Lekció: 1 Kir 19:19–21; Mk 2:13–17

Méltán hasonlíthatóak Jézusnak ezek a szavai a Hegyi Beszéd provokálóan kemény kijelentéseihez. Váratlan az a mód, ahogyan Jézus az őt követni akarók lelkesedésére reagál, és sokkoló az, ahogy a Mester hagyományos társadalmi szokásokhoz és emberi kötődésekhez viszonyul. Igazából az egész történet arról beszél, hogy a Krisztus követése valami annyira más, annyira kiszámíthatatlan, és annyira nem passzol gondolkodásmódunkhoz, hogy soha nem lehet kitalálni, hogy mi lesz a Mester következő megnyilvánulása. Hadd mondjam így: ha valaki nem kedveli hitéletében a meglepetéseket, az készüljön fel arra, hogy Jézus mellett állandóan csalódások fogják érni.

Lk 9:51 szerint, amikor elközelgett az idő, Jézus eltökélte, hogy Jeruzsálembe megy. Az az esemény tehát, amelyről az alapige beszél, ezen a Jeruzsálem felé, a kereszthalálba vezető úton történik. Ezt a célt azonban csak a Mester ismeri, akik útközben mellé szegődnek, nem tudják. A felolvasott tanítványverbuváló jelenetet Lukács evangéliumában közvetlenül megelőzi a samaritánus faluban lezajló eseménysor: nem fogadják be Jézust, mert ő éppen Jeruzsálembe igyekszik. A tanítvány könnyen felhúzza az orrát ezen, s ha tüzelő fegyver lenne a zsebében, akkor mindjárt igénybe is venné azt. De Jézus higgadtan fogja vissza forróvérű követőit: „Az embernek Fia nem azért jött, hogy elveszítse az embereket, hanem hogy megtartsa”. A történetünket pedig közvetlenül követi a hetven tanítvány kiküldéséről és sikereikről szóló beszámoló. A Jézus Samáriából való kiutasításában illetve a tanítványok sikeres missziói útjáról szóló leírásban együtt csendül fel az, hogy az Isten országa elérkezett erre a földre, de még nem jutott diadalra.

E két leírás, egy kudarc- és egy sikertörténet között helyezkedik el a három névtelen tanítvány elhívásáról szóló rövid elbeszélés. A mindenkori tanítványság ebben a világban való jelenlétét szépen érzékelteti ez a szerkezeti elrendezés. Van amikor az a tény, hogy Jézussal egy úton haladsz azzal jár, hogy kirekesztenek onnan, ahol Jézusnak sincs helye. Lesz olyan hely, ahol a hetven tanítványt nem fogják befogadni (Lk 10:10). És valamilyen titokzatos módon mégis igaz az, hogy az Isten hatalmat adott arra, hogy „kígyókon és skorpiókon tapodjatok, és az ellenség minden erején, és semmi sem árthat nektek.” (Lk 10:19). Akkor is, ha nem látom mindjárt ennek az erőnek a megnyilvánulását.

A három névtelen elhívás történet mindegyikében a Krisztus-követés, a tanítványság egy-egy sajátos formája rajzolódik ki. Már maga a tény, hogy három különböző elhívás történettel találkozunk, arról szól, hogy ez valahogyan egyéni módon, személyre szabottan valósul meg. Krisztus mellett lehet menni úgy is, mint tömeg (mint ahogy kísérik is őt sokan), de a tanítványsághoz elhívás kell. És attól függően, hogy milyen a tanítvány lelki alkata, ahhoz méri Jézus is a mércét. Különböző embereket különböző módon szólít meg. Vegyük csak ezeket sorra.

I.

Mikor útban voltak, ezt mondta neki valaki az úton: „Követlek téged, Uram, akárhová mész.” Jézus pedig ezt mondta neki: „A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtania.”

Ez az ember saját maga ajánlkozik a tanítványságra. Tudjátok, hogy képzelem el ezt az embert? Egy energikus, öntudatos fiatal, úgy a húszas éveinek az elején. Nincsenek kötöttségei, mer kockáztatni, akar valamit. Gyerünk, vágjunk bele! Az evangélium megelőző fejezetei számtalan csodáról adnak hírt. Jézus egy olyan ember, aki csodákat tesz, megsokasítja a kenyeret, meggyógyítja az embereket, hatalma van halottakat is feltámasztani, és még üzenete is van e világ számára. Ha követendő példát keresek magamnak, aligha találhatok jobbat, mint ez a Jézus! Ezt az embert vonzza az, hogy a tömegek körülrajongják az Urat. Ki ne akarna egy ilyen nézőközönség mellett a Mesterrel együtt felvonulni?! Követlek, Uram, akárhová mész.

Ismered ezt? „Akárhová mész!” Talán olyan ember is ez, aki csak úgy ki akar törni a sorsból. Mindegy, hogy mit csinál, és hogy hová megy, csak történjen valami. Az az ember szólal meg itt, aki úgy mer kockázatot vállalni, hogy közben, titokban reménykedik a megérkezésben. Hogy Jézus megy valahová, és ott neki is jó lesz. Nem így jöttél a Teológiára? Megyek utánad, Uram, akárhová mész. Hallottál egy népszerű igehirdetőt és azt mondtad. Én is olyan szeretnék lenni. Emberek százai térnek meg majd a prédikációmra. Vonzott az, hogy vasárnaponként többszázan hallgatták otthon a lelkipásztorod igehirdetését. Eldöntötted, hogy te is hozzá hasonló akarsz lenni.

Határozottan emlékszem még az egyik felvételi interjúra. Néhány évvel ezelőtt belép a lelkes fiatalember Erdély egyik népesebb gyülekezetéből és elkezd beszélni arról, hogy mennyire tetszik neki a lelkipásztori munka, s szeretné elvégezni a teológiát. Úgy vélte, úgy látta, hogy egy olyan világban, ahol baj van a munkahelyekkel, ez egy olyan szakma is, amelyből mindig meg lehet élni. Meglepődve nézett rám, amikor azt kérdeztem, hogy hány kis gyülekezetben járt, s hogy tudja-e azt, hogy van több olyan gyülekezet is, ahol a lelkipásztorok több hónapon keresztül nem tudják fölvenni a fizetéseiket? Szeptemberben már nem jött vizsgázni.

Mit mond Jézus a felhevült tanítványjelöltnek? A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani. Tudod mit jelent ez? Azt, hogy a Krisztus követésében még azt is nélkülöznöd kell sokszor, ami másoknak természeti adottság. A rokáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, s világ teremtője, Jézus hajléktalan. Kainnak egymás után szaporodnak a fiai, Ábrahámnak egy évszázadot kell várni rá (de ugyanúgy Rebekkának, és Ráhelnek, és Annának is). Pedig igaz ember volt. Ami másoknak természetes adottság, az Ember fia még azt is nélkülözi. Egzisztenciális veszélyeztetettség. Felejtsd el a reflektorfényeket, a népes kísérő sereget, a csodatörténeteket. Akarsz-e a Mester követője lenni, ha tudod, hogy még azt sem fogod megkapni, amire jogod van, emberi, fizikai méltóságodnál fogva? Akarsz-e menni vele Samárián keresztül és átélni azt, hogy ezeket az embereket nem érdekli a Jézus tanítása? Még nem is hallották, de eleve kifogásaik vannak a személye iránt. Mert Jeruzsálembe megy. Mert a templomba megy. Oda akarod-e szánni az életed egy olyan ügyre, amely ebben a világban sohasem volt és soha nem is lesz népszerű? Azt mondja Pál apostol (1Kor 4:13), hogy „a világ söpredékévé lettünk”. Mint a Mester! Akit leköpnek, elküldenek, felpofoznak, akiktől elzárkóznak. Ma így mondanánk: a lúzerek társasága. Mert bolondságot beszélünk. A keresztről való beszéd bolondság nemcsak a görögöknek, a magyaroknak is! Oda mered-e adni a jövődet egy olyan műsorra, amelynek – hogyha jól csinálod – a nézettségi statisztikája mindig a „befektetésre érdemes” szint alatti lesz?

II.

A másik embert Jézus szólítja meg: „Kövess engem!” Az pedig így szólt: „Uram engedd meg nekem, hogy előbb elmenjek és eltemessem az édesapámat.” De Jézus ezt mondta neki: „Hagyd a halottakra a halottaikat. Te pedig menj el és hirdesd az Isten országát!”

A titkon megérkezésre és biztonságra vágyó, lelkendező tanítvány elkötelezettségét Jézus az egzisztenciális veszélyeztetettség föltárásával tette próbára. Itt egy másik embertípus jelenik meg. Egy alapos, higgadt, kb. a negyvenes éveiben járó emberről lehet szó, aki tisztában van korának társadalmi szokásaival és igyekszik is az elvárásoknak maximálisan megfelelni. A halott hozzátartozó eltemetése a zsidóságban (és azon kívül is) elsőrendű gyermeki kötelesség. A Talmud például azt írja (b. Berakhot 31a), hogy „ha valakinek meghal a hozzátartozója, akkor az illető mentesül a Sömá és a Tizennyolcas ima fölmondása alól, sőt a Tóra minden parancsa alól is.” Nem tudjuk pontosan, hogy itt miről is van szó. A zsidók ugyanis azonnal eltemették a halottakat, így önmagában a temetés nem feltétlenül jelentett volna késleltetést a Krisztus követésében. Lehetséges, hogy itt egy haldokló édesapáról van szó, vagy a temetéshez kapcsolódó egyhetes gyászszertartás megüléséről. Lehet az is, hogy a temetésben a halott hozzátartozótól való elbúcsúzás rítusa is ott van. Valami ilyesmi, hogy „engedd meg, Uram, hogy egyszer dolgozzam föl magamban ezt a veszteséget.”

Ha nem is értjük egészen, hogy miről szól Jézus rendkívüli válasza, az azért elég világos, hogy az ő álláspontja szerint nincs ezen a világon az a társadalmi norma, amely fontosabb lenne, mint az Isten országának hirdetése. Annak, aki Krisztus követője akar lenni, meg kell tanulnia az evangélium ügyét prioritásként kezelni. Figyelj csak! A gyászoló embernek azt mondja, hogy „menj és beszélj az Isten országáról, amely elközelgett.” Nem a gyászodról, nem a fájdalmadról.

Az ige itt egy olyan kérdésre világít rá, amellyel gyakran találkozunk. Az Isten országának a terjedését nemcsak a szándékos gáncsoskodás akadályozhatja meg (mint Samáriában), hanem adott esetben akár – bármennyire furcsán hangzik is – a humanista értékek. A társadalmi normák. Ebben a világban lehet így gondolkozni, hogy „előbb engedd meg, hogy eltemessem a halottamat”, itt ez a maximum, amit az ember megadhat. De próbáld meg ezt az egészet az Isten szemével nézni, amikor azt mondja a tanítványnak: „halottakat támasszatok” (Mt 10:8). Tudjátok mitől óv itt Jézus? Hogy az evangéliumot valamiféle evilági erkölcsi maximává degradáljuk. Ez a „szeressük egymást gyerekek”-szindróma. Vagy akár ebben a formában: végezze az egyház a szegényekről való gondoskodást, maradjon a templomban és vonuljon ki a közéletből. Nincsen az az erkölcsi vagy szellemi kincs, amely felérne azzal az evangéliummal, amelyet Jézus nevében hirdetünk. És jaj nekünk, ha beérjük kevesebbel!
Hagyd a halottakra a halottaikat azt jelenti: engedd, hogy azok akik ennek a világnak a szemlélete és normái szerint gondolkoznak oldják meg ezeket a kérdéseket. Te ennél magasztosabb dologra hivattál el, ne hagyd alább és ne is tekintsd alábbvalónak. Hagyd el, mint Péter a hálót, mint Máté a vámszedő asztalt.

III.

A harmadik tanítványt is foglalkoztatja a Jézus követésének gondolata. Ő is ajánlkozik, mint az első. De higgadtabb, megfontoltabb. Családos ember. Férj és édesapa. Esetleg nagyapa is, nem tudjuk. Ezt mondja Jézusnak: „Követlek téged, Uram, de előbb engedd meg, hogy elmenjek és búcsút vegyek azoktól, akik a házamban vannak.” Mire Jézus a tőle várt meglepő, de váratlanul kemény válasszal szól: „Ha valaki az eke szarvára veti a kezét és hátratekint (vissza-vissza néz, folytonosan), nem alkalmas az Isten országára.” Egy néhány régi kézirat itt azt mondja, hogy „Ha valaki hátratekint és az eke szarvára veti a kezét, nem alkalmas Isten országára.” Az ige valószínűleg a bibliaolvasás rendjén hallott Elizeus elhívására utal. Hátratekint és az eke szarvára veti a kezét, azaz visszatér a régi foglalkozásához.

Akármelyik olvasatot kövessük is, Jézus itt nem egy hevült lelkű ifjút, és nem egy rend-tisztelő középkorú embert, hanem egy családját szerető, családjához ragaszkodó édesapát szólít meg. Egy ilyen ember számára a tanítványság a legmélyebb emberi érzelmekkel szemben jelent kihívást. Vannak emberek, akik számára a család az ember érzelmi életének a csúcspontját képviseli. Az a maximum, amiért mindent érdemes kockára tenni. Értékkrízisben élő világunkban a család jelentőségét aligha lehet túlhangsúlyozni. A Bibliában olvasunk azonban olyan történetekről, amelyek tudnak ennél nagyobb értékről is. Azt mondja Isten Ábrahámnak: „Eredj ki a te földedből, rokonságod közül, és atyád házából” (1Móz 12:1). Ugyanettől az Ábrahámtól egy másik alkalommal Isten a gyermekét kéri (1Móz 22). Elizeusnak is el kell hagynia a családját a prófétai munkája elvégzéséhez. A Zebedeus fiak elhagyták apjukat, ott a csónak mellett, és mentek, amikor a Mester szólította őket. Miért? Mert ha meg akarsz maradni a Krisztus követésében, nem lehet az életednek erősebb köteléke, mint az, amely téged a Mesterrel összeköt. Nemcsak a társadalmi normák szintjén, hanem az érzelmi kötődések szintjén is. Talán ennek fényében kell idéznünk Jézus egyik később elhangzó mondatát: „Ha valaki hozzám jön és meg nem gyűlöli atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14:26). Meg nem gyűlöli. Ez azt jelenti, hogy annyira ragaszkodsz a Mesterhez, hogy ahhoz viszonyítva minden más átértékelődik, még az érzelmi életed értékrendje is.

Közvetlenül ehhez az igevershez kapcsolja Jézus a kereszt felvételének a parancsát: Ha valaki fel nem veszi az ő keresztjét, és nem jön utánam, nem lehet az én tanítványom (14:27). A kereszt útján haladó Jézust kereszt nélkül nem lehet követni. A Mester után haladva minden más kereszt lesz, amit hordozni kell. A családom is, önmagam is. De ez a csodálatos benne, hogy a kereszttől nem megszabadulni kell! Nem ledobni, nem elhagyni útfélen. Hanem vinni, úgy vinni, mint Jézus a keresztet. Hozzám tapadva, a Mester nyomában.

Három találkozás, három ember, három személyiség, három akadály, három útmutatás. A bibliában olvasunk olyan elhívás történetekről, amelyek konkrét személyekről szólnak. Ebben az igerészben nincsenek nevek. És ha megfigyeltük a három esetből egyiknél sem tudjuk, hogy Jézus szavára hogyan reagáltak a megszólítottak. Azért nem, mert Lukács ránk bízta a választ. A kereszt útján való előrehaladásunk ma tőlünk is hasonlóképpen radikális döntéseket igényel. A csendes imádságban mondjuk el a Mesternek egyéni válaszainkat. Radikális válaszainkat.