Többféle mosóporreklámból, de akár a valós életből is ismerős az a jelenet, amikor a gyermek a szép ruháját összesározva állít haza és szemlesütve áll meg édesanyja előtt, aki nem feddi meg, hanem előveszi a reklámozott mosóport és tisztára, még fehérebbre mossa a szennyes ruhát.

Kicsit hasonló a felolvasott látomás az ismert reklámokhoz és mégis egészen más, sokkal több, sokatmondó üzenetekben gazdagabb. Jósua főpap szemlesütve áll meg Zakariás látomásában az Úr előtt. Sőt jobbján áll a Sátán, vádlóként, aki elmondja róla, hogy milyen ember is ez a főpap. Nem jegyzi fel Zakariás a vádbeszédet, de maga a jelenet sokatmondó, az a főpap akinek előírás szerint díszes öltözetben kellett volna megjelenni, szennyes ruhában, egy kommentár eufemisztikusan szó szerint így fordítja, bélsárral összepiszkított ruhában jelent meg. Nemcsak piszkos, de büdös is.

Isten nem a szennyes ruhát, de magát a főpapot tisztíja meg. Hiszen a ruha nem a külső szennytől lett piszkos és büdös, hanem a viselőjétől. Ezsdrás könyvében olvashatunk arról, hogy Jósua főpap fiai és testvéreinek fiai idegen asszonyokat vettek feleségül, vagyis megvolt a Jósua főpap egyéni vétke is, de maga ez a jelenet és a helyszín azt sugallja, hogy nem az egyéni vétkei miatt áll itt egy bírósági tárgyalás kellős közepén, hanem népe, Izráel képviselőjeként. Népe bűnei miatt szégyenkezhet.

Láthatjuk azt, hogy sem az idő, a 70 év míg távol voltak, sem a fogság, sem a szenvedés nem tisztította meg Izráel népét, erre csakis maga Isten képes.

Az előbb bírósági tárgyalást emlegettem, de más megközelítésből mondhatnák azt is, hogy olyan ez, mint egy pszichodrámás jelenet. Körben ott ülnek a Jósua barátai, a jelképes férfiak és középen a néhány szereplő. És rendre azonosulni tudunk a szereplőkkel, megpróbáljuk megérteni gondolataikat, érzéseiket. A pozitív szereplőkkel nem is nehéz azonosulnunk, helyükbe képzelnünk magunkat. Az Úr mint bölcs bíró, meghallgat mindenkit, majd ítélet hirdet. Szeretünk belefeledkezni és beleragadni ebbe a szerepbe. Azt hisszük magunkról, hogy bölcsek vagyunk, hogy látjuk az összefüggéseket, hogy jogunkban áll csak úgy önmagunk erejéből ítéletet mondani és áldást osztani. A látomásban nincs is konkrétan megjelenítve az Úr, csak sejtjük a jelenlétét, halljuk a hangját, ez nem egy olyan szerep, amit magunkra vállalhatnánk.

Na, de akkor az Úr angyalának lenni, mégiscsak kijár nekünk. Ez a tisztség és tisztesség jár nekünk. Hisz az ő szavát szóljuk. Szószólói vagyunk. Az Úr angyalaként nemcsak evangéliumot kell hirdetnünk, hanem azt is el kell mondanunk, ha kell, hogy álnok vagy. Sőt nemcsak egy biztonságos helyről kell mondanunk ezt, hanem sokszor vész és veszélyhelyzetben.

Hát nem tűzből kikapott üszög-é ez? Az Úr által újból szívébe fogadott Jeruzsálem, mintegy tűzből kikapott fadarab menekül meg a végső pusztulástól. Az Úristen utánunk is így nyúl. Dánielék története jut eszembe, a tüzes kemencében nem esett bajuk, mert ott volt velük az Úr angyala, akinek fényes volt az ábrázata. De oda kellett mennie a tüzes kemencébe. Az Úr angyalaiként érezhetjük magunkat gyengének a gonosz elleni harcban, de ilyenkor ezzel a bizonyossággal, hogy egy mindennél és mindenkinél hatalmasabb Úr követei, angyalai vagyunk, mondhatjuk azt, hogy az Úr dorgáljon meg. Ő majd helyre rak téged. Én gyenge vagyok, de az Úr hatalmas.

És ott van Jósué, akiről mondhatnánk azt, hogy mások bűnéért van ilyen megalázott helyzetben. Ezsdrást idéztem, hogy megvoltak a főpap egyéni hibái, bűnei is, de egyben képviselte egész népét is. Visszatértek a fogságból, a Perzsa birodalom védelmét élvezték, már nem voltak sehol a korábbi ellenségek, edomiták, ammoniták, moábiták, de ha nincsenek külső ellenségek, akadnak belső ellenségek. is. A mai világban, a pártokban, de az egyházban is, a belső ellenzéket sokan ellenségnek tekintik. Ellenség, mert akadályozza az építkezést. Mert nem örül látványosan a sikereimnek. De a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Valahol olvastam, hogy azt mondta egy komikus, arra kértem Istent óvjon meg az ellenségeimtől és egy idő után azt vettem észre, hogy kezdenek eltűnni a barátaim. Sokszor az a barát a legnagyobb ellenségem, aki érdekből vagy számításból azzal áltat, hogy minden rendben, nem meri elmondani kritikáját, észrevételét. És legtöbbször mi vagyunk a magunk legnagyobb ellenségei. Nem csak akkor, amikor önpusztító életet folytatunk, hanem akkor is, amikor ebben a megtisztulási folyamatban megelégszünk csak a ruha kimosással.

Van egy teológiai szóvicc, aminek most csak a csattanóját idézem, nem a ruha teszi az embert, hanem a ruah, a Lélek. Valóban a megtisztulás egy belülről induló folyamat, aminek vannak külső jelei. Megállni az Úr előtt, levetni a szennyest, megtisztulni, felöltözni az új ruhát és Lelket. Ebben a folyamatban van, amit nem is mi kell önerőből elvégezzünk, hanem maga az Úr vagy az angyalain keresztül elvégez életünkben.

Van egy negyedik szereplő is ebben a látomásban, maga a Sátán, a vádló. Egy normál bírósági tárgyaláson a vádló az, aki a tényekre hivatkozva elmondja az igazság egy oldalát és sokszor a védőügyvéd az, aki minden hájjal megkent, furfangos védelemmel megtalálja a kiskaput és a felmentést a vádlott számára. Ebben a látomásban a Sátán valószínűleg igazat mond. A szennyes ruhát nem ő piszkította be. De ő Jáhvé és az Izráel kapcsolatának szétzúzásán dolgozik. És ezt nem hagyja az Úr. A mi igazság kimondásunk vagy fegyelmezésünk sem lehet öncélú vagy csak büntetés jellegű. Meg kell találnunk annak a módját, hogy a bűnös ember Istennel megtört szövetségének a helyreállításán munkálkodjunk.

Örömüzenet az, hogy ezt a munkát már helyettünk Jézus Krisztus, a Csemete, a Megváltó, már elvégezte. Nekünk ezt kell hirdetni. És azt is hozzátehetjük, hogy ebben a megtisztulási folyamatban, amikor megállunk az Úristen előtt, levetjük a szennyest, felöltjük a tiszta, ünneplő ruhát, akkor nem rekedünk meg itt ennél a pontnál, hanem továbbindulunk, hogy felismerve a ránk szabott feladatot, elvégezzük azt és megérdemelt jutalomként a felebaráttal közösen élvezzük az elvégzett munka örömét.

Kecskeméthy jegyzi meg, hogy míg a ruha levetése bírói aktus, addig a felöltöztetés egy királyi cselekedet. A tékozló fiú hazatérése jutott eszembe, akit a szerető Atyja felöltözteti új ruhába. Nem spórol rajtunk az Úristen. A legdrágábbat adja ránk és a legdrágábbat adta értünk. A visszatérés idején nem volt király, a főpap látta el a királyi feladatot is. És a Heidelbergi Káténk értelmében nekünk is egyszerre kell tanítóként, főpapként és királyként Krisztust hirdetnünk, szolgálnunk, vele együtt egy seregben hadakoznunk. Van amikor ez áldozattal is jár, magunkat hálaáldozatul adni. Itt az igében is megjelenik két feltétel, akkor járhat Jósua főpap fel és alá, ki és be, nemcsak egyszer évente az Úristen színe elé, hanem állandóan, ha teljesít két feltételt. Ezek ránk is érvényesek. Ha az ő útjain járunk és ha megőrizzük a szolgálatot. Mit jelent ez? Az úton járás jelent egy olyan életstílust, életvitelt, ami Istennek tetsző. A szolgálat megőrzése pedig gondoskodást, figyelést, szolgálati kötelességet jelent, amit nem befolyásolhat semmiféle érdek.

Az Istennel való helyreállt kapcsolat pedig magával hozza a felebarátunkkal való kapcsolat rendezését is. Hiszem azt, hogy nemcsak egykor az eszkatologikus időben tudunk szőlő és fügefa árnyékában békében üldögélni, beszélgetni, hanem már itt a földön is. Nem azért, mert mi olyan békeszeretők és békeszerzők lennénk, hanem azért, mert az Úristen mosószer helyett Jézus Krisztus vérében mosott meg.

Kierkegaardról jegyezték fel, hogy egyszer elindult, hogy a felgyűlt szennyest kimosassa (legényember volt). Hosszasan keresett, míg végül egy ajtó felett meglátta a cégtáblát, mosókonyha, szennyes ruhák mosását vállaljuk. Bement, de kiderült, hogy az egy cégtáblakészítő műhely volt csupán. Az egyházban is, sokszor csak hirdetjük a megtisztulás lehetőségét, de nem élünk vele. Hirdetjük a megbocsátást, de mi magunk nem tudunk megbocsátani.

Imádkozzunk azért, hogy ebben a megtisztulási folyamatban, mi magunk is tudjunk megtisztulni és az Úr angyalaiként, hirdessük ezt a lehetőséget másoknak is. Ámen