Kr.e. 622-ben kezdődött el az ószövetségi kor legnagyobb vallásos reformja. Ez az évszám egyúttal Jósiás király uralkodásának 18–ik esztendejét is jelzi. E reform jelentőségéről és az említett király nagyságáról szólok először (I.). A reform súlyával ellentétes arányban áll annak fogadtatása meghatározó prófétai körökben, Jósiás kiválóságával pedig végzetes sorsa. Ezt mutatja fel a II. rész. Mi volt a reformmal szembeni fenntartás, illetve a szerencsétlenség oka? Erre a kérdésre keresem a választ a harmadik részben. Végül röviden utalok azokra a vonásokra, amelyek az ószövetségi reformot összekapcsolják a reformációval, és megfogalmazok egy, a jósiási reform elemzése által gerjesztett, felénk irányuló kérdést.

1. A Kr. e. 622-ben elkezdődött reform jelentősége és Jósiás király nagysága

Előrebocsátom, hogy az ún. deuteronomiumi reform teljes, kimerítő ábrázolása nem célom. Csupán három olyan eseményre utalok, amelyek a reform vallási és politikai jelentőségét és Jósiás király alakjának nagyságát kidomborítják.

1.1. A Jósiás király idejében végbement reform jelentőségét mindenekelőtt az őt megelőző király valláspolitikájának fényében láthatjuk meg. Manassé 55 éves uralkodása alatt a környező népek istenei mind bevonultak a választott nép vallásos, kultikus életébe. Ezt az állapotot rendkívül tömören mondja el a 2Kir 21,3skk: Manassé „oltárokat épített a Baálnak, Aserákat készített, és leborult az ég seregei előtt és imádta azokat”. A szentíró e három név, illetve kifejezés felsorolásával a Júdát körülvevő vallások összességét jelzi, hiszen „Baál” a kánaáni, az „Aserák” az asszír, az „ég seregei” pedig az asszír és babilóniai istenségek képviselői. Ezek oltárai és vallásos szimbólumai mind ott állottak a jeruzsálemi templom előcsarnokában, illetve bent a templomban. Míg korábban a templomba látogató hívő tekintetét minden a szentek szentje, ill. az ott trónoló Úr felé irányította, most figyelmét sok más jelkép vonta magára és ez által el Attól, akinek Neve a templomban lakott. Ilyen hosszantartó vallásos mélyrepülés után rendkívüli dolognak számítottak Jósiás király intézkedései, amelyek során az Isten útján járó király a templomból és környékéről eltávolított és megsemmisített minden idegen vallásos jelképet. A templomba látogató ember tekintete újra az Úrra irányulhatott – most már zavartalanul. Hogy ez megtörtént-e, arról a III. részben lesz szó.

1.2. A Jósiás reformja nem korlátozódott a jeruzsálemi templomra és környékére, azaz a nép vallásos életének megtisztítására. Ennek oka az volt, hogy az idegen vallások a mindennapi életben is éreztették hatásukat. Sofoniás próféta, aki Jósiás idejében munkálkodott, ítéletet mond mindazokra, akik idegen ruhákba öltözködnek és a házakba való belépéskor átugornak a küszöbön (Sof 1,8-9). Ezek a vallásos hátterű divatok és szokások mutatják, mennyire átjárta és meghatározta az idegen hatás a Júdában élő zsidó nép mindennapi életét.

1.3. Jósiás király reformja nem állt meg Jeruzsálem határainál, és nem merült ki a múlt felszámolásában. Az ún. „kultuszcentralizációval” megszüntette az országban elszórtan található szentélyeket, és a jeruzsálemi templomot az egyetlen törvényes szentéllyé nyilvánította. Ez által lehetővé tette a környező vallások hatásának ellenőrzését – legalábbis a hivatalos kultuszra nézve –, hiszen immár csak a jeruzsálemi templom kapuján törhettek be.

A reform e három vonásából egyértelműen kitűnik annak jelentősége és véghezvivőjének, Jósiás királynak a nagysága. A reform súlya és Jósiás nagysága láttán értetlenül állunk az intézkedések rideg, elutasító fogadtatása és a király végzetes sorsa előtt. Mielőtt megpróbálkozom ez értetlenség eloszlatásával – az által, hogy rávilágítok a reform nem kívánatos, de valós hatásaira –, fel szeretném mutatni a reformmal szembeni fenntartást, és utalni szeretnék a Jósiás király végzetére.

2. A deuteronomiumi reform kedvezőtlen fogadtatása meghatározó prófétai körökben és Jósiás király szomorú vége

2.1. Jósiás király uralkodása idején három próféta is munkálkodott Júdában: Jeremiás, Sofoniás és Náhum. A leghosszabb ideig Jeremiás, akit Jósiás király uralkodásának 13. esztendejében hívott el az Úr, azaz Kr. e. 627-ben, és aki a júdabeliek fogságba viteléig, Kr.e. 587-ig hirdette Isten üzenetét. A próféta, aki a Jeruzsálemtől mintegy 7 km-re fekvő Anatótból származott, közvetlen közelből figyelhette a kibontakozódó reformot. Annál furcsább, hogy a Jeremiás könyvében egyetlen utalás sem található e kor legfontosabb vallásos és politikai eseményére. Ezt a nehézséget sokan úgy oldják meg – érdekes módon éppen a konzervatív írásmagyarázók –, hogy Jósiás uralkodásának 13-ik esztendejét, a héber szöveget megváltoztatva, nem Jeremiás elhívása, hanem születése dátumának tekintik. Azonban a szövegváltoztatás, és vele együtt az említett feltevés, minden alapot nélkülöz. Mások Jeremiás tartózkodó hallgatásának tudják be a reformmal kapcsolatos megnyilatkozások hiányát. Én magam is ezt tartom a legvalószínűbbnek. Ezt a feltételezést támasztja alá az a tény is, hogy – a 2Kir 22,14 szerint – Jósiás követei a megtalált törvénykönyv értelmezéséért nem az említett három, nyilvánosan fellépő próféta egyikéhez (Jeremiáshoz, Sofoniáshoz, vagy Náhumhoz), hanem Hulda prófétaasszonyhoz fordultak. Őt kérik meg, hogy e dologban kérdezze meg az Urat. Minden valószínűség szerint azért, mert Jeremiás a már említett társai fenntartással viseltetett a király intézkedéseivel szemben.

2.2. Most vessünk egy pillantást Jósiás király sorsára. A 2Kir 23-ban arról olvasunk, hogy Jósiás a Nékó fáraó elleni csatában, Megiddónál halt meg. A Jósiás intézkedéseinek részletes leírása mellett nagyon feltűnő ez a mindössze 5 versre terjedő, szenvtelen, tárgyilagos beszámoló. Az embernek az az érzése, hogy a szentíró nem szívesen időz ennél a témánál. Erre meg is van az oka. Ugyanis, ha visszalapozunk a 22. fejezet 20. verséhez, ott a következő ígérettel találkozunk: „őseid mellé foglak tétetni, békességgel kerülsz sírodba, és nem látod meg azt a nagy veszedelmet, amelyet erre a népre hozok”. Ez az ígéret az ősökhöz való takaríttatás és a békességes meghalás gondolatával az Ábrahámnak tett isteni ígéretet idézi fel (1Móz 15,15), aki nagy vénségben és az élettel betelve került népéhez, azaz őseihez. Jósiás élete derekán – 39 esztendős korában – háborúban halt meg. Ez a korai halál – amelyet az Ószövetség az emberi élet nagy szerencsétlenségének tart –, és az egyiptomiakkal szemben folytatott háború elvesztése aligha tekinthető az Isten ígérete beteljesedésének. Mi történt hát? Mi az oka annak, hogy Isten hűséges prófétája, Jeremiás, akinek szolgálatát Isten az általa hirdetett jövendölések beteljesítése által igazolta, fenntartással fogadta Jósiás reformját, valamint annak, hogy Isten ígérete nem teljesedett be a király életében?

3. Mi lehet a deuteronomiumi reformmal szembeni fenntartás és a Jósiás szerencsétlen halálának az oka?

Ezt a kérdést a Királyok 2. könyve is felteszi, igaz nem a reform és a király, hanem Júda, a déli országrész sorsa tekintetében. Nem csoda, hiszen mindenkiben felmerül a kérdés: hogy létezik, hogy az a nép, amely a közötte és az Isten közötti szövetséget a páska megünneplésével megerősítette, a szövetséges kapcsolat helyrehozatala után 35 esztendőre fogságba vitetik, az ország pedig megszűnik létezni? Ezt a kérdést a 2Kir 22‒23 a következőképpen válaszolja meg: Az Úr a sok bálványimádás miatt úgy megharagudott népére, haragja olyan erősen fellobbant ellene, hogy reá hozta mind azt a veszedelmet, amely a megtalált törvénykönyvben írva van. Ez a gondolat övezi a jósiási reformról szóló bibliai híradást: ott áll a 22,17-ben és 23,26-27-ben, és így egyszerre értelmezi is azt. De térjünk vissza a mi kérdésünkhöz: Mivel magyarázható a Jeremiás fenntartása és a Jósiás korai halála?

A kérdés megválaszolásához szükséges a Jeremiás könyve egyik ismert részének, az ún. templomi beszédnek a futólagos vizsgálata, amelynek költői megfogalmazása a 7., prózai formája pedig a 26. fejezetben található. A 7. fejezetben a templomkapuban álló Jeremiás idézi a templomba igyekvő népet: „Az Úr temploma, az Úr temploma, az Úr temploma ez”. A háromszor ismétlődőd névszói mondat a népnek ama meggyőződését juttatja kifejezésre, hogy az Úr a hajlékában lakik, ott jelen van. Következésképpen nem történhetik semmi bajuk. Minden jel arra utal, hogy a törvénykönyv megtalálása és a szövetség megújítása következtében a népben egy hamis biztonságérzet alakult ki, amely végső kifejletében Isten hűségét függetlenítette a szövetséges nép magatartásától. És hogy ezt nem csak a nép, azaz az egyszerű ember gondolta így, hanem a kultusz képviselői is, azt bizonyítja a próféta válasza: „Ti loptok, hazudtok …. Azután idejöttök, megálltok előttem ebben a házban.. és azt mondjátok, megszabadultunk” (Jer 7,9‒10). Miről van szó? – Arról, hogy a templom, vagyis a templomban jelen lévő Isten elveszített kritikai szerepét, és nem nyugtalanítja, hanem inkább megnyugtatja a vétkezőket.

Ez a hamis biztonságérzet az alapja az üdvpróféták optimizmusának is, akik Jeremiással szemben váltig tagadják az ítélet bekövetkeztét. Amikor pedig Kr.e. 597-ben, Jeruzsálem első ostroma után, a babilóniaiak fogságba vitték a nép vezető rétegét és a templom edényeit, akkor határozottan hirdették, hogy a templom edényei két éven belül visszakerülnek Jeruzsálembe.

Jeremiást különösképpen foglalkoztatta ez a kérdés, főként a hamis biztonságérzet mögött meghúzódó Isten-kép. Ő arra a következtetésre jutott, hogy a nép, a papok és a próféták „megszelídítették” az Istent, kezes bárányt csináltak belőle, aki azt teszi, amit elvárnak tőle. Csak a közeli Istent ismerik. Ezért teszi fel Isten nevében a kérdést: „Csak a közelből vagyok Isten, azt mondja az Úr, és nem a távolból is?” (Jer 23,23), más szóval: „Csak az emberekhez közeli Isten vagyok, és nem a távoli Isten is?”. Ugyanis ő maga úgy éli meg az Urat, mint aki egyáltalán nem esik egybe az ő álmaival, vágyival, gondolataival. Erről a következő vallomások tanúskodnak: „Rávettél engem Uram, és rávétettem”, „Igéd olyan, mint a csontjaiba rekesztett tűz”. Neki a nem belőle származó, tőle idegen üzenetet kell hirdetnie. Ezt fogalmazza meg Isten üzeneteként: „A próféta, aki álomlátó, beszéljen álmot; a kinél pedig az én igém van, beszélje az én igémet Igazán. Mi köze van a Polyvának a Búzával?, azt mondja az Úr.” (23,28).

De ez a hamis biztonságérzet okozhatta a Jósiás végzetét is. Az a király, aki a törvénykönyv megtalálása után ruháját megszaggatva bűnbánatot tartott és elküldte embereit Hulda prófétaasszonyhoz, hogy kérdezzék meg az Urat, az Egyiptomiakkal úgy száll szembe, mint egy felvilágosult hadvezér. Most nem tartotta szükségesnek az Úr megkérdezését. Ellentétben nagy elődjével, Dáviddal, aki csak azután vonult harcba, miután megkérdezte az Urat. De ezt még a sok tekintetben istentelen Akháb király is megtette. Jósiásnak persze minden oka megvolt a bizakodásra, hiszen a (had)politikai konstelláció kedvezőbb volt, mint valaha: a valamikori világhatalom, az asszír birodalom, haláltusáját vívta, az egyiptomiakat pedig alaposan meggyengítette a feltörő Újbabilónia. A király számítása mégsem vált be. Jósiás odaveszett a harcban, az Úr neki adott ígérete pedig nem teljesedhetett be rajta.

Egy bűnbánattal induló reform, amely végkifejletében, a hamis biztonságérzet kialakításában, éppen a bűnbánatot akadályozta meg. Úgy látszik, hogy Jósiásnak és a reform többi képviselőinek, sikerült megvédeni a népet és a kultuszt a külső hatásoktól – legalábbis ideiglenesen –, de nem sikerült feltartóztatni egy olyan belső folyamatot, amely a végzetet jelentette.

4. A jósiási reform és a reformáció (lehetséges) hatásai

Előadásom rövid záró részét belső félelemmel nem kérdésként, hanem inkább imádságként fogalmazom meg: A jósiási reform és a reformáció között két olyan közös vonás van, amely e két eseményt egymással összekapcsolja: az előkerült Írás (sola scpritura), a helyes tan, és a szövetség gondolata. Isten őrizzen meg attól, hogy ezek egyoldalú hangsúlyozása súlyos következményekkel járó hamis biztonságérzetbe ringasson bennünket!