallásként mondott: „Csak szólj, és meggyógyul az én szolgám”. (Mt 8,8)

Mi is úgy hisszük Őt, mint aki jelen van és megszólítható, és aki mély tiszteletet ébreszt bennünk.

De a mi emberünk úgy is ismeri Istent, mint aki hatalmas és hűséges. Hűségétől, az örök szövetség vérétől indíttatva hatalma által kihozta a juhok nagy pásztorát a halálból. És mindezt ránk nézve tette, hogy ne bolyongjunk gazdátlanul ebben a világban, és hogy haza vezettessünk az igazi, a mennyei világba, amelyben örökre Vele lehetünk.

És ismeri az Istent úgy is, mint aki munkálkodik az emberben. Készségessé teszi őt a jó cselekvésére, illetve arra, hogy az Ő akaratát cselekedje és az Ő jótetszésére éljen. Ez nem kényszerű, hanem belülről jövő felszabadult engedelmesség. Annak a következménye, hogy Isten az Ő törvényét, akaratát az ember belsejébe helyezi, szívébe írja (Jer 31,33). És az ember, aki Isten akaratát cselekszi és az Ő jótetszésére él, megtapasztal valami csodálatos dolgot: azt, hogy mindez végső soron nem tőle van, hanem az Istentől. A 21. vers második fele valahogy így hangzik: „hogy az Ő akaratát cselekedjétek, (Ő) cselekedve bennetek azt, ami kedves Őelőtte”.

Nagy reménység olyan Istenben hinni, aki az emberben munkálkodik – nagy reménység másokra, szeretteinkre, közösségünkre, gyülekezeteink tagjaira, és magunkra nézve.

Ez az Isten, a mi Istenünk, aki itt van és megszólítható, aki hűsége és hatalma által üdvösséget szerzett nekünk, és aki munkálkodik bennünk, méltó arra, hogy teljes szívünkkel mondjuk az igeszakasz utolsó mondatrészét: „Dicsőség Neki örökkön örökké. Ámen”