János evangéliuma megértésének a kulcsát az evangélium szerzője két helyen szőtte bele a könyv szövegébe. Egyik hermeneutikai kulcs kétségtelenül a könyv eredeti záradékának utolsó verse: „Sok más jelt is tett ugyan Jézus az ő tanítványai előtt, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek, hogy Jézus Krisztus az Isten fia, és hogy ezt hívén életetek legyen az ő nevében.” Ezen ars apostolica szerint az evangélium úgy íródott – és ennek értelmében nekünk azt úgy kell olvasni –, mint egy csodajel-gyűjtemény, amelynek célja az, hogy rávilágítson Jézus Krisztus igazi valóságára. Persze, a Jézussal való találkozásban mindegyre előjön az emberi természet törékenysége is, de egy pillanatig sem téveszthetjük szem elől, hogy ezek a történetek – beleértve az itt felolvasott epizódot is – Krisztusra akarják irányítani a figyelmet.

A könyv megértésében a másik fontos epizód a könyv legelső egysége, a prológus. Ennek értelmében az Isten fia egy másik világból jött át a mi világunkba. A legtöbb ember számára mindvégig idegen maradt. Az övéi közé jött, de pont az övéi nem fogadták be őt. Az evangélium különböző fejezetei mindvégig érzékeltetik azt, hogy Jézus nem csupán egy olyan zseni, aki gondolkodásában néhány évtizeddel megelőzte kortársait, s akinek értékét csak később fedezték fel. Nem, ez egy teljesen másik világ, radikálisan másik szemlélet, amelyet senki nem képes befogadni, akárhány évszázad távlatából nézze az eseményeket. Az evangélium ezt így mondja el: „Senki nem jöhet hozzám, csak ha az atya vonja őt.” (6:44) Nemcsak abban van természetfeletti csoda, ahogy az Isten fia emberré válik, hanem abban is az Isten közvetlen beavatkozása mutatkozik meg, ha valaki emberből az Isten fiává válik. A prológus szerint: ezek nem vérből és nem test akaratából, hanem Istentől születtek (1:13). Az evangéliumban ezért mindvégig egymás mellett halad ez a két párhuzamos világ. A csodatörténetek és beszélgetések rendjén tanúi vagyunk annak, ahogy egyesek nem értik a kapcsolópontokat, de annak is, ahogy a két világ egyszer-egyszer összeér. Mindaz, amiről eddig úgy tűnt, hogy két értelmezése lehetséges (kétértelmű), egy pillatat erejéig fölvillan, hogy valójában csak egy igazi értelme van.

A kijelölt evangéliumi szövegrész Jézus tengeren-járásának a története. Ez azon kevés csodák egyike, amelynek a párhuzamait Máténál és Márknál is megtaláljuk. Sőt ott is, akárcsak János evangéliumában, a tengeren járás közvetlenül az ötezrek megvendégelése után helyezkedik el. János evangéliumának a jellegzetessége az, hogy csodaelbeszéléseit terjedelmes reflexiók követik, amelyekben a csoda magasabb értelmét, önmagán túlmutató jel-értékét feszegetik különböző hallgatói körökben (ezt a többi evangéliumban nem találjuk, ott inkább a példázatokhoz kapcsolódnak ezek a tanítások). Így van ez a szombatnapon meggyógyított embernél (János 5), ahol a szombatnap és mózesi tekintély fölött folyik a vita, vagy a vakon született meggyógyításánál (János 9), ahol a vakság mélyebb értelme a diskurzus tárgya, vagy Lázár születésénél (János 11), ahol élet-halál kérdéséről beszélget Jézus hallgatóságával.

Ilyen értelemben a mostani történet első látásra kakukktojásnak tűnik. Hiszen ez egy másodlagos történetként beékelődik a kenyér és halszaporítás csodája és az ahhoz kötődő beszéd közé, anélkül, hogy a továbbiakban erre nézve bármiféle reflexió történne. Úgy vélem azonban, hogy János értelmezésében, ebben az összefüggésben ennek az elbeszélésnek különös jelentősége van. Amint az a következő versekből kitűnik, a kenyérszaporítás csodája Jézus és Mózes, a tekintély, az isteni autoritás kérdését érinti. Mózes a mannát adta a pusztában Izrael népének, Jézus ugyanúgy megvendégeli hallgatóságát utalva ezzel is a mózesi kapcsolatra, sőt azon túlra, amikor Mózestől eltérően a szétosztott kenyérben önmaga testét kínálja fel a világnak. Ráadásul, Ján 6:4 föl is hívja a figyelmet, hogy épp közel volt a páska-ünnep, vagyis az Egyiptomból való szabadulás emlékünnepe. Ebben az összefüggésben a tengeren való járás kétségtelenül egy másik Mózes személyéhez kapcsolódó csodára utal: ahogy Mózes páska éjjelén Isten népét száraz lábbal vezette át a tengeren, úgy Jézus is száraz lábbal átvonul a tengeren.

De talán van még egy ennél is jelentősebb szerepe ennek a történetnek (amelyre végső soron a Vörös-tengeri átkelés is utal). Az előző versek szerint, amikor Jézus csodáit látja a hallgatósága, egy prófétát ismernek fel benne. Majd jönni akarnak, hogy elragadják őt, hogy királyukká tegyék. Ekkor Jézus hirtelen elvonul magányosan egy helyre, tanítványai pedig hajóba szállnak (Márk szerint azért, mert Jézus mondta nekik), hogy átevezzenek a tenger másik oldalára. Királlyá akarják tenni Jézust. Az Ószövetség és az ókori világ gondolkodásában az Isten királyságát pontosan úgy ábrázolják, hogy az Úr legyőzi a tenger által megszemélyesített káosz erőit, mintegy rááll a tengerre, a biblia szavaival, mint az ellenséget, a maga „lábai alá veti”. A tenger mindaz, ami az Isten ellenes erőt jeleníti meg, a tengeren járó Isten pedig az, aki királyként uralkodik a mindenség fölött. A 14. vers arról szólt, hogy királlyá akarják tenni Jézust. Ez a történet arról szól, hogy Jézus a király! (E téma fontosságát az evangélium szerzője számára az is igazolja, hogy később a Pilátussal való találkozásban is fókuszba kerül.) De ennek a titoknak csak azon kevés ember lesz a tanúja, akik ott, akkor egy hajóban eveznek.
Milyen üzenetet hordoz számunkra ez az igerész?

*

Ahogy Jézus észrevette, hogy királlyá akarják tenni őt elvonult egyedül egy helyre. Az evangélium legmélyebb rétegei tárulnak itt fel előttünk. Az ember, aki királlyá akarja tenni Isten fiát! Mi történik itt? Szembesülünk azzal az emberrel, akinek hiányzik valaki, valami. Aki fölismeri ezt a hiányát, majd megpróbálja betölteni azt. Megalkotja álmai istenét! Vagyis mit jelent ez? Rajtam kívül van a baj. Jézusnak kell azzá lenni, aminek én látni szeretném. S megalkotod, meggyúrod, összetákolod álmaid istenét. Amilyennek szerinted lennie kellene. Amit szerinted tennie kellene. S csodálkozol, hogy nem akarja vállalni a felkérést, hogy ő a te királyod, a te istened legyen.

De mi lesz az Isten álmaival? Mert neki is vannak! A Szentírás tanúságtétele szerint a világ nem úgy kezdődött, hogy az ember megalkotta az istent, hanem fordítva. Isten embert alkotott a maga képére, hogy uralkodjon a teremtett világon. Nem az a baj, hogy nincs királyod, hanem az a baj, hogy nem vagy szolga. Nem Jézusnak kell mássá lenni, neked kell mássá lenned. Vagyis a hitvallás nem így hangzik: légy a mi királyunk! Hanem: szolgád vagyok, uram! Mert az első arról szól, hogy te vagy az én vágyaim megtestesítője. A második arról, hogy én vagyok a te óhajtásod. Valószínűleg ez a legnehezebb ima a Bibliában: ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. De valójában ezen az egyen múlik, hogy ez a két párhuzamos világ találkozhat-e egymással.

Az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be őt. Lehetett számukra próféta. Hiába akarták királlyá is tenni. Mégis ez az igazság. Nem fogadták be őt. Vagyis nem fogadták be őt annak, akinek jött, nem úgy, ahogy jött. Istent befogadni ennyit jelent: nem barkácsolom, nem alakítom, nem formálom, korrigálom. Elismerem, elfogadom. Olyannak, amilyen ő.

Én tudom, hogy milyen egyház kell a mai világnak. Igen? Milyen? Ami tetszik az embereknek? De mi van azzal az egyházzal, amelyet Isten képzelt el magának? Ironikus ez a történet a velejéig abban a tekintetben, ahogy az ötezer emberből a végére mindenki elódalog. Jézus népszerűségi mutatója a minimálisra csökken. Képzeljük el magunk előtt ezt a helyzetet: ott ül ötezer ember a fűben, csámcsognak, piknikeznek, eszik az Isten kenyerét, de egy mukkot nem értenek az egészből. Melyik az Isten egyháza? Az amelyik jön a kenyérért és a halért? Ahogy Spurgeon mondta jellegzetes szarkazmusával: „Aki csak kenyérért és halért tér meg, az egy nagyobb kenyér és egy nagyobb hal hamar más irányba vonja.”

Te miért vagy itt? Mert kell neked egy király? Kell, aki enned adjon? Lehet, hogy számunkra praktikusabb egy olyan istenben hinni, aki kész magára vállalni a pincér szerepét. De ilyen Isten nincs! Csakhogy tudd. Van olyan Isten, aki előtt lehajthatod a fejed, akinek elszegődhetsz a szolgálatába, mert sorozás van.

Érdekes, hogy mi folyton népszerű egyházat akarunk, a halat meg a kenyeret kínáljuk, és nem a Krisztus testét. Pedig a tanítványnak, ha valamit megértett ebből az egészből, talán éppen ez lenne a szerepe. Pálnak nem lehet leállni az igehirdetéssel az Areopágoszon ott, hogy mi egymásnak mind testvérei vagyunk, és hogy „athéniak, ti minden tekintetben jó vallásos emberek vagytok.” Nem, Pálnak beszélni kell az evangélium botrányos üzenetéről, az utolsó ítéletről és feltámadásról, még akkor is, ha a végén, amikor véget ér a flashmob, a tömegevangélizációnak csekély eredménye lesz. Hárman fognak megtérni.
Miért kompromittálod az üzenetet a népszerűség kedvéért?

**

A tengeren-járás története arról szól, hogy Jézus megmutatja önmagát azoknak, akik egy hajóban eveznek. A tanítványok is tanúi voltak ennek az eseménysorozatnak. Ők is ott voltak, amikor a csoda megtörtént (már sokadjára). De talán némi értetlenséggel figyelik azt, hogy Jézus lelép, éppen akkor, amikor közkedvelt közéleti személyiséggé kezd válni. Már nem is az érdekelte őket, hogy csoda történt. Ezt még ők sem értik. S talán sajnálják is. Hiszen mennyivel jobb lett volna egy király tanítványainak lenni, mint egy olyan valakinek, akit csak egy ács fiának tartanak. Mi is szoktunk presztízskérdést csinálni az ilyen dolgokból. Elképzelem magamnak, hogy visszafelé a hajóban ezen töprengett ez a néhány ember, hogy miért nem akart Jézus király lenni? Persze, hogy ezen gondolkodtak, hiszen ők is ugyanolyan emberek voltak, mint a többi.

S akkor hirtelen, evezés közben egyszerre elkezd fújni a szél. Mintha ébresztgetné őket az Isten. S akkor egyszerre az éj sötétjében, a háborgó hullámok között, megjelenik ott mellettük Jézus, a király! A töprengő tanítványnak az egyik csodát Isten egy másik csodával magyarázza. Fantasztikus! Ezek azok a felvillanásai az Úrnak, amelyek ott azon a tengeren többet érnek 100 prédikációnál. S ezek azok a találkozások, amelyek miatt később nem riadnak el, akkor, amikor hallják a kemény beszédet. Mert ők látták Jézust a tengeren.

Figyeljük meg, arról olvasunk, hogy másnap a sokaság ugyanúgy átevezik hajókon Kapernaumba. S mikor odaérnek, csodálkoznak, hogy Jézus már ott van, noha ő nem ment a tanítványokkal. S mit kérdeznek: „Mester, mikor jöttél ide?” Érdekes, hogy itt már senkinek nem jut eszébe azt mondani, hogy „Uram királyom, mikor jöttél ide?” Nem. Ők már másnaposok. Kialudták az azelőtti nap lelkesedését. Gyomruk már megemésztette a kenyeret és a halat. Most kezdődhet minden elölről. Mester, hogy jöttél ide? Vagyis: „Jé, ezt hogy csináltad?” János evangéliuma szerint a jelek ott érik el céljukat, ha valaki azt mondja: Ez az Isten fia. Ehhez képest itt mindössze eddig jutnak el: Jé, ezt hogy csináltad. Rabbi, érdekes ez a dolog. Ez a hümmögő egyház, amely egy csomó pozitív élményt talál a Jézus közelében, de nem jut el a felismerésig: ő az Isten fia. Azaz: nem azért imádni Istent, mert ebből nekem hasznom van, hanem azért mert ő Isten. Ez a misterium tremendum, az, amit az a néhány ember átél ott abban a csónakban, az istenfélelemnek az a vonatkozása, amely mára gyakorlatilag teljesen kikopott az egyházi világból.

Ezt a csodát csak az értette meg, akit Jézus hozott át a tengeren (az időutazásban, vö. 21. v.). És ez a találkozás az, amely a kemény beszédre nem fordít hátat Istennek, mert abban is az Isten vonzóerejét érzékeli. Tulajdonképpen ez lesz az a közös élmény, amely eggyé kovácsolja azt a társaságot a hit legnagyobb megpróbáltatásaiban is (vö. Jézus elvesztése).
Ne feledjük el az egyház szó etimológiáját: ekklésziá, azt jelenti, hogy az, akiket kiválasztottak. Nem mi választottunk királyt, hanem a király választott magának népet. Ezzel az állampolgársággal együtt nem járnak választói jogok. S bármennyire furcsa, még csak azt sem lehet megválasztani, hogy kivel akarunk ugyanabba a csónakba szállni. Sok más hajó is jött Tibériásból ugyanabba az irányba tartottak, és mégsem láttak semmit. Nem mindegy, hogy melyik hajóra ültünk, még ha ugyanazon a tengeren utazunk is. A királlyal csak egy hajóban lehet találkozni. Ezt keressük.