Az előbbiekben azt fejtegettem, hogy az élet, a lenni, a vagyok meghatározói személyemnek: testi-lelki mivoltomnak, keresztyénségemnek, hitemnek, magyarságomnak, és azt is, hogy ezek mit jelentenek, mert a „micsodánál” is érdekesebb a „mit jelent, mire jó”. Ugyanezekről beszélek a következőkben is, de – most talán még elvontabban – nem is az élet, hanem maga lét felől nézve taglalom említett minőségeimet.

Ezek létrétegekben helyezkednek el. A kérdést, hogy mit jelentenek, lehozom a szemlélet földszintjére. Képzeljünk el egy alapjára állított kúpot, amelybe Isten „leülepített” minden embert: a legalsó rétegbe magát az ember mivoltot helyezte. Embert teremtett, akit (akiket?) saját képével ajándékozott meg. Nem keresztyént, nem hívőt, nem magyart, nem lelkipásztort, tanárt, orvost, földművest, jókedélyűt, búskomort teremtett, hanem embert. Ez az egyedül változatlan meghatározottságom, ez létem legmélyebb rétege. Ami ezen „felül” még van, az Istennek nem a teremtésben adott ajándéka, hanem olyan „alkotás”, amit az ember élete során kapott Tőle. A gének útján örökölt testi-pszichikai tulajdonságaimat Isten a szüleim által adta, életvidámságra vagy búskomorságra vagyok hajlamos és sok minden másra; megkeresztelkedésemmel keresztyén lettem; tetszett neki, hogy éppen annak a nemzetnek a tagja legyek, amelyhez most is tartozom; képességeket adott, hogy diplomát szerezzek és lelki-testi erőt, hogy amit végzek, ne csupán munkának, hanem szolgálatnak tekintsem, és örömöt találjak abban. Isten teremtményeként és alkotásaként, idői és téri vonalakon gondolkozva, egyedi példány vagyok a világmindenségben.

Ezek a létrétegek megjelennek tudatunkban is. Először is, el kell ismernünk, hogy emberségünk létünket alapjában határozza meg, azt is, hogy ezt Isten teremtésének köszönhetjük, tehát tőlünk független és azt, hogy változtathatatlan. Ha ezt tagadjuk, mert hát megtehetjük, értékelhetetlenné válik beszélni a többiről, ami „felül” van. Az ember mivoltra helyezte Isten a többi meghatározottságomat, de a sorrend személyektől függően, és az életsor folyamán a szerint változik, hogy az egyén milyen minőségét tartja fontosabbnak, illetve, hogy milyen közel van a legmélyebb réteghez, az emberséghez. Ha például valakinél embersége után keresztyénsége következik és csak az után (a fölött) helyezkedik el magyarsága, azt jelenti, hogy magyarságát is meghatározza az a keresztyénsége, amely közvetlenül embersége mellett van. A rétegek egyike az a pszichikai beállítottság, amelyet szüleimtől örököltem: egy, a végső kétségbeesés, depresszió határán levő embernél ez a betegség közvetlenül ember mivolta fölé került, és meghatározta azt, például, hogy keresztyén, hogy magyar, hogy orvos stb. Ennek a személyi beállítottságnak a tudata segíti az embert abban, hogy helyzetét adott esetben felülbírálja. De ennek tudatosulása arra is jó, hogy adott limithelyzetben helyes, az emberségemből következő döntést hozzak. Ezek érzékeltetésére egy, a valóságtól nagyon elvont, képzelt esetet írok le.

Birtokomban van egy életmentő orvosság, amelyre egyformán szüksége van egy magyar és egy román embernek. Gondolom, Isten nem rója fel, ha a magyarnak adom. De mit teszek, ha a román számára ez életben maradásának a kérdése, a magyar számára nem az? Ebben az esetben magyarságomat felülírja keresztyénségem, és az azt meghatározó emberségem. (Utalva az irgalmas szamaritánus példázatára, ezt a történetecskét az egyik évfolyam elé tártam és kértem, hogy mondják meg, miként cselekednének. A teológusok 5-10 másodpercig gondolkoztak, majd ketten azt válaszolták, hogy akkor is a magyarnak adnák. A többi huszonvalahány hallgatott.)