Prófétai imádság
Mennyei Édesatyánk a Jézus Krisztus által, megelevenítő Szentlélek erejében! Látod, felvonultunk eléd, a régi bűnnek új nemzedéke, hogy a mennyei seregek rendjébe ez a mi kis egyetemi közösségünk is megálljon, és neked hálát mondjon. Köszönjük, Urunk, hogy napjainkhoz újabb napokat toldottál. Köszönjük, hogy ahol áldásod gyermekformában készülőben volt, gyarapodott a család. Volt a héten is mosoly, pihenés, találkozás, baráti igaz szó, igéd terítette asztal, egy lépés a szolgálat felé. Ezekért mondunk hálát. De sok minden egyébért is meg kellene kopogtatni ajtód mennyei félfáját. Hogy tiszta vizet tölthettünk poharunkba, hogy földjeinket még reménységgel vethetjük be, hogy a zöldellő fák az élet kibontott zászlói, és a rügyek a remény pattanó bizonysága, hogy éjjel nem bombák robbanására kell felriadnunk, megvan még kezünk és lábunk, és még építhetnénk egy jobb világot.

De Urunk, fogunk? Te már tudod, hogy fog illanni belőlünk a „szent felindulás” az első haragos szóra. Te látod, hogy mi a törvény betűinek számlálói, könyveket írunk és olvasunk arról, hogy „ne ölj”, de ha az igazunkról van szó, mi vagyunk a lélekgyilkosok, a szeretet dőzsölő pazarlói. Kovász helyett penész vagyunk, néped helyett nemzet, fiak helyet Brutus, atyagyilkosok. Nem a Szentlélek tüzétől izzik körülöttünk a levegő, hanem a halál csípős, keserű füstszaga facsarja a mellettünk elmenők orrát. S mikor ezt észbe vesszük, új vérre felkarmolt seb a lelkünk, mert ilyen már volt, és ami ma még szeszélyünk, holnap szenvedélyünk, és holnapután már természetünk törvénye. De a nagy baj az, hogy kevés benne a jó. Pedig erre van naponta szükségünk. A hitre, hogy a betegségben van gyógyulás, a gyászban vigasztalás, a magányban közösség, az elválásban az új találkozás reménye. Ez a bizonyság kell itt mindenkinek. Add és növeld hát ezen az istentiszteleten. Hadd emeljük fel tekintetünk hozzád, és te, igazság fényes napja kelj fel a látóhatáron, és sütsd fel szívünkről a bánatot, mint az első kaszálásról reggel a csatakos harmatot. Fényeddel árassz el bennünket, hadd fürödjünk igéd világosságában, áradjon tanításod, mint a víz, üzeneted, mint a bővizű patak. Elégítse meg szívünket. Erősíts, bíztass, bátoríts, gyógyíts, vigasztalj. Adj növekedést testben és lélekben, szerezz örömöt, és sokasítsd a gond nélküli gondolatokat. Mosolyogj ránk a mennyekből, és jókedved ezer csillámszálai szőjék fényesre a mai napon előttünk is üdvösséged tiszta szövetét. Ebből szabd ma is a fehér ruhát nekünk, és tedd, hogy méltónak találtassunk hozzá. Bejöttünk eléd, dicsérünk téged, magasztalunk, nevedre áldást mondunk. Fogadj hát kedvesen bennünket! A te Szent Fiad a Krisztus érdeméért. Ámen. 

Prédikáció
A világon kétféle ember van: az egyik Tomnak a másik Jerrynek drukkol a népszerű rajzfilmsorozat címszereplői közül. Én az előbbiekhez tartozom. Hiába tudom, hogy Tom fejére esik az üllő, őt vágja pofán a meglazított padlódeszka, neki tesznek dinamitot gyertya helyett a tortájára, valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis neki szurkolok. Talán köze van mindehhez gyermekkorom egy-két élményének. A ház padlása, ahol gyermekéveim egy részét töltöttem, nyár közepétől terményektől volt terhes, és a deszkák között bizony egerek is fészket hordtak maguknak. Éjjel aztán sokszor hallottuk, hogyan lakmároznak a kövér búza és árpaszemekből, és nem egyszer meg is mutatták magukat, kirágva a holker vékonyabb részeit. Az ilyen helyzetekhez szokott falusi gyermek a macskának szurkol. De ugyanez az érzés fog el, ha Dávid és Saul történetét olvasom. Macska-egér harc kettejük kapcsolata, ahol Saulnak sem jut jobb sors, mint a rajzfilmbeli Tomnak, mindig a rövidebbet húzza. Tudom, a Saul szimpátiával egyedül lehetek, hiszen, hogyan lehetne épp Dáviddal, a későbbi Messiás, azaz Jézus elődjével előnyben részesíteni őt, aki engedetlen volt Istennek?! Talán köze van mindehhez annak az egérhez a szülői ház padlásán… Akárhogy is, Saul szerencsétlen sorsa és Dávid felemelkedése a felolvasott alapigében kezdődik. A mai alkalommal nézzük meg, hogyan jelenik meg Isten lelke a két főhős, Dávid és Saul, életében, hogyan lesz kettejük kapcsolata Izráel üdvére és végül nézzük meg, milyen újszövetségi üzenetet fedezhetünk fel mindebben. Kezdjük hát kettejük kapcsolatával.

A felolvasott alapige egy teológiai programszöveg. Majdnem minden egyes mondat későbbi elbeszélések és hagyományok kulcsmozzanataira utal. Ezek közül, mielőtt rátérnék a lélek kérdésére, csak néhányat emelek ki. Dávid szép ifjú és derék vitéz. Sault is elhívástörténete hasonló szavakkal mutatja be (1Sám 9,2), amikor apja szamarainak keresésére indul. Dávidról azt olvassuk, hogy vele van az Úr. Ez a kijelentés különböző formában még 9-szer jelenik meg a következő elbeszélésekben, mutatva, hogy itt valami lényeges adatot közöl velünk a szentíró. Ezenkívül Dávid lantpengetése kétségkívül annak a hagyománynak a része, amely őt zsoltárok és énekek szerzőjeként tűnteti fel. A nyájat legeltető pásztor, ahogy Dávidot találjuk, pedig az ideális király előképe. De talán a legfontosabb a lélek kérdése. Saul elhívástörténetének egyik kiemelkedő mozzanata, amikor prófétákkal találkozik és Isten lelke hatására ő maga is prófétai révületbe esik (1Sám 10.6.10). Isten lelke szállja meg az ammoniták legyőzése előtt. De ugyanez az isteni lélek keríti hatalmába akkor is, amikor már Dávid ellenségeként kergeti Isten választottját, és meztelenül, kiszolgáltatottan, királyi méltóságából kivetkőzve fetreng a najóti úton (1Sám 19,23). A furcsa az egészben, és mai alapigében, hogy Isten folyamatosan „lélekkel látja el” Sault. Ameddig azonban engedetlensége előtt Isten lelke őt szabadító indulattal töltötte el, addig most az Istentől való lélek rosszat tesz neki, kínozza, a vesztét munkálja. Ezt ellenpontozza az alapigét megelőző vers, amely arról számol be, hogy Isten lelke Dávidra szállt és el nem távozott tőle. „Az egyiknek sikerül, a másiknak nem, a sors olykor nem tudja mit akar”, ahogy a keringő mondja.

Izráel két első királya életében épp a lélekről szóló szövegek nagy teológiai kérdést vetnek fel. Az igaz ugyan, hogy Saul engedetlen volt és az amélekiták legyőzésekor szétosztotta a zsákmányt, de Samuel első intésére belátja vétkét és Isten kegyelméért könyörög. De Dávid is felszabadítja Ciklágot az amálekiták betörése alól, és ő maga is szétosztja a zsákmányt. Mégsem hallunk itt egyetlen elmarasztaló szót sem. Nem beszélve arról, hogy a későbbieken Dávid sokkal nagyobb bűnt követ el a házasságtörés és a közvetett gyilkosság esetében. Nagyon leegyszerűsítve Isten elveti Sault olyan dologért, amiért Dávidot meg sem látogatja, többet elnéz ez utóbbinak, mint amit számon kér az előbbitől. A teológiatörténetben foglalkoznak is intenzíven ezzel a problémával, és Isten igazságosságának a kérdését teszik fel újra és újra az írásmagyarázók.

Az első nagy fejtörést a Sault kínzó lélek eredete okozza. Ezt is Isten küldi, ő maga fordul el a bűnbánó királytól. Származhat-e rossz az egyedül jó Istentől (Lk 18,19)? Az üdvösség Ura adhat-e kárhozatot botladozó gyermekeinek osztályrészül? Az első válasza sokaknak, hogy nem. A rossz egy Istennel szembenálló hatalom, amely éppen Isten országát akarja megrontani és a pokol kapuinak kíván alapot vetni. Ez a dualisztikus szemlélet magyarázata. Az ÓSZ kanonikus iratai azonban ezt még nem ismerik. A 39 könyv, és itt fontos, hogy csak ezekről beszélünk, ha beszél is a Sátánról, arról csakis mint Isten engedelmes szolgájáról teszi, mint vádlóról és kísértőről. De Istenen kívül nincsen más. Nincsenek hatalmukat vesztett istenek, akik megpróbálnak az egyre csökkenő erejükkel még egy kis borsot törni Isten gyermekeinek orra alá. Ha csak Isten van, ő az egyedüli forrása jónak és rossznak, áldásnak és nehéz sorsnak. Ahogy azt Deutreoézsaiásnál is olvassuk: „Én szerzek békességet, én teremtek bajt, én, az ÚR, cselekszem mindezt.” Ézs 45,7.

Kemény eledel, de van benne vigasztalás is. Ha Isten kezében van a bot, az nem a hóhér koponyát lékelő dorongja, hanem az atyának fenyítő pálcája. Nem ellenség kapta kézhez a kínzóeszközt, hanem az üdvösség szerzője lépett közel fájdalmas formában. És elé le lehet borulni. Egy atyának el lehet mondani, hogy csíp az ostor, és nincs rajtam már ép hely (Ézs 1,6), Atyám könyörülj Jákóbon, hiszen kicsiny még (Ám 7,2.5). Ha bizonyosság nincs is, de a remény még ott van, hogy hátha irgalmaz és kegyelmez az esdeklő gyermeki szóra, és jóra fordítja az elesettek sorsát. Ha Isten a fájdalmam szerzője, ő maga lehet a bevégezője. Ha összetörsz, kérd Isten, hogy építsen újjá. A szenvedésed közben nincs távol tőled Isten. Közel van, nagyon is közel, ő maga látogat téged.

Persze most bárki közbevetheti, igen ám, de Saulnak épp nem könyörül Isten, hiába az esdeklés, bűnbánat és az áldozati kosok patakokban elfolyó vére. Itt azonban fontos az összképre tekinteni. A felolvasott alapige csak látszólag szól Saulról, a valóságban Dávid kiválasztásáról szól. Nehéz ugyan lenyelni, de Sault nem szeszélyből veti el Isten, hanem Dávidnak készít helyet. Sault királyként veti el Isten és nem Izráel egyik fiaként. Ráadásul szenvedését is épp az az Isten lelkével áthatott Dávid enyhíti, aki első ránézésre az ellenfelének tűnik. Isten kínozza Sault, de Isten is ad enyhülést, amikor Dávid megpendíti lantjának húrjait. Isten továbbra is gondoskodik Izráel elvetett első királyáról. Isten megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít. (Jób 5,18). Dávid végig a Saul dinasztiájának a kedvében kíván járni. Saul tragédiája így elsősorban a politikai karrier tekintetében érhető tetten. Sorsa nehéz, neki jutott a vesztes szerepe, de nem kerül ki teljesen Isten tervéből, hanem az Úr végig szerepet szán Saulnak. Egyfajta útkészítő marad ő.

Nem tudom figyelt-e már meg közületek valaki fogaskerekeket, amint egymásba illeszkedve forognak. Ha az egyik fogaskerék az óramutató járásával megegyező irányban forog, az a következő fogaskerék ellentétes irányú mozgását eredményezi. Ha az egyik jobbra forog, a másik automatikusan balra, mégis ugyanazon gép működését eredményezik. Nagyon leegyszerűsítve így van ez Saul és Dávid kapcsolatában. Saulnak azért kell lefelé haladnia, hogy Dávid felfelé emelkedhessen. Az ő kudarca Dávid sikere. Saul elindít egy olyan folyamatot, amely még Dávidnál sem ér véget, hanem Krisztus Urunkban fog tetőzni, mi több, amelynek végső nyugvópontja majd a dicsőséges visszajövetelekor lesz. De erről egy kicsit később.

De ki vagy te ebben a történetben? Olyan egyszerű lenne azt mondani, hogy mi itt mind a Dávid örökségében állunk, és Saul felett csak sajnálkozva csóválhatjuk a fejünket. Talán igaz is ez sokak esetében. De ne felejtsük el, Isten tervei ismeretlenek számunkra. Az üdvösség ténye megingathatatlan. De hogy sikeres leszel-e a házasságodban, a gyereknevelésben, a gyülekezeti szolgálatodban, az már más kérdés. Tényleg az Isten akarata, hogy abban 60-70 gyülekezetben ahová kerültök majd, tömegével térnek majd meg az emberek, épül majd a közösség, eltűnik a széthúzás, minden nyelv megvallja, hogy Krisztus az Úr? Tényleg mindenki Dávid lesz, akinek nevét csak mély tisztelettel és a minket körüllengő mégkérdőjelezhetetlen isteni tekintély pátoszával fogják kiejteni? Nem kerül ki közülünk elcsapott lelkipásztor, hivatalából letett egyházi funkcionárius, elfuserált életű ígéretes tehetség? Felháborodunk, ha arról van szó, hogy lehet számunkra a kudarc osztályrésze jut, hogy majd valaki utánunk építkezzen a romokon. Pedig lehet, hogy mi csak plántálunk vagy öntözünk (1Kor 1,7), és majd más fogja az aratást elvégezni. Nehéz sors az útkészítőjé. Fejét veszik (Mk 6,28). Nem róla szól a történet. Mint mondtam nem ismerjük Isten tervét, és lehet olyan fogaskerék vagyunk, akik az utánunk következőket mozdítjuk valamilyen irányba. Nem mi vagyunk a világtörténelem célja. Sokszor azt hisszük, minden körülöttünk azért történik, hogy mi itt most ezt vagy azt megtegyük, hogy mi kiteljesedjünk. De ha egy kicsit komolyan vesszük, hogy szolgák vagyunk, akkor lehet túl tudunk látni magunkon és az életünkön, és el tudjuk fogadni, hogy a cél megvalósulásának útja ismeretlen számunkra. Még tégla sem vagyunk. Talán egy homokszem a habarcsban.

Ez az ige egy bátor megoldás alkalmaz, az élet egészét, jót és rosszat, békességet és bajt, mindent Isten munkájának tulajdonít. Ott is Istent feltételezi, és kimeri mondani jelenlétét, ahol mások elhallgatnak, vagy csak a kérdezésig jutnak. Sault Isten rossz lelke gyötri. A kudarcnak, a sikertelenségnek és a szenvedésnek ez a nehezen megfogható szférája sincs Isten tervén és akaratán kívül. És Saulnak is megvan a helye benne. Lehet, hogy nehéz ezt így látni, de ebben is van örömüzenet. Isten tervében nemcsak a sikereseknek, az ügyeseknek, a szerencséseknek van helyük, hanem azoknak is, akiknek félresiklik az életük, akik kiégnek, akik elveszítik hivatástudatukat, akik gátlásokkal és láthatatlan szellemekkel viaskodnak. A hívők élete nemcsak a boldogságról szól, de ez nem jelenti azt, hogy nem szól az életük mindig Istenről. Sőt. Mindig Istenről szól, és a hívő ott is Istent tudja, ahol más nem hisz már semmiben. A keresztyén ember igazi tragédiája nem az, hogy szenvednie kell, hanem az, ha mindebben már nem tudja meglátni Istent.

Arról már beszéltem, hogy az ige helyes megértéséhez túl kell látnunk a szűk kontextuson. Saul bukása Dávid történetének prelúdiuma. De a Sámuel-Királyok könyve Dávidot is csak mint etalont vezeti fel a dávidi dinasztia, az egész júdai királyság történetének bemutatásakor. A DtrG célja pedig a királyság egész történetének bemutatása. Ha még tovább távolodunk más könyvekben a dávidi alak a kései messiási képzetek alapvonalait rajzolja meg, amelyben végül mi az ÚSZ népe, Krisztus arcát ismerjük fel. Ha ez igaz, ezeket a szentírási tipológiákat visszafelé felfejtve eljuthatunk odáig, hogy Saul helyet kellett készítsen a Messiás számára. Neki alább kellett szállnia, hogy amaz növekedjen (Jn 3,30). Jó lenne ez a világszemlélet, amely minden eseményt így vagy úgy az üdvösség tevének részeként értelmez. Mi mind csak útkészítők lehetünk, sikerünkben és kudarcunkban egyaránt, akik helyet adunk Krisztusnak. Fogadjuk hát el alázattal helyünket és szerepünket, legyünk a kegyelem malmának olajozott fogaskerekei, akik sok ember üdvösségét őrlik, és ha mepróbáltatnak, tudják, ha az emberek gonoszat is gondolnak ellenünk, Isten jóra gondolja azt fordítani (Gen 50,20).

A világon kétféle ember van. Az egyik olyan mint Saul, a másik olyan mind Dávid. Van-e különbség közöttük?

Különbség csak egy van,
ha azt mondják: "én jó vagyok",
vagy - ami ritka - azt mondják: "te jó vagy",
de ez is olyan különbség csupán,
amire Isten azt mondja magában:
mindkettő ugyanaz. Pilinszky János: Különbség

Nagy imádság
Atya, Fiú, Szentlélek Istenünk! Köszönjük szülői szerető szavad, amely újjászül minket. Hangodtól meleg a szívünk, mint fészek, amelyet most hagyott ott a madár. Magasztalunk téged, mert egy kis időre úgy tudjuk látni magunkat és életünket, ahogy te látsz minket, ahogy a teremtésben elgondoltad az embert. Köszönjük ezt neked!

Ha Dávid és Saul közül kell választani, mind inkább sikeres királyok lennénk, egyházadnak ügyes sáfárai, akik sikerre viszik ügyedet, áldásra szaporítják a ránk bízott lelkek életét. Tedd, hogy ilyenek legyünk. Jó pásztorok, rossz lelkületet messzeűző lágyszavú lantosok, akikkel te ott vagy, és akiktől nem vonod meg soha Lelkedet. Ha már előképe nem is lehetünk Fiadnak, erősszavú tiszta visszhangjává még válhatunk üzenetének, mely hadd fedje el a csendességet kereső lelkekben a világ zaját.

De ha mégis kudarcot kell vallanunk, ha a mi útjaink nem lehetnek a te útjaid, ha félre kell állnunk, hogy másokat magunk elé engedjünk, add ezt alázatos hitben elfogadnunk, és erőt ezt megcselekednünk. Add, hogy tudjuk, ha ismeretlen is az út, a cél biztos, és bármi is ér minket, azt te még jóra tudod fordítani, mert mindenható Isten vagy, és így is teszel, mert minket szerető atya vagy. Add, hogy úgy tudjunk mindent elfogadni, hogy az tőled jön, nincs akaratodon kívül még az sem, ami akaratod ellenére való. Titok ez. Ezt csak hinni lehet, megérteni nem. Add, hogy higgyük értés helyett.

Atyánk e napon az anyákat köszönjük neked. Mindenkit az édesanyja által tanítottál szeretni, és nagy részük van abban, hogy mi emberré és szolgáddá lettünk. Hadd kérjük bő áldásodat rájuk. Őrizd és vigyázd őket, légy velük közelben és távolban, és ha már csak emlékezhetünk rájuk, tedd emléküket áldott erőforrássá az életünkben. De így áldd meg mindannyiunk közös édesanyját, az Anyaszentegyházat. Gyarapítsd és erősítsd, az igaz hitet növeld, neki utat mutass. A széthúzókat és nyerészkedőket kebeléből kivesd, emberi számításnak benne helyet ne hagyj. Hadd legyünk ebben mi is munkásaid, akik építik országod, készítik annak eljövetelét.

Adj békét a világba, legyenek a kardok kaszákká, a dárdák ásókká, vess véget minden háborúnak és háborúságnak a világban. Az árvát és védtelent te gyámolítsd, az özvegyet te segítsd, a szegényt te gazdagítsd, az éhezőnek kenyeret, a szomjazónak vizet, a betegnek gyógyulást, a magányosnak társat te juttass. És ott, ahol mindezért mi magunk is tehetünk, ott indítsd minket cselekedetre, adj erőt, időt, hogy ne csak emberek, hanem testvérek is lehessünk, akik nem csak sajnálkozni, hanem segédkezni is tudnak.

Adj termő időt, és az újjáéledő természet hadd legyen kegyelmed mutatója, jókedved mércéje, amiért mi téged áldani fogunk, mert szent és kegyelmes vagy, irgalmas és jóságos. A te szent Fiadért kérünk! Ámen.