Az életvédelem etikai parancsának az emberi létezés minden szintjére ki kell terjednie. A környezetvédelem és a bioetika a humán egzisztencia alapvető biológiai
feltételeinek a megőrzéséért harcol. Az ember azonban az a lény, aki több mint az őt hordozó természeti környezet és biológiai tenyésztalaj. Az élet ezen alapvető
feltételeire vonatkozó kérdések mellett ugyanilyen nyomatékkal kell az e keretekk özött kibontakozó élet emberi minőségére is rákérdeznie. Ily módon az ember
pszichoszociális egészsége, valamint élete biológiai feltételeinek etikai vizsgálata ugyanazon etikai felelősség két aspektusa.
Három amerikai szerző 1997–ben megjelent, a megbocsátás fenomenológiájával foglalkozó könyvének ezt a beszédes címet adta: To Forgive Is Human: How to Put
Your Past in the Past.1
Túry Ferenc, a Magyar Pszichiátriai Társaság elnöke így értékeli ezt a megközelítést: „A szerzők beemelik a megbocsátást az emberi kapcsolatokkal
foglalkozó tudományok hiteles fogalmai közé, áttekintik jelentését a történelmi példáktól a vallásokban megmutatkozó szerepéig, a párterápiás helyzetektől a társadalmi színtérig.”
Nem egyedülálló vállalkozásról van itt szó. Az elmúlt húsz esztendőben tudományos igényű szociálpszichológiai felmérések egész sora kutatja, hogy milyen hatással van a megbocsátás az egyén szellemi és testi egészségére, emberi kapcsolataira, az érintett közösségekre, illetve a társadalom egészének épségére.