Az igehirdetési tervnek megfelelően ezen a vasárnapon a Heidelbergi Káté 42. úrnapi tanítása van soron, amely a maga rendjén két kérdés feleletben a 8. parancsolatot magyarázza: Ne lopj! Miért kellene egy keresztyén közösségben ma erről beszélni? Nem ez-e a legegyszerűbb minden parancsolat között? Miért kellene osztani és szorozni? Eszembe jut egy rövid videó-bejátszás, amely évekkel ezelőtt ment a BBC-n. Egy óriási teremben az emberek konferenciára gyűltek össze azért, hogy megbeszéljék a globális felmelegedés problémáit. S a filmen látni lehet, ahogy a hatalmas teremben a hangzatosabbnál hangzatosabb szónoklatok egymást követik, de ami marad az egymást sűrűn követő beszédek után mindössze a szónokok szájából felszálló széndioxid, amely maga is tovább súlyosbítja az üvegházhatás problémáját, amelynek megoldására gyűltek össze. Kell-e beszélni ma egy ilyen egyértelmű parancsolatról, hogy „ne lopj”? Nem esik-e az igehirdető abba a kelepcébe, hogy fölöslegesen rabolja a gyülekezet idejét és figyelmét?

Miért kellene ma erről beszélni, hogy „ne lopj”? Csak nem gondolom, hogy tolvajok is vannak itt ebben a gyülekezetben! A templomba általában rendes, becsületes hagyománytisztelő emberek szoktak járni. S a szabály alól azt hiszem ez a mai nap sem kivétel. (Amúgy érdekes, hogy aki meg nem megy templomba, az is ezzel indokolja, hogy miért nincs szüksége neki arra, hogy oda menjen.) Tehát énekeljünk egyet, és menjen mindenki haza, s éljen tovább is úgy, mint eddig. Hiszen mindezeket már megtartottuk ifjúságunktól fogva… Esetleg van még valami?

Igen, van. Van egy-két történetem. Két hete bent jártam a hármas tanteremben. Többnyire akkor megyek tanterembe, amikor órát tartok. De most üres volt, s a látvány lehangoló. A tanév elején még egységes tantermi bútorzat helyén most holmi szedett-vedett székek álltak. Egyik ilyen, másik olyan. Mert valakik úgy gondolták, hogy inkább felviszik azokat a szobájukba. Amúgy sem számít, hogy a tanteremben milyen van. Azok a székek kellenek nekem…

Tudjátok, hogy a januári vizsgaidőszakban volt néhány kellemetlen esemény itt az Intézeten belül. Némelyek úgy gondolták, hogy munka nélkül is lehet komoly eredményt elérni a vizsgákon. Végtelenül sajnálom, hogy egyeseket e némelyek közül nevesíteni is kellett. A leglehangolóbb élmény számomra mégsem ez volt. Nem azok a nevek, amelyek elhangzottak, hanem azok, amelyek nem hangzottak el. Amikor közvetett módon kiderült, hogy mások, többen is éltek a csalás lehetőségével, és amikor ezt egyik alkalommal az évfolyamon megbeszéltük, megdöbbenve láttam, hogy a csoport nagy része nem abban látja a problémát, hogy csalás történik, hanem abban, hogy ezt valaki a diákok közül nyilvánosságra hozza. „Némák között vétkes, aki szólni mer” – hogy Babits Mihályt a kanonikus formától kissé eltérően parafra¬záljam. Az árulás a csalásnál nagyobb bűn. Mert az arány a mérce.

És tudjátok azt, hogy mi történik az egyházközség ügyvitelében (ne menjünk magasabbra)? Hogy mi történik a megpályázott pénzekkel? Tudjátok azt, hogy hová megy a céladomány? És ennek nem az az oka, hogy a lelkipásztor nem tud elég jól hollandul meg németül. És tudod, hogy mi lesz az özvegyasszony utolsó két fillérével, amit ő az Istennek adott? Mi az egyház? Egy nagy pénzmosoda – bibliai alapokon!

Ez a tragikus ezekben a Jákob-történetekben is, hogy ez az ember a csalását, a lopását folyton teológiailag indokolni tudja. „Hogy van az, hogy ilyen hamar vadra leltél fiam?” – kérdi az öreg. Mire ő: „Mert az Úr, a te Istened hozta elém.” (Gen 27:20). Vagy a Lábán történetben azt mondja: „Az én atyám Istene velem volt… Atyátok megcsalt engem…, de Isten nem engedte, hogy kárt tegyen nekem... Így vette el Isten atyátok jószágát és nékem adta.” (Gen 31:5-9) Könnyekre fakadnék ettől a hitvallástól, ha nem tudnám, hogy mögötte alantas, mocskos, önző, testi, ördögi érdekek állnak. Csak jobban mutat, ha rajta van az Isten neve. S az erdélyi református egyház pecsétje.

Ne lopj! A Tízparancsolat ennél a stációjánál elmarad a teológiai indoklás – hogy miért ne –, amelyet az első négy parancsolat esetében találunk. Elmarad az ígéret is, amely az ötödiknél megjelenik – hogy hosszú ideig élj. Az ilyen cselekedetet sem teológiailag indokolni nem kell, se nem egy várható jutalom függvényében kell megtartása mellett vagy ellen dönteni.

A Heidelbergi Káté 110. feleletének fogalmazásából kitűnik, hogy a gyülekezet tagjai 450 éve is a maihoz hasonlóan gondolkodtak. A 8. parancsolat nem csak kirívó lopásról és rablásról szól, amelyet a polgári hatóság is megbüntet. Zakariás és Gáspár ennél tovább mennek. S bár Jézusnak a Hegyi Beszédében a 8. parancsolat kapcsán nem hangzik el egy újraértelmezett változat, a Kátéban található magyarázat kétségtelenül a Hegyi Beszéd radikalizáló szellemében fogant: „lopásnak nevezi Isten mindazon gonosz mesterkedéseket és fogásokat is, amelyek által felebarátunk tulajdonát akár erőszakkal, akár hamissággal magunkhoz ragadni szándékozunk, mint például hamis súly és mérték, hitvány árú és hamis pénz, vagy uzsora, vagy bármi más eszköz által, amit Isten megtiltott.” A fogalmazáson ott érezzük a középkori piac zsibongását, de a „bármi más eszköz” elég tág ahhoz, hogy ebben a tárban a sajátjainkat is felleljük. Melyek a lopás kanonizált formái?

(a) Szívtolvajok
A Jákob-Lábán történetben a „lopni” kifejezés többször is megjelenik. S az egyik legérdekesebb az, amit a narrátor a 31:20-ban így mondd el: „Jákob pedig meglopta az arámi Lábán szívét, mert nem adta tudtára, hogy szökni akar.” A héber nyelv itt a lopást ugyanazzal a szóval fejezi ki, mint a 8. parancsolatban. A héberben nincsenek ennek variációi, mint a magyarban játékosan hangzó „elcsen”. Mi tudjuk árnyalni. A Bibliának ehhez túl szegényes a szókincse. Meglopni a szívet annyit jelent, mint nem őszintének lenni, nem elmondani az igazságot. Valamit visszatartani, elhallgatni abból, amit el kellene mondani. S bár a kifejezést nem használja, ugyanez történik akkor, amikor az öreg Izsák bizalmával visszaél. Átveri az öreget.

Ugyanezzel a kifejezéssel találkozunk később az Absolon történetében is, aki apja ellenében próbál pártot szervezni magának, és oldalára állítani az embereket. Ezt mondja (2 Sám 15:4-6): „Bárcsak valaki bíróvá tenne engem ebben az országban (a bíró helyére „lelkipásztort” vagy egyházi tisztviselőt is írhatunk)! Mert ha hozzám jönne valaki, akinek peres ügye van, igazságot tennék neki. Mikor pedig valaki hozzá ment, azonnal feléje nyújtotta a kezét, és megcsókolta őt. Így cselekedett Absolon egész Izraellel… És így Absolon alattomban meglopta az Izrael fiainak szívét.” Ha a Biblia korában ismerték volna ezt a kifejezést, akkor az állna itt, hogy „manipuláció”. Ismerjük ezt, és nemcsak a politika világából. Ott ahol nem Isten választ vezetőt (prófétai elhívás, ima és sorsvetés által), mindig megvan annak a veszélye, hogy az ember manipuláció áldozata lesz.

(b) Státusztolvajok
Jákob elsőszülöttségi jogot és áldást lop Ézsautól. A történet elég sejtelmes – de pont ebben van művészi értéke –, úgyhogy a szerző semmi közvetlen megjegyzést, teológiai értékelést nem fűz az eseménysorhoz. Az mindenesetre világos, hogy az áldás utáni sóvárgás nem valamiféle magasabb rendű lelki fogékonyságot és igényt feltételez Jákob részéről. Az áldás jogot és természeti adottságokat jelentett, amely ugyanúgy hozzátartozott a mindennapi élethez, mint az elsőszülöttségi státusszal járó privilégiumok. Nehogy valaki arra gondoljon, hogy az áldás-igény valami magasabb újszövetségi szellemiséget kölcsönöz ennek az ószövetségi szereplőnek. Valójában itt is személyi jogokról, igényekről, érdekekről van szó. Jákob elvesz egy helyet, ami nem az övé. Elfoglal egy állást, amelyhez nem lenne joga.

Később, Jer 23,30-ban is arról olvasunk, hogy „a prófétákra támadok, akik egymástól lopkodják az én igéimet.” Nyilván nem arról szól ez a vers, hogy többé nem lehet más lelkipásztornak a prédikációit elmondani, hanem arról, hogy a próféta az, aki az Istentől veszi az igét. Aki lopja mástól, az másnak a helyét veszi el az igehirdetői szolgálatban. Pont azt nem teszi, ami a feladata.

Az 1562-es Egervölgyi-Debreceni hitvallás a 8. parancsolat megrontásaként említi azt is, ha a lelkipásztorok nem helyesen prédikálnak, mert ezáltal olyan javadalmat élnek fel, amiért nem szolgáltak meg. Gondold meg, hogy az a gyári munkás, aki a béredet előteremti, napi nyolc órát ott tölt el a futószalag mellett. A parasztgazda hajnali 5-től kaszálni megy, azért hogy felnevelje az állatait és adományt adjon ebből az Istennek.

(c) Fösvénység és tékozlás
A Heidelbergi Káté ezt a két viszonyulási formát is a 8. parancsolat összefüggésében tárgyalja. Kétségtelenül jogosan, mert a 8. parancsolat végső soron abban a hitben gyökerezik, hogy minden az Istené. Az anyagi és szellemi javak egyaránt az ő áldásának gyümölcsei. Amennyiben ez a parancsolat a magántulajdonról beszél, úgy ez pontosít, ti. magának Istennek a tulajdona. Nemcsak az ige az Istené. Nemcsak a lélek, hanem a test is. A pénz is az övé, mert ezt mondja: Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet.

De a 111. kérdés-felelet azt is világossá teszi, hogy a 8. parancsolat pozitív formában is üzenetet hordoz. Nemcsak arról szól, hogy mit ne tegyünk, hanem feladatot ró ránk. „Hogy felebarátom hasznát tőlem telhetőleg előmozdítsam, vele úgy cselekedjem, amint akarnám, hogy mások cselekedjenek velem, és hűségesen munkálkodjam, hogy a szűkölködők szükségében segíteni tudjak.”

A keresztyén etikában nincsenek számok (hányszor kell nekem megbocsátani?). Itt nem lehet teljesítményjelző grafikonokat készíteni, sem pontos szabályok segítségével megrajzolni a határokat. De van két olyan koordináta, amelyen belül azért elég jól megszervezhetjük az életünket. Olyan irányelvek, amelyekkel tudunk kezdeni valamit: „tőlem telhetőleg” és „ahogy szeretném, hogy velem cselekedjenek”. Isten nem kér olyan feladatot tőlünk, amelyet nincs módunkban teljesíteni. Vannak, akiket elriasztanak a feladatok, mert azt hisszük, hogy egyedül kell megoldani valamit, amit ő egy egész egyházra bízott. Amire neked erőt és lehetőséget adott, azt kéri. Nem többet. De rögtön helyreáll a hamis súlyokkal lenullázott mérleg is, ha ez a második szempont, „ahogy akarom, hogy velem”, számunkra is életelvvé válik. Tudni fogom, hogy hányszor kell a felkérésnek engedni, hogy meddig lehet elmenni, hogy mit kell elmondanom és mit nem.

„Hűségesen munkálkodjam, hogy a szűkölködők szükségében segíteni tudjak.” Az egyháznak nem lehet meggazdagodni ott, ahol szegények vannak. Pál apostol Efézusi levelének gondolatát viszik itt tovább Zakariás és Gáspár testvérek, amikor azt mondják: a lopás ellentétes értelmű szava a munka: „aki eddig lopott, többé ne lopjon, hanem dolgozzon, hogy a szűkölködőnek segíteni tudjon.” A bibliai héber nyelvben a munka szó azt jelenti, hogy „szolgálat” (avodá), akkor is, ha mezei munkáról és akkor is, ha a papok templomi ténykedéseiről beszél. Ez azt is jelenti, hogy a bibliai gondolkodásban a munka isteni szolgálat, sőt, ez az Isten szolgálata. Nem kell magasztos célokat keresni, ha Istent szolgálni akarod: a munkád, amelyet rád bízott, az a szolgálat. Gondold át, hogy mennyire másképpen ülnél le szobádban az asztalhoz akkor, ha annak tudatában tennéd, hogy az, amit teszel az Isten szolgálata. Diákként és tanárként, férfiként és nőként, otthon és a munkahelyen. Ez az Isten szolgálata. Ezt jelenti az ő elhívását teljesíteni.

Ezek az értékek egy olyan világban fénylenek előttünk, ahol mindenki csal. És a mindenki alól nincs kivétel. Nemcsak a világ, a politikum, hanem az egyház is. A Római levélből vett idézet erről szól: Íme, te azt hiszed magadról, hogy a vakok vezetője vagy… Dehogy vagy! Elloptad a széket! Becsaptad a tanítódat! Visszaéltél a másik bizalmával! Elsumákoltad a pénzt! És az Istent nem érdeklik az indokaid. Az Isten igazságossága minden bábeli tornyot ledönt, azokat is, amelyek a vallásos beképzeltség simára csiszolt tégláiból épülnek. Azt is, ahol az építők héberül, görögül vagy magyarul beszélnek. S azt is, ahol a bábeltorony tetejére keresztet, csillagot vagy kakast készülnek felszerelni.

Az erdélyi református egyházunk címerében van egy szép bibliai idézet: „Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk?!” (Róma 8:31). De ne felejtsük el, hogy ez az üldöztetések alatt élő keresztyének jelmondata volt, nem a konszolidált keresztyéneké, pláne nem bábel-tornyokat építőké. Ezek az emberek nem az adóhivatallal, nem a római igazságszolgáltatással, nem a korrupcióellenes hatóságokkal küzdöttek. Ők a hitükért tették kockára az életüket. Nem ártana, ha legalább a reformációra készülődő bűnbánati-böjti időszakra lecserélnénk a fenti idézetet ezzel a mondattal, amit ugyancsak a Római levélből olvastam: „Mert az Isten neve miattatok káromoltatik a pogányok között.”

Egy olyan világban élünk, ahol mindenki csal. S a Genezis könyvének narrátora Pálhoz hasonlóan kellő önkritikával és öniróniával kezeli ezt a kérdést. Nemcsak Lábán egy balkáni figura, Jákob még inkább az. Jákob, a választott nép ősatyja egy semmirekellő tolvaj. S mégis: az emberi, az önző, alantas érdekek hajszolásán túl is ott szeli át a történeteket az, ahogyan minden bűn ellenére az egykori isteni ígéret teljesedik be: „nagy nemzetté teszlek téged”. Csodálatos vezérfonal ez: Jákob bűnét nem kell menteni (mint ahogy általában a kommentárok teszik). Nem lehet, de nincs is szükség rá. Mert pontosan ez érzékelteti, hogy nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. Nem szeszélyes, személyválogató, hanem a könyörülő Istené. Tudd meg hát, hogy az Istennek ez a jósága téged megtérésre indít. Menj, és vidd vissza a széket!