Néhány évvel ezelőtti legációs jelentésből olvasok fel néhány sort. A kedves teológa, aki azt állította, hogy ő találkozott Jézus Krisztussal és hogy gyökeresen megváltoztatta az ő életét, mármint Jézus az övét, amikor ott volt a lehetőség, hogy erről a gyülekezet előtt bizonyságot tegyen, meg se mert szólalni, még csak azt sem írhatom, hogy összefüggéstelen mondatok hagyták el az ajkát, hanem szemmel láthatóan a félelemtől szóhoz sem jutott. Szemkontaktusról szó sem volt, lehajtott fejjel, lesütött szemmel hallgatott és reszketett. Elszaladni csak azért nem tudott, mert a szószékből a kivezető út a Mózes széken keresztül vezet és ott ültem én és hát azért engem nem olyan könnyű elhengeríteni, mint a követ a sír szájáról. Megjegyzem, hogy amúgy nagyon csinos teremtés Marika, a legények is nagyobb számban jöttek el a templomba, de kérem, hogy a spirituális dolgozza fel a teológusoknak, hogy a legátus ne használjon annyi kölnit és szagos krémet, mert úrvacsoraosztáskor megszédülnek tőle az emberek.

Ez a néhány év, amikor íródott ez a jelentés, az tulajdonképpen majdnem 2000 év és csak egy kicsit továbbgondoltam, hogy egy-egy Márknál szigorúbb lelkész micsoda jelentéseket írhatott volna ezekről az egykori legátusokról, akik világos üzenetet kaptak és amit nem sikerült átadniuk. És micsoda jelentéseket írhatnánk a gyülekezetekről, akik hallják az üzenetet és mégsem hisznek. Sokféle variációja van annak, hogy miért sikertelenek a feltámadásról szóló igehirdetéseink.

Mert a legátus hiszi, de nem mondja, vagy mondja, de nem hiszi, vagy a gyülekezet hallja, de nem hiszi vagy éppenséggel szóval vallja, de csak szóval a feltámadásról szóló evangéliumot. Miért van ez? Mert a félelem megbénítja a kommunikációt és a kommuniót, a közlést és a közösséget.

Milyen érdekes, hogy ebben a húsvéti történetben is, akárcsak a karácsonyiban, az emberi szereplők megrettennek és az angyal mindkét alkalommal ezt mondja: Ne féljetek! Mintha ez az érzés ott lenne a születésünktől kezdve az életünk végéig. Folyamatosan szükségünk van az angyali bátorításra: Ne féljetek!

Elgondolkoztam azon, hogy vajon mit jelent ma az, amikor teológusok azt mondják, hogy menjél ide vagy oda, mert az egy jó legációs hely. Nyilván jelentheti azt, hogy szép legátumot adnak, vagy azt, hogy jó fej a lelkipásztor, vagy, hogy kedves a felesége, úgy fogadtak, mint ha a saját gyermekük lettem volna, jelentheti azt, hogy szép a lánya a lelkésznek, vagy haver a fia, hogy az milyen gitárszólókat mutatott, az nem emberi.

De vajon jelenti-e azt, hogy egy gyülekezet jó legációs hely, mert úgy éreztem áldás volt a szolgálatomon, sikerült elmondani a rámbízott üzenetet? Vagy ez nem a helytől függ, hanem a saját ügyességünktől?

Jeruzsálem nem volt egy jó legációs hely, ilyen szempontból, mert nem sikerült átadni az üzenetet, Galilea talán az lehetett volna, mert ott az Úrral lehetett volna találkozni, csak oda a tanítványi sereg nem ment el Márk szerint, Emmausban ketten felismerték a feltámadott Urat, miután végiggyalogolta velük a távot.

Mária Magdaléna, Mária a Jakab anyja és Salomé első legációs szolgálata nem sikerült a legjobban, finoman szólva, de mondhatjuk azt is, hogy kudarc volt, a félelem megbénította őket, semmit sem szólának. A tanítványi sereg is megbénult a félelemtől.

Lehet, hogy nem volt a legkellemesebb emlék az első legációs szolgálat, de annál hasznosabb volt, mert megtapasztalhatták azt, hogy később mégis az ő erőtlen szavukat, az Úristen felhasználta arra, hogy az evangélium szétterjedjen szerte a világban.

Hogy is kezdődött ez a legációs szolgálat? Hogy készültek fel erre a legációs szolgálatra?
A három nő, már szombat este napnyugta után, amikor véget ért a szombat, megvették a kenetet, azért, hogy másnap kora reggel kimehessenek a sírhoz. Előre gondolkodtak és gondoskodtak. És előre aggódtak is. Ki fogja elhengeríteni a követ a sír szájáról?

Azzal a szándékkal tették mindezt, hogy megkenjék a halott Jézust. Konzerválni szerették volna, megőrizni úgy, ahogy emlékeztek rá. Az eredeti szövegben a sírboltot ugyanaz a szó jelenti, mint az emlékezetet. Megőrizni úgy, ahogy megismerték. Megmenteni oszlásnak induló testét vagy legalábbis késleltetni a felbomlását a Mesternek, a Tanítónak, a Csodatevőnek. De akkor nem lehet Jézus feltámadott Üdvözítő! Milyen lényeges fordulópont a feltámadás történetében az üres sír. Egész teológiai tanítás épült fel erre. Milyen lényeges elem ebben a történetben, hogy egy cseppet sem pazarolhattak el a drága kenetből arra, hogy megkenjék a halott Jézust. Az élő Jézusra még lehetett a drága olajat önteni, a halott Jézusra már nem szabad drága kenőcsöket pazarolni.

Hányszor van úgy, hogy mi az egyéni hitfejlődésünk során keressük gyermekkori barlangjainkban Jézust és nem találjuk, mert már meghalt. Összetört bennem a gyermekkori istenképem, de csak azért, hogy megtaláljam, hogy rátaláljak a feltámadott Jézus Krisztusra. Elvesztettem a hitemet és nem találtam meg az újat. Szomorú valóság, hogy sokaknak maga itt a Teológia jelenti az üres sírt, ahol szeretnék megtalálni Jézust, de nem sikerül és ebbe belekeserednek. És elkezdik kenegetni a maguk sebét drága kenettel, vagy nyalogatják a maguk sebét, hogy micsoda egy istentelen közösség ez. A csalódottság félelmet szül és a félelem bezárkózást okoz és ez nem az az áldást jelentő magány, ahol meghallom Isten szavát, hanem a félelemtől megbénult ember tehetetlensége, aki szinte mindegy, hogy társaságban van, akkor is magányos.

Jézust nem az emlékeinkben kell keresnünk, hanem a mindennapjainkban. Ő nem aromás illatszerekkel, hanem szentelt olajjal felkent király, nem asszonyok által drága kenőccsel bedörzsölt halott, hanem élő Királlyá felkent feltámadott üdvözítő, Messiás.

A magyar nyelvben a megkenni igének van egy többletjelentése, mikor valakit megpróbálnak megkenni, akkor megpróbálják lefizetni, lekötelezni. Teszünk egy jót, hozunk egy áldozatot, de elvárjuk Istentől, hogy kamatostól fizesse vissza. Ugye, hogy próbáltuk már így megkenni, lekenyerezni Istent. Sokszor jobban örülnénk egy halott Jézusnak, akit elzárunk az emlékezet sírkamrájába vagy a belső szobánkba, és ha úgy van kedvünk, akkor bemegyünk hozzá, de ő meg nem hajlandó erre a szerepjátékra és helyet követel egész életünkben. Mert ő nem egy halott Mester, hanem feltámadott Úr.

Lehet ettől is megrettenni, ha belegondolunk, hogy előtte nincs akadály és nem csak a falon és a bezárt ajtón ment keresztül, de ugyanúgy belelát a mi lelkünkbe is ismeri legféltettebb titkainkat, igazi valónkat.

A követ nem azért kellett elhengeríteni, hogy Jézus kijöjjön a sírból, ez Jézus számára nem jelenthetett akadályt, azért volt szükség erre, hogy az asszonyok bemehessenek a sírba és saját szemükkel láthassák az üres sírt.

Van, amikor Isten megengedi, hogy így bepillantsunk azokra a helyekre, ahol úgy gondoljuk, ott kellene legyen. A Teológián, az egyházban, az emberi kapcsolatokban. És megrettenünk akkor, amikor azt tapasztaljuk, hogy nincs ott. Nincs ott a saját életünkben. És amikor üres Jézus helye, akkor találunk valami Jézus-pótlékot, törvényszerűen valami más foglalja el a helyét.

De az, hogy nem találjuk Jézust ott, ahol keressük, ez nem jelenti azt, hogy ő nincsen. Jézust ott lehet megtalálni, ahol figyelünk az ő szavára. Ahol komolyan vesszük az ő ígéreteit, tanításait. Előttetek megyen Galileába, mondja az angyal, felidézve Jézus szavát. Ezt jelenti keresztyénnek lenni, Krisztust követni. Lehet, hogy az úton nem látjuk tisztán, de az út végén, Galielában, ahol elkezdte tanítói hivatalát, ahol tanítványok melléje szegődtek, ahol igazán elhitték azt, amit ő hirdetett, ott megismerjük, felismerjük a feltámadott Krisztust. Meglátjuk egymásban, meglátjuk a közösségben, az egyházban, mint Krisztus testében.

Ne féljetek! Nemcsak a félelem kísér el születésünktől halálunkig, de ez az angyali bíztatás is folyamatosan kitart. Ne féljetek attól, hogyha nem látjátok tisztán őt, de lesznek jelek, amelyek mind arra utalnak, hogy Jézus Krisztus feltámadt Úr.

Föltámadott. Ilyen egyszerű. Mert föltámadott, nincs ott a sírban. Az élők közt kell keresni. És érdekes módon Jézus az, aki az őt keresőkre rátalál, melléjük szegődik, szóba elegyedik velük, rájuk nyitja az ajtót. És ez a találkozás immár feloldja a félelmet, megoldja a kommunikációs nehézségeket.

Bátorságot ad nekik a szóláshoz. A félelem ellentéte a bátorság. A hit, mint Isten ajándéka bátorságot ad az élethez. Tillich mondja: a hit a létezés bátorsága, „Mut zum Sein”. Olvassatok Tillichet, nagyon jókat mond: Az önmagától, a másiktól és Istentől elidegenedett modern ember számára a hagyományos istenkép összetört. Tillich szerint Istent az emberi kételkedés szorongásában hozzánk aláhajló Istenként lehet megtapasztalni. Az egyház lényegét is pont itt keresi: az emberi mélységek között járó Isten követésében az egyháznak lelki közösséget, spirituális kapaszkodót kell nyújtania az élet vándorai számára. Lelki többletet. „Az az egyház, ami csak jóakaratú, szociálisan hasznos és használható csoport akar lenni, az mással is helyettesíthető, nincs létjogosultsága”.

Lelki többletet. Ezt adhatjátok és kell adnotok a titeket hallgatóknak. Nagy feladat, nagy felelősség, de nem lehetetlen.

A fejezet végén azt olvassuk, hogy a tanítványok pedig kimenvén prédikálának mindenütt, az Úr együtt munkálván velök. Azok, akik korábban nem hittek és meg se mertek szólalni, azok prédikáltak mindenütt. És ez az együttmunkálkodás meghozza, megtermi a maga gyümölcseit. Hit által Krisztusnak tagjaként és az ő kenetének részeseként az ő nevét valljuk. Ő az, aki ehhez bátorságot is ad. Ámen