Az első ószövetségi klímakonferenciáról hallhattunk, annak előkészületeiről, magáról a konferenciáról és a zárónyilatkozatról.

Azóta sok klímakonferenciát tartottak, főleg a 20. és 21. században, de talán egyik sem volt olyan eredményes, mint ez az első. Miért? A környezetvédelem témájában, nagyhatalmak, zöldek, környezetvédő aktivisták összegyűlnek, tanácskoznak, határozatokat hoznak, majd saját érdekük szerint ezeket a határozatokat megszegik, áthágják a világhatalmak és az egyszerű emberek. Igen, mi is. Nem kell egyből a szomszédra mutogatni, másra kenni a felelősséget. Gondoljunk csak arra, hogy az év elején elkezdett szelektív szemétgyűjtést mennyire vesszük komolyan.

Van-e üzenetértéke a mai klímakonferenciák számára, a világ sorsáért aggódó emberek számára ennek az ősrégi történetnek? Mit szűrhetünk le mai üzenetként az alapigéből?
Alapigénket megvizsgálva arra jövünk rá, hogy az isteni parancs és isteni ígéret közrefog 3 emberi cselekedetet. Isteni keretben történik mindaz, amit az ember tesz. Úgy gondolom, hogy ez az egyik leglényegesebb különbség ez első és a mostani klímakonferenciák között. Az emberi tevékenységeknek egy isteni parancs és ígéret ad keretet. Éppen ezért alapigénk nem egy természeti katasztrófa utáni válságtanácskozás, hanem váltságkonferencia, ahol az embernek megkegyelmező Isten új közösségre hívja a megváltott embert.

Abban mindenki egyetért, hogy valamit tenni kell, változtatni kell életmódunkon, csökkenteni kell a CO2 kibocsátást a földön, mert az üvegházhatás, a globális felmelegedés, a jégmezők, gleccserek olvadása, a tengerszint emelkedése, a megkopasztott erdők, a kiszipolyozott föld elsivatagosodása, a szélsőséges időjárás, megállíthatatlan láncreakcióként egyre inkább oda vezetnek, hogy az ember élettere összeszűkül és ellehetetlenül itt a földön az emberi élet.

De addig, amíg kimegyünk vidékre és látjuk a sok üres házat, a megműveletlenül hagyott földeket, szembesülve a munkaerőhiánnyal, addig hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy ez a világvégével, a bolygó túlnépesedésével való fenyegetés olyan távolinak tűnik, ez nem is igazán a mi problémánk. Az én életem, az én házam, azt teszek vele, amit akarok. És látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön és hogy szíve gondolatnak minden alkotása szüntelenül csak gonosz. 1Móz 6,5 Nem változott semmi. Az ember ugyanolyan önző és csak a maga boldogságát kereső, mint volt az özönvíz előtt. Az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva 1Móz 8,21.

A mai klímakonferenciák környezetvédelemről szólnak, mit tehet és kell tegyen az ember azért, hogy a természetet, mint életteret megőrizze. És megszületnek nagyon jó civil kezdeményezések, megszületnek nagyon jó gondolatok, miszerint a földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsönbe. A különböző kutatások, statisztikák, hatástanulmányok pedig felhívják a figyelmünket arra, hogyha nem teszünk semmit, akkor pontosan hány év múlva fogy el az oxigén a földről, szárad ki az utolsó kút, halnak ki a különböző állatfajok. A személyes felelősség felébresztése érdekében még azt is ki tudják számolni, hogy kinek mekkora az ökolábnyoma, mennyi CO2-ot termel az életvitelével. Hallhattuk Greta Thünberg szenvedélyes beszédét, amit egy klímakonferencián mondott el, „miért tanuljak egy olyan jövő számára, amely lehet, hogy nem lesz, főleg ha senki sem tesz azért, hogy ezt a jövőt megmentse.” Olvashattunk Emma Lim montreali diák „NoFutureNoChildren” akciójáról, amit azzal indított el, hogy mindig is anya akart lenni, de nem fog gyerekeket szülni egy olyan világban, ahol gyermekei nincsenek biztonságban. “Azt akarom látni, hogy a kormány átfogó terveket készít, hogyan maradjon 1,5 fok alatt a felmelegedés mértéke.”

Sorolhatnánk hosszan a különböző emberi kezdeményezéseket, kormányhatározatokat, Kína népesedéskorlátozó politikáját, ami elhibázott döntés volt, hiszen 40 év után, 4 éve eltörölték ezt a törvényt, mint ami károsan befolyásolta az ország jövőjét.
Sok mindent próbál tenni az ember a környezetvédelem ügyében, de ki kell mondjuk: a világ megőrzése a teremtő Isten nélkül eleve kudarcra ítélt vállalkozás. Azt látjuk, hogy sokan félnek a világvégétől, félnek a haláltól és közben elkezdenek félni az élettől is. Félnek az emberek élni. Pedig Isten bátorít minket, hogy nem csak a halál után van élet, hanem már itt a földön is van élet a halál előtt.

Addig, amíg csak környezetvédelemről beszélünk és nem a teremtett világ védelméről, addig minden emberi cselekedet csak pánikszerű próbálkozás marad arra, hogy valahogy elkerüljük a katasztrófát, ami a világ végével bekövetkezik.
Az isteni keret nélkül az emberi cselekedetek gyöngének bizonyulnak és bekövetkezik az, amit a legpesszimistább forgatókönyvek előrevetítenek. Vége lesz minek? Az életnek, a földnek? A gondtalan, kényelmes életnek, amiről úgy gondoljuk, hogy minden fényűzésével együtt jár nekünk?

Úgy kezdődött alapigénk, hogy Isten szól: Menj ki a bárkából! Szólt egykor a világ teremtésének kezdetekor és Legyen szavára meglett ez a csodálatos világ. És belehelyezte ebbe a világba az embert, hogy azon uralkodjon, és azt megóvja. Az ember nem az őt körülvevő környezetet kell megőrizze, aminek a középpontjába képzeli magát és körülötte forog a világ, hanem az Isten által teremtett világot kell megbecsülje és megóvja, amelyben Isten az embert felvigyázóvá tette. A gazda megbízza a sáfárt, a gazdatisztet és amikor lejár a megbízatás, akkor számon kéri rajta, rajtunk, hogyan gazdálkodtunk a ránk bízott javakkal.

Az Ádámnak szóló megbízatás, minden emberre érvényes. De Ádám elbukott és az utána következő emberek úgyszintén és Isten elhatározta, hogy elpusztítja az embert. Noénak és családjának megkegyelmezett. Ismerjük az alapigénket megelőző részt, hogy tervezte meg a bárkát és építette fel Noé, hogy gyűjtött be oda minden értéket, élőlényt, hogy jött el az özönvíz és pusztított el mindent és csak azok menekültek meg, akik a bárkában voltak. Nóé volt az igaz ember és neki köszönhetően még hét ember megmenekült. Nyolcból egy az 12,5 %. Kb. annyi ahányan eljárnak templomba. Mi szeretünk úgy gondolni magunkra, akik eljárunk templomba, hogy mi vagyunk az igaz emberek, de itt most nem ezen van a lényeg, hanem azon, hogyha komolyan vesszük küldetésünket, ha tovább tudjuk mondani mindazt, amit Istenről tudunk, akkor ennek a tudásnak köszönhetően mások is megmenekülhetnek.

Isten szól: Menj ki a bárkából! A családod, az állatok, mindazok, akiket begyűjtöttél és megmentettél, menjetek ki. Többször is találkoztunk már ezzel a hasonlattal, hogy ma ez a bárka az egyház. A bárkán kívül nincs üdvözülés. Vagy legalábbis szeretnénk azt hinni. Ahova mindent, ami értékes begyűjtünk. Nemcsak azt, ami szorosan hozzánk tartozik, számunkra kedvesek, hanem mindazt, amit értéknek gondolunk. Hitünket, nyelvünket, népszokásainkat, zenénket. És ott őrizgetjük.

Ruzsa Magdi szokta elmondani a koncertjein, hogy a hagyomány az nem beteg, hogy ápolni kellene, nem rab, hogy őrizni kellene, hanem a hagyományt élni kell. Minket az elmúlt rendszer beszorított a templom falai közé, és nagyon nehezen tudunk onnan előjönni. Túlságosan megszoktuk a templom biztonságában. A bárka biztonságában. Inkább megvárnánk a világ végét a mi kis összkomfortos bárkánkban és itt az egyházban majd szépen túléljük a külső viharokat. Menj ki a bárkából! Képzeljük el, hogy milyen szagok, illatok lehettek ott a bárkában. A bezárkózottságtól megáporodik a levegő, ami nem tesz jót a bentlévőknek.
Mi tényleg úgy gondoljuk, hogy az egyházban az értékmegőrzés az egyik feladatunk, egy olyan világban, amiben nagyon sok minden viszonylagossá vált, szeretnénk megőrizni az utódaink számára mindazt, amit mi értéknek éltünk meg az életünkben. Szeretnénk konzerválni ezeket az értékeket. De a konzerválás az egyben csírátlanítást is jelent, az új élet már nehezen bontakozik ki egy csírátlanított életből. Ha valamit szeretnénk megőrizni utódaink számára, akkor azt nem elzárni kell a külvilág elől. Egy együtt imádkozó prédikátor és miniszterelnök fényképe kapcsán fellángolt a vita az elmúlt napokban. A hit az egy intim dolog vagy úgy kell megélni a nagy nyilvánosság előtt, hogy mások is lássák annak gyümölcseit? Hol a határ vagy inkább az egyensúly a személyesség és a missziói parancs között, amikor hitemről, a bennem munkálkodó Istenről beszélek másoknak? Vajon nem a kísértő munkálkodik közöttünk, bennünk, amikor minden bizonyságtétel őszinteségét megkérdőjelezzük és csak jól kigondolt reklámfogásnak tartjuk?

Noé megfogadta az Úr parancsát, Noé kiment a bárkából. Ez az első emberi cselekedet az isteni parancs után. És ebben sok minden benne van. Benne van Noé engedelmessége, az hogy volt füle arra, hogy meghallja és megfogadja az Úr szavát.
Nyüzsögjenek, szaporodjanak és sokasodjanak, itt most az állatokra vonatkozik ez a parancs, de az emberre is vonatkozik, ha elolvassuk a történet folytatását is. Első olvasásra úgy gondolnánk, hogy csak egy költői felsorolással, fokozással van dolgunk, de mindegyik szónak megvan a maga külön jelentése.
Nyüzsögni: pezsegni. A teremtésnél is előfordul ez az ige. Visszaviszi gondolatunkat oda, a teremtéshez, az újrakezdéshez, az újjáteremtéshez. Az az ének jutott eszembe, amit már idéztek innen egyszer a szószékről: Kezdjetek el élni, hogy legyen mit mesélni, majd az unokáknak, mikor körbeállnak, mikor körbeállnak, az ágyadon ugrálnak, legyen mit mesélni, kezdjetek el élni. (Pásztor Anna)
Szaporodni: betölteni Isten törvényét, vállalni és elfogadni az áldást.
Sokasodni: odafigyelni a már megszületettekre, evangelizálni, misszionálni azokat, akik még nem hallottak Istenről, de pásztorolni a már meglévőket is.

Noé második tette az volt, hogy oltárt épített. Megteremtette az istentisztelet lehetőségét, alkalmát. Az özönvíz után maradt romokból oltárt épített. Megteremtette az áldozás, az imádkozás lehetőségét.

Noé harmadik tette az volt, hogy áldozott. Égőáldozatot mutatott be. Ebben benne volt a hála, hogy megmenekült családjával együtt és a bűnbánat is. Az olyan élet, amelyikből hiányzik ez a meghajlás Isten előtt, ez az alázattal való megállás, az felpörög és kiég. Az az élet, amelyben helye van ennek a rítusnak, az Istenhez való odafordulásnak megvannak a szent pillanatai, abban az életben helyreáll a ritmus is. Rítus és ritmus így tartoznak össze. A helyes életritmus, bioritmus akkor van meg, ha megvan az Istenhez való odafordulás rítusa életünkben. Bement-kijött, dolgozott-imádkozott, hallgatott-beszélt.

És végül Noé harmadik cselekedete után elhangzik az isteni ígéret. Így kerül egy szép isteni keretbe Noé három cselekedete. Miről szól Isten ígérete?
Nem átkozom meg többé a földet az emberért! Isten átkát magunkon tudni szörnyű dolog lehet, ettől a súlyos tehertől szabadít meg Isten az ő ígéretében. Nincs isteni átok, csak isteni áldás, nincs Isten háta mögötti hely, csak az ő tenyerének biztonsága.
Az ember rossz ifjúságától fogva: az özönvíz után is ugyanolyan bűnös maradt az ember, nem lett jobb. Ne álltassuk magunkat, hogy mi jobbak vagyunk másoknál. Mi is bűnösök vagyunk.
Nem szűnik meg az élet: ne essünk pánikba, de felelősen gazdálkodjunk a ránk bízott javakkal.
Tekintsünk erre a mi világunkra úgy, mint egy bajbajutott emberre, akit jól helybenhagytak, aki ezer sebből vérzik, aki fulladozik a sok szeméttől. Jézustól parancsba kaptuk, hogy a beteg embert meg kell látogatnunk, törődnünk kell vele. Igénk örömüzenetét így tudnám összefoglalni, hogy ez a világ Isten kegyelméből megmarad, de nekünk törődnünk kell vele, óvnunk kell, meg kell becsülnünk, mint Istentől kapott drága ajándékot. Ámen