Az 52 vasárnapra tagolt Heidelbergi káté vezérfonalát követve hétről hétre, ma a XXII. vasárnap két kérdés-feleletéhez érkeztünk. Ezek az Apostoli hitvallás 3. hit-ágazatának utolsó mondatát magyarázzák: hiszem… a feltámadást és az örök életet. Ma tehát e két hitvallási cikkelyhez igazodik a textusválasztás és az igehirdetés.

A XXII. úrnapja kérdései ugyanazokkal a szavakkal kezdődnek: Miféle vigasztalásod van… a feltámadás és örök élet hite alapján? A válaszok vigasztalások, tehát lelkigondozói célúak. Vigasztalás: logikailag ezt teljesen érthető, hiszen az Apostoli hitvallás 3. hitágazata mindenekelőtt a Szentlélek Isten személyét vallja meg, majd azonnal hozzákapcsolja ehhez a Lélek munkáját, hiszen János evangéliuma alapján Vigasztaló a Szentlélek jelzője és neve. Ő hívja egybe, ő oltalmazza és tartja meg az egyházat, amely Krisztus teste és a szentek élő közössége; ő közli velem bűneim bocsánatát (HK 53–56). Megszentelő munkája pedig, amelyet már most tapasztalok, fel-támadásomban és az örök életben jut teljességre (HK 58).

A Szentlélek, aki nekünk is adataik és hit által Krisztusnak és minden jótétemé-nyének részesévé tesz, vigasztal és velünk marad – mondja előbb HK 53. válasza. Sőt a 49. kérdés felelete azt is mondja, hogy Krisztus az ő Szentlelkét küldi alá nekünk viszontzálogul, hogy erejével ne a földieket keressük, hanem az odafennvalókat: ő fordítja tekintetünket a végső beteljesedés, a feltámadás és örök élet felé.

Isten velünk, bennünk van! Mérhetetlenül nagy ajándék ez! Semmi sem szakíthat el szeretetétől (HK 28). Szentlelkével biztosít az örökélet felől is, és szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy őneki éljünk, ahogyan ezt az egész kátét összefoglaló I. kérdés-felelettel valljuk. És ennek az I. feleletnek kérdése is a vigasztalásban határozza meg hitünk legfőbb hasznát – életükre és halálunkra nézve.

De hitünk haszna csupáncsak vigasztalás? Nem kevés ez? A logikai és teológia érv világos és érhető számunkra. De úgy vélem, érzelmileg ez mégsem elégít ki minket, ahhoz képest, például, hogy a koporsók köré gyűlt családot és az együtt ér-ző híveket így szoktuk felszólítani a hitvallástételre: … valljuk meg a mi győzelmes hitünket! Illetve ahhoz képest, hogy 1Jn 5,4-ben ezt olvassuk: minden, ami Istentől szüle-tett, legyőzi a világot, és az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. A HK viszont ebbe az egyetlen kulcsfogalomba sűríti hitünk hasznát: vigasztalás. Valljuk be, káténktól is többet várnánk a Szentlélek és az Ige által gerjesztett hitünk hasznaként, mint „csak”a vigasztalást.

Vajon annak tulajdonítható-e ez, hogy a káté a 450 évvel ezelőtti emberek életérzésének légkörében született? Bár a kátét már az újkor kezdetén fogalmazták meg, amikor Amerika felfedezésével hatalmasat tágul az ember horizontja és új gondolkozás fényei derengtek fel a humanizmussal és a reformációval, a középkor félelmetes árnyai még mindig kísértettek.
Az emberek életérzését még mindig a halál árnyéka határozta meg. Az 1346 és 1352 közötti pestisjárvány Európa lakosságának 1/3-át, több mint 20 millió ember életét nyelte el, és a fekete halál újra és újra szedte áldozatait a következő évszázadokban is, és háború háborúra következett… Nem csoda, hogy a kegyességi iroda-lom is megszülte a szép, jó halál, az ars beati vagy bene moriendi műfaját. Kempis Tamás De imitatio Christi meditációs könyvecskéje, amely a 2. legolvasottabb könyv volt a Biblia után, egész fejezeteket szentel a halál feletti elmélkedésnek és a hitbeli vigasztalás megtalálásának. Ha pedig kikeressük énekeskönyvünk 16–17., sőt 18. századi énekeit, ezekből is szemünkbe ötlik a jó halálra való felkészülés – számunkra morbidnak tűnő – motívuma, ahol a szenvedő ember egyenesen a halál édességéért imádkozik. Így halni jó halál – ekként záródik Gerhard Pál Ó, Krisztusfő, te zúzott… kezdetű éneke is (221).

A HK mögött kétségtelenül ott van a korabeli emberek sajátos életérzése, amely nem azonos a miénkkel. De itt másról is van szó, amely változatlanul érvényes rájuk és ránk is. Mindenekelőtt az, hogy az ember általában nehezen ismeri be – a HK szavaival – a maga bűnét és nyomorúságát. De furcsa módon velünk, hívőkkel is meg-történik, hogy éppen megváltottnak vallott életünk miatt szégyelljük bevallani, hogy még mindig munkálkodik bennünk a gonosz, és így változatlanul nyomorult és vigasztalásra szorult emberek vagyunk.
Továbbá: ma, amikor az orvostudomány csodákra képes, és az formálja gondolkodásunkat, hogy minden lehetőség megnyílhat előttünk, minden elérhető és az életnek élvezetnek kell lennie, már barátkozni sem igyekszünk azzal a gondolattal, hogy a rossz, amely egyrészt rajtam és másokon múlik, amely ok nélkül szakad ránk szerencsétlenségként, betegségként vagy természeti csapásként, az emberi élet örökös velejárója.

Hol van már tőlünk ez régi népi bölcsesség: aki született, annak meg is kell halnia, s ezért vigasztalásra szorulunk és készülnünk kell a halálra? Abban a hiszemben kezdünk élni, hogy a hit haszna ez: minden bajunk és gondunk megoldódhat. Holott ez, most posztmodern idők önámítása. Észrevétlenül földi élet központúak leszünk, nem Krisztus és végső üdvösség központúak. A földi életben keressük a teljességet, a sikert, a boldogságot, és nem Krisztusban s az általa megígért feltámadásban és örök életben. Ezért is kevés nekünk a Biblia és a Káté vigasztalása, az Isten ítélőszéke elé való állásunk és feltámadásunk reménysége. Ezért olyan különleges, szinte természetellenesnek tűnő Pál apostolnak ez a hozzáállása: sóhajtozunk ebben a testben, mivel vágyakozunk felölteni a mennyeit.

Közülünk ki vágyakozik igazán erre, szem előtt tartva az is, amit az apostol nem akar elhallgatni, hogy mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé, ahol majd eldől, hogy jobbjára vagy baljára fogunk kerülni. Mert ugye, csak ő és mi tudjuk igazán rejtve maradt, mások előtt be nem vallott, eddig titokban tartott, vagy sikeresen leplezett bűneinket. Csak rágondolnom is rettenetes, hogy leplezetlenül kell odaállnom nemcsak Krisztus, hanem sok ismerős elé, akik előtt valaki voltam, s akiknek szeme láttára teljesen meg kell szégyenülnöm és meg kell semmisülnöm. De ez az ige lelkigondozói és intő, illetve buzdító jellegű: vigasztal, biztat és bátorít.

1. Pál apostol vágyakozása, hogy feltámadásával végre közel lesz az Úrhoz, nem természetellenes, nem is rajongó. Noha hite erős – és bárcsak nekünk is ilyen hitünk lehetne – ő is fél a haláltól, ez súlyos teherként nehezedik reá, s ahányszor erre gondol, szíve összeszorul – ez is benne van a sóhajtozással fordított szóban –, és nem tud megbékélni a közelgő halálával.
Az ő helyzete azonban más volt, éspedig olyan tekintetben, hogy abban reménykedett: Krisztus hamar visszajön, s esetleg nem kell átélnie a halált, hanem azokkal együtt, akik élnek, egy szempillantás alatt elragadtatik, és azonnal az Úrnál lesz mindenkorra (1Thessz 4,17). Tudja, hogy lesz feltámadása, de fél levetni a földi életet, és abban reménykedik, hogy esetleg megúszhatja ezt. De kissé odébb leírja ezt a fontos mondatát: hitben járunk, élünk, nem látásban.

Mi a hit haszna? Az is, hogy ezzel túl tudunk nézni azon, ami most megoldatlan marad, teher és békétlenkedést okoz. Vannak félelmetes titkok, maradnak megoldatlan kérdéseink és gondjaink, de vigasztal az a hit és tudat, hogy amit Isten e siralom-völgyben reánk bocsát, javunkra fordítja (HK 26). A hit segít abba kapaszkodnunk, hogy nem a halál nyel el, hanem az élet kebelez be.

2. Ha már most is érzem szívemben az örökélet kezdetét, nem kell mezítelenül, leplezetlenül megállnunk Isten előtt. Hogy ez tényleg így van, ehhez egy kis magyarázat is szükséges.
Amikor az apostol az esetleges mezítelenségről szól, nem a Krisztus ítélőszéke előtti – úgymond – leplezetlen megállásra gondol, amiről a továbbiakban ír. Ugyanis itt arról a sóhajtozásáról van szó, amit előbb említettem, hogy bárcsak ne kellene át-élnie azt a rettenetet, amikor le kell vetkőznünk a testet. Mert akárcsak ő, mi csakis ebben a földi testben tudjuk elképzelni az életet. Pál apostol azt szeretné, hogy azonnal mennyei testet nyerjen – halálfélelem nélkül.

Igénk utolsó mondataiban, ahol a lelkigondozáshoz, a vigasztaláshoz intelem is kapcsolódik, ezt olvassuk – legalábbis – az új fordítás szerint, hogy leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé. A Károliéban és más fordításokban azonban – és helyesen – csak ennyi áll: meg kell jelennünk, oda kell állnunk; és ez egészen más, mint a mezítelenség. Erre az odaállásra az jellemző, amit több helyen olvasunk a Bibliában, amikor Isten valami csodálatos dolgot tesz. Csak egyetlen példát említek, ami éppen Jézus feltámadásához kapcsolódik, hogy tudniillik az asszonyok félelemmel és nagy örömmel futottak el a megnyílt sírtól, s amikor Jézus szembe ment velük és megszólította őket, ezt mondta: Ne féljetek…(Mt 28,1–8). Félelmetes öröm! Számunkra, akik hitben élünk, ezt jelenti odaállni majd Krisztus széke elé.

3. Harmadik vigasztalás az, hogy mi, akik hitben élünk, jutalmat, örök életet nyerünk majd. Itt is tisztáznunk kell e szövegrész értelmét: Krisztus ítélőszéke előtt mindenki megkapja, amit megérdemelt, aszerint amint e testben cselekedett. Akár jót akár roszzat. A megérdemelt szó itt az érdemet emelné ki, ami teológiailag helytelen, amellett, hogy nem megérdemlést jelent, hanem elvevést, megkapást (Károli szövege itt is jól igazodik a szövegösszefüggéshez: megjutalmazás).

Arra kell gondolnunk, amit az apostol 1Kor 3,9–15-ban is mond: Isten kiértékeli, hogy milyen minőségű anyaggal építettünk. Ha valaki silányabb anyagból dolgozott, nem vettetik örök tűzre, hanem megmenekül. Mert Isten ennyire kegyelmes. Ő tisztán látja a minőséget. De nem a jó és rossz, gonosz fehér-fekete kategóriája szerint, hanem a jó és silány, azaz kevésbé hasznos elbírálás szerint. (Az apostol itt a hívők és nem az istentelen gonoszok elbírálásáról szól: minket bátorít és int.) Isten a munkát, az igyekezetünket értékeli, azt, amire tellett nekünk földi életünkben. Ezért mondja az apostol: törekednünk kell, hogy nap mint nap kedvesek legyünk neki – igyekezetünkkel. Ha hitben élünk, kegyelemből tartatunk meg, és ez a kegyelem elég a fel-támadásra és az örök életre is.

Ki az közülünk, aki vágyakozik felölteni a mennyei testet? Inkább csak az, aki koránál és súlyos nyomorúságánál fogva közel van a halálhoz. Korban előrehaladva, egyre többször jut eszünkbe a halál… Az ifjú, a fiatalabb természetszerűen nem fog-lakozik ezzel, és ez nem is baj. Örvendezz, ifjú, míg fiatal vagy, légy jókedvű ifjúságod idején – biztat a Prédikátor könyve is (11,9). De mind ifjúra, mind öregre érvényes: Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége! (Préd 12,13)

Ha megtapasztaltad Isten feloldozó kegyelmét, kérted Szentlelkének erejét és meg tudtál bocsátani, sőt jót is tudtál tenni, a rosszért nem fizettél rosszal, és igyekeztél, hogy igazságod több legyen annál, mint amire általában saját erődből képes lennél, akkor már érezted, hogy mit jelent az örök élet kezdete. Ez élet után pedig tökéletes boldogságod lesz: a mennyek országában nem kicsi, hanem nagy leszel – mondja Jézus Krisztus (Mt 5,20). Isten Szentlelke, aki záloga, pontosabban előlege fel-támadásunknak és örök életünknek, ő készít fel és adja meg ezt a hitet és vigasztalást.